Cs. Nagy László: Sópiramis 17. rész
Kint a jégmezőn, tovább folytatódott a küzdelem az elemekkel és az egyre sokasodó nehézséggel. A hatalmas kupolán átszűrődő fénybe belekeveredtek az Air Royal hajtóműveinek dübörgő fénynyalábjai, amint a hóviharral birkózva próbálta melegen tartani a visszanyomó csővezeték egyes darabjait. Az ötlet kiválóan működött, és ha az elemzések nem voltak tévesek, az üzemanyagkészlet is bőségesen elegendő lesz az ezer méteres mélységig. A műszakiak csak reménykedni tudtak, hogy ez az őrült játék hamarosan befejeződik és végre átmelegíthetik összefagyott tagjaikat. Nem is gondolták, hogy az állomás falai közt, nem a jóleső meleg várja majd őket, hanem a légkondicionáló hiánya miatt vészesen csökkenő hőmérséklet. Míg odakinn a hatalmas furat mélysége lassan elérte a nyolcszáz métert, a falakon belül a hőmérő a kritikus határ felé araszolt és ez a vezérlőberendezésre nézve nem sok jóval kecsegtetett. A teremben már mindenki melegebb ruhákat húzott magára és ideges tekintettel lesték, melyik részegység mondja fel elsőnek a szolgálatot. A vezérlőkomputer chipjének nem ártott az alacsony hőmérséklet, ám a többi érzékeny berendezést nem ilyen szélsőséges esetre tervezték. Shon azonnal utasította a kisegítő személyzetet, hogy a raktárakban található, régi, hordozható légkondicionálókat próbálják meg üzembe helyezni, hogy +5 fok környékén tudják tartani a teremben a hőfokot.


A Hammond str.- től két utcányira, leoltott lámpákkal, lassan fékezett egy, a biztonsági szolgálat részére engedélyezett autó. A csendes környék nem tartozott a gazdag negyedek közé, de az itt lakóknak azért volt mit a tejbe aprítaniuk. Ha járt volna valaki az utcán nem tartotta volna feltűnőnek a négy finom urat, akik kiszálltak az autóból és rövid beszélgetés után kezet fogtak, majd elváltak egymástól. Talán csak az volt kissé érthetetlen, hogy ugyanezek az emberek néhány perc múlva a Hammond str. 1200 - as ház első és hátsó bejáratánál újra találkoztak. A ház ügyeletes biztonsági őre az orra elé tartott igazolvány láttán készségesen megadta a lakás számát, ami a hetedik emeleten volt Ketten lifttel, ketten pedig a lépcsőkön indultak felfelé, ám az első lépcsőfordulóban az egyikük megállt, szemmel tartva az őrt s a lefelé vezető utat egyaránt. A hetedik emeleten hangtalanul álltak meg a 147- es ajtó előtt és kézjelekkel osztották ki egymás közt a feladatot. Egyikük az ajtót körbesimítva valamilyen riasztó- érzékelő után kutatott, majd jelezte, hogy az ajtó tiszta. Apró kis felvillanás jelezte, hogy a lézeres letapogató rögzítette a kulcslyuk összes paraméterét. A letapogatót egy páncéltáskában lévő berendezésbe helyezték és pár pillanat múlva egy vékony fénynyaláb vágta a nyers kulcsba a kívánt mintát. Alig hallható kattanás jelentette, hogy a kulcs tökéletesen illik a zárba és most már a speciális Draker 48-sal a kézben, óvatosan beléptek a lakásba. A jobb szemük elé illesztett infra készülékkel tökéletesen láttak a teljesen sötét szobában. Csend és nyugalom várta őket a nem nagy fényűzéssel berendezett nappaliban. A rövid kutatás a jellemzőbb helyeken meggyőzte a látogatókat arról, hogy nincs mozgásérzékelő, így lassan a konyha felé araszoltak, ahol egy sütő-főző berendezés digitális kijelzőjének fényénél nem volt említésre méltóbb. Egymást fedezve és biztosítva, szisztematikusan vizsgálták át a lakást, majd a hálószoba következett, aminek ajtaja előtt újra a megszokott kézjelek szabták meg a teendőket. Ahogy egyikük a tolóajtót lassan, csendben szétnyitotta, éles villanás okozott pillanatnyi vakságot a fejükön lévő infrakészülék miatt, ám ez nem zökkentette ki egyikőjüket sem a összpontosításból, és pillanatok alatt az ágyra szorították a meghökkent áldozatot. A villanás egy digitális kamera vakuja volt, amit inkább tréfának, mint biztonsági rendszernek szánt gazdája. Az egész akció alatt egy szó sem hangzott el és öltözködés közben az áldozat is tudta, ha ilyen alakok jelennek meg a szobában éjnek idején, semmi értelme az ellenállásnak. Minden simán és csendben zajlott, majd pár perccel később mind az öten kiléptek a ház bejáratán, mint egy összetartozó baráti társaság tagjai. Ahogy az utcára értek, kisvártatva újabb három elegánsan öltözött személy jelent meg és az összes fellelhető adattárolót és komputert magukkal vitték. Egyetlen sarkát sem hagyták ki a lakásnak a módszeres kutatás alatt, így előkerült néhány disc a díszes asztali ingaóra súlyos márványtalapzatából. Néma száguldás következett s a két autó egészen a reptérig hajtott, ahol feltessékelték vendégüket az Air Royalra, két kísérővel, valamint a második kocsiban szállított összes lefoglalt holmival. A gép hamarosan a levegőbe emelkedett. Kurtán és furcsán hangzott az egyetlen mondat amit kísérői Carlsonnal közöltek:- A leszállásig nem akarom a hangját hallani, világos!?
Az út során egyáltalán nem volt nyugodt, hisz elég sok disznóságot elkövetett már ahhoz, hogy bármilyen szervezet joggal "nehezteljen" rá, de bárhogy is erőlködött, nem tudott rájönni, vajon mivel tehetett keresztbe a WWCo.-nak. Semmit nem tudott összefüggésbe hozni a világkonszernnel, így fel is adta a további töprengést és próbált arra összpontosítani, hogyan is fog kimászni ebből a kátyúból.
Az irányítóautomatika zavartalanul vezette rá a gépet a megfelelő irányra és így nyílegyenesen siklott be a hatalmas hangárba. Enyhe csikorgó hang jelezte, hogy a kerekek, közvetlenül a kapu után földet értek és a fékező-berendezés rövid úton megállította a repülőt. Ahogy kiszálltak, Carlson meglepetten látta, hogy a tehertérből az ő személyes dolgai kerülnek elő.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.