Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Ébredés - 10. történet (2014. március)
Csak ez a csend ne volna! Üres és elviselhetetlen. A hallgatás.
Ott állnak bénán, magukba roskadva Mária kórházi ágya előtt. Nem tudnak megszólalni. Mária sem, ő súlyosan megsebesült. Nemrég operálták és most mély altatásban fekszik. A két orvos? Csak állnak ott az ágya mellett, a betegükre figyelnek, majd egymásra. Némaságra, tehetetlenségre ítélve még a rohanó idő is lelassul.
– Szerencsére nem történt nagyon nagy baj. Az operáció sikerült. Innentől már Mária szervezetén múlik minden – szólal meg Anna immár az orvosi szobában.
– Nagyon nagy nem, de nagy baj igen, ha ugyan fokozni lehet a történéseket. Az operáció sikerült. Köszönöm neked.
– Ez a dolgunk, nem?... – néz a főorvosra Anna. A doktor nagyot sóhajt.
– Igen. Ez…
– Mária sportos alkat, erős fizikumának köszönhetően helyre fog jönni. Meglásd.
– Én is reménykedem – szól Bogáti főorvos Anna kezét szorongatva.
A doktor váratlan, ám mégis kellemes érzést keltő kézszorítása halovány pírt varázsol a nő arcára, testét enyhe melegség hatja át, remegve összerezzen. Egy gyors mozdulattal kivonja karját a férfi kezéből. Feláll. A könyvespolcra veti a tekintetét, bár látna is belőle valamit, de nem, homályba vész az egész, csak a kényszert érzi, hogy meg kell szólalnia. Még mindig háttal állva a doktornak, megtöri a csendet.
– Gratulálok az emlékéremhez. Megérdemelted.
– Köszönöm – válaszol a főorvos.
– Nagyszerű előadást tartottál. Nekem tetszett.
– Igyekeztem. Bár tanítványként könnyű dolgom volt. Sokat tanultam a professzor úrtól.
– Tudom. Gyakran bekísérted a műtőbe, amikor operált. Olykor a randevúnkat is lemondtad miatta. Ma már nem kérdezem, hogy megérte-e. Akkor dühös voltam rád. Nagyon. Másrészt fiatal orvosként örülhettem, hogy állást kaptam itt, a szakma nagyjai között, ebben az alkotóműhelyben. Emlékszel, a professzor úr nevezte így a traumatológiát. Hány éve is annak?
A férfi ámulva figyel, a főorvos asszony szavai némi meglepetést váltanak ki belőle, legszívesebben hallgatna, ám a kérdésre, amit feltettek neki, válaszolni illik.
– A professzor urat tizenkét éve temettük el. Ez a tudományos ülés, amit az emlékére rendeztek, már a második a sorban.
– És mindjárt, másodiknak a te munkásságodat jutalmazták a róla elnevezett éremmel. Ez nem semmi!
– Büszke is vagyok rá, nem tagadom. De te…
Itt elakad. Anna nagyon hamar közbevág.
– Én nem vagyok sehol. Ezen a konferencián látottak, hallottak is meggyőztek arról, hogy akiktől sokat tanulhattam volna, mindannyian máshol dolgoznak ma már. Te is leléptél…
– Ez így nem igaz, te is tudod. Nagyon jó orvos lett belőled. Ami pedig a másik kijelentésedet illeti, nem léptem le. Elcsaltak – magyarázkodna a férfi, ám most sem kap időt a befejezéshez. A főorvos asszony leinti.
– Igen. Tudom. Elcsalt az egyetem, a klinika, az a hely ahol tudományos munkát végezhetsz, taníthatsz és operálhatsz is. Kell ennél több érv? És… És elcsalt tőlem…
– Ne folytasd. Máriát később ismertem meg. Akkoriban te is mással jártál.
– Nem volt komoly.
Hatalmas csend telepszik közéjük. Nyomasztó, áthatolhatatlan csend.
– Ennyi év után nem látom értelmét annak, hogy egymás szemére vessünk bizonyos dolgokat. Pláne olyanokat, amelyek meg sem történtek velünk. Te nem így gondolod?
Anna egyetértőn bólint. A szemét törli éppen, amikor váratlanul megszólal a csengő. Máris kopognak az ajtón. Az ügyeletes nővér szól be rajta:
– Főorvos asszony, a nyolcasba kérik…
Egymásra néznek, szinte megkönnyebbülten nyugtázzák, hogy nem Máriához hívnak orvost. Anna a kezét nyújtja.
– Mennem kell. Azért jó volt újra találkozni veled. Veled és a régi kollégákkal. Remélem, látjuk még egymást. Ha máskor nem, hát akkor a jövő évi rendezvényünkön. Viszlát, de lehetőleg ne ilyen körülmények között.
Elbúcsúznak. A főorvos visszamegy a feleségéhez. Egy darabig ott áll az ágya előtt, figyelmesen nézi az asszonyt, majd a műszerekre veti a tekintetét, vizsgálódik. Mintha csak vizitet tartana. Aztán eszébe jut, mégsem hazai vizeken hajózik. Helyet foglal a szemben levő széken, elmereng.
A baleset körülményei izgatják. Az a néhány másodperc, amely idő alatt végbe ment az egész. Az ütközés. Még mindig nem tudja, hogyan történhetett.

