Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.23. 12:24
Szép tavaszváró napot kívánok mindenkinek! Smile Rose

2019.02.23. 10:26
További szép napot kívánok.

2019.02.23. 10:20
Szép napot és jó hétvégét mindenkinek. Smile

2019.02.23. 06:47
Kellemes napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.02.23. 00:02
Jó éjszakát mindenkinek.

2019.02.22. 21:42
Jó éjt mindenkinek! Ma is sok szépet olvashattam, köszönöm. Jó itt lenni, köztetek... Smile

2019.02.22. 16:41
További szép napot kívánok kedves Társaimnak ! Heart

2019.02.22. 09:22
Mindenkinek szép, tavaszváró napokat kívánok sok szeretettel és jókedvet az alkotó munkához. Heart Rose Heart

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: domianica25
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
varonklari
Lovas József Pál: Ébredés - 10. történet (2014. március)
Csak ez a csend ne volna! Üres és elviselhetetlen. A hallgatás.
Ott állnak bénán, magukba roskadva Mária kórházi ágya előtt. Nem tudnak megszólalni. Mária sem, ő súlyosan megsebesült. Nemrég operálták és most mély altatásban fekszik. A két orvos? Csak állnak ott az ágya mellett, a betegükre figyelnek, majd egymásra. Némaságra, tehetetlenségre ítélve még a rohanó idő is lelassul.
– Szerencsére nem történt nagyon nagy baj. Az operáció sikerült. Innentől már Mária szervezetén múlik minden – szólal meg Anna immár az orvosi szobában.
– Nagyon nagy nem, de nagy baj igen, ha ugyan fokozni lehet a történéseket. Az operáció sikerült. Köszönöm neked.
– Ez a dolgunk, nem?... – néz a főorvosra Anna. A doktor nagyot sóhajt.
– Igen. Ez…
– Mária sportos alkat, erős fizikumának köszönhetően helyre fog jönni. Meglásd.
– Én is reménykedem – szól Bogáti főorvos Anna kezét szorongatva.
A doktor váratlan, ám mégis kellemes érzést keltő kézszorítása halovány pírt varázsol a nő arcára, testét enyhe melegség hatja át, remegve összerezzen. Egy gyors mozdulattal kivonja karját a férfi kezéből. Feláll. A könyvespolcra veti a tekintetét, bár látna is belőle valamit, de nem, homályba vész az egész, csak a kényszert érzi, hogy meg kell szólalnia. Még mindig háttal állva a doktornak, megtöri a csendet.
– Gratulálok az emlékéremhez. Megérdemelted.
– Köszönöm – válaszol a főorvos.
– Nagyszerű előadást tartottál. Nekem tetszett.
– Igyekeztem. Bár tanítványként könnyű dolgom volt. Sokat tanultam a professzor úrtól.
– Tudom. Gyakran bekísérted a műtőbe, amikor operált. Olykor a randevúnkat is lemondtad miatta. Ma már nem kérdezem, hogy megérte-e. Akkor dühös voltam rád. Nagyon. Másrészt fiatal orvosként örülhettem, hogy állást kaptam itt, a szakma nagyjai között, ebben az alkotóműhelyben. Emlékszel, a professzor úr nevezte így a traumatológiát. Hány éve is annak?
A férfi ámulva figyel, a főorvos asszony szavai némi meglepetést váltanak ki belőle, legszívesebben hallgatna, ám a kérdésre, amit feltettek neki, válaszolni illik.
– A professzor urat tizenkét éve temettük el. Ez a tudományos ülés, amit az emlékére rendeztek, már a második a sorban.
– És mindjárt, másodiknak a te munkásságodat jutalmazták a róla elnevezett éremmel. Ez nem semmi!
– Büszke is vagyok rá, nem tagadom. De te…
Itt elakad. Anna nagyon hamar közbevág.
– Én nem vagyok sehol. Ezen a konferencián látottak, hallottak is meggyőztek arról, hogy akiktől sokat tanulhattam volna, mindannyian máshol dolgoznak ma már. Te is leléptél…
– Ez így nem igaz, te is tudod. Nagyon jó orvos lett belőled. Ami pedig a másik kijelentésedet illeti, nem léptem le. Elcsaltak – magyarázkodna a férfi, ám most sem kap időt a befejezéshez. A főorvos asszony leinti.
– Igen. Tudom. Elcsalt az egyetem, a klinika, az a hely ahol tudományos munkát végezhetsz, taníthatsz és operálhatsz is. Kell ennél több érv? És… És elcsalt tőlem…
– Ne folytasd. Máriát később ismertem meg. Akkoriban te is mással jártál.
– Nem volt komoly.
Hatalmas csend telepszik közéjük. Nyomasztó, áthatolhatatlan csend.
– Ennyi év után nem látom értelmét annak, hogy egymás szemére vessünk bizonyos dolgokat. Pláne olyanokat, amelyek meg sem történtek velünk. Te nem így gondolod?
Anna egyetértőn bólint. A szemét törli éppen, amikor váratlanul megszólal a csengő. Máris kopognak az ajtón. Az ügyeletes nővér szól be rajta:
– Főorvos asszony, a nyolcasba kérik…
Egymásra néznek, szinte megkönnyebbülten nyugtázzák, hogy nem Máriához hívnak orvost. Anna a kezét nyújtja.
– Mennem kell. Azért jó volt újra találkozni veled. Veled és a régi kollégákkal. Remélem, látjuk még egymást. Ha máskor nem, hát akkor a jövő évi rendezvényünkön. Viszlát, de lehetőleg ne ilyen körülmények között.
Elbúcsúznak. A főorvos visszamegy a feleségéhez. Egy darabig ott áll az ágya előtt, figyelmesen nézi az asszonyt, majd a műszerekre veti a tekintetét, vizsgálódik. Mintha csak vizitet tartana. Aztán eszébe jut, mégsem hazai vizeken hajózik. Helyet foglal a szemben levő széken, elmereng.
A baleset körülményei izgatják. Az a néhány másodperc, amely idő alatt végbe ment az egész. Az ütközés. Még mindig nem tudja, hogyan történhetett.

– Jó voltál, drágám. Tetszett az előadásod – hallja a felesége hangját távolról. Mária két kezével a kormányt markolja, szeme az előtte lévő úttestre szegeződik. Már korábban megegyeztek abban, hogy hazafelé ő vezet majd. A férfi egy köszönömfélét mormol a fogai között, majd fáradtan hátradől az ülésen.
Mária szeretné a férjét ébren tartani.
– Ja, igen, találkoztam Ancsával is. A volt menyasszonyoddal. Te tudtad azt, hogy egy ideig barátnők voltunk az egyetemen? Szerettem azt a lányt. Még mindig nagyon csinos. Igaz, neki még nincs gyereke – mondja az asszony, majd megkérdezi: – Beszéltél vele?
A főorvos kényszeredetten válaszol:
– Anna nem volt a menyasszonyom, nem jegyeztük el egymást, és most sem találkoztam vele. Egész idő alatt lefoglalt az előadás, no meg az ülésen elnöklők kara. Te is ott voltál, láthattad. Doktornő, jobb lenne, ha a féltékenykedés helyett inkább az úttestre figyelnél!
Mária már nevet.
– Féltékeny, én! Na, ne viccelj!
– Én sem úgy gondoltam – nyugtatgatná az asszonyt a főorvos, de túlontúl fáradt már hozzá. Figyelme lankad, teste zsibbad, elalszik ültében. Aztán már csak a szemből jövő hatalmas fényre és egy nagy csattanásra emlékszik. És a fájdalmas nyögésekre a volán mögül.
A többi? Néma harc egy életért.

– Anya most alszik.
A szülői intelem inkább szeretetteljes, mintsem figyelmeztető. A kislánynak szól, aki ott áll a kórházi ágy mellett és kétségbeesve figyeli édesanyját.
– És miért a kórházban alszik?– kérdezi már-már sírással küszködve.
– Mert… mert ügyeletes volt az éjszaka – vágja rá az apa ösztönszerűen.
– De ugye nemsokára felébred?
A főorvos bólint a fejével.
– És ha majd felébred, ugye akkor örökre itt marad velünk?
A férfi szeretetteljesen megsimogatja leánya fejét. Elgondolkodik a válaszon, úgy mondja:
– Igen, szívem. Anya örökre itt marad velünk.
2603
orkutya - 2014. április 23. 17:52:29

Jó volt olvasni. Még, ha kissé fájdalmas történést is dolgoztál fel.

Szeretettel: Tibor Confused

3300
kandracs roza - 2014. március 30. 18:03:07

Nyert...gratulálok Lexirózsa

2135
mami - 2014. március 25. 13:28:08

Kedves 10-es!

Szavazatom a Tied!
RoseRoseRose

Jártó Róza

3313
paltetel - 2014. március 04. 09:39:41

Tetszik kedves kis "egykori szerelmesek" történetének kapcsolása a balesettel.
Gatulálok:
Etel

4294
Elisabet - 2014. március 03. 09:36:44

Nagyon jó történet.Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.