– Jó voltál, drágám. Tetszett az előadásod – hallja a felesége hangját távolról. Mária két kezével a kormányt markolja, szeme az előtte lévő úttestre szegeződik. Már korábban megegyeztek abban, hogy hazafelé ő vezet majd. A férfi egy köszönömfélét mormol a fogai között, majd fáradtan hátradől az ülésen.
Mária szeretné a férjét ébren tartani.
– Ja, igen, találkoztam Ancsával is. A volt menyasszonyoddal. Te tudtad azt, hogy egy ideig barátnők voltunk az egyetemen? Szerettem azt a lányt. Még mindig nagyon csinos. Igaz, neki még nincs gyereke – mondja az asszony, majd megkérdezi: – Beszéltél vele?
A főorvos kényszeredetten válaszol:
– Anna nem volt a menyasszonyom, nem jegyeztük el egymást, és most sem találkoztam vele. Egész idő alatt lefoglalt az előadás, no meg az ülésen elnöklők kara. Te is ott voltál, láthattad. Doktornő, jobb lenne, ha a féltékenykedés helyett inkább az úttestre figyelnél!
Mária már nevet.
– Féltékeny, én! Na, ne viccelj!
– Én sem úgy gondoltam – nyugtatgatná az asszonyt a főorvos, de túlontúl fáradt már hozzá. Figyelme lankad, teste zsibbad, elalszik ültében. Aztán már csak a szemből jövő hatalmas fényre és egy nagy csattanásra emlékszik. És a fájdalmas nyögésekre a volán mögül.
A többi? Néma harc egy életért.

– Anya most alszik.
A szülői intelem inkább szeretetteljes, mintsem figyelmeztető. A kislánynak szól, aki ott áll a kórházi ágy mellett és kétségbeesve figyeli édesanyját.
– És miért a kórházban alszik?– kérdezi már-már sírással küszködve.
– Mert… mert ügyeletes volt az éjszaka – vágja rá az apa ösztönszerűen.
– De ugye nemsokára felébred?
A főorvos bólint a fejével.
– És ha majd felébred, ugye akkor örökre itt marad velünk?
A férfi szeretetteljesen megsimogatja leánya fejét. Elgondolkodik a válaszon, úgy mondja:
– Igen, szívem. Anya örökre itt marad velünk.
2603
orkutya - 2014. április 23. 17:52:29

Jó volt olvasni. Még, ha kissé fájdalmas történést is dolgoztál fel.

Szeretettel: Tibor Confused

3300
kandracs roza - 2014. március 30. 18:03:07

Nyert...gratulálok Lexirózsa

2135
mami - 2014. március 25. 13:28:08

Kedves 10-es!

Szavazatom a Tied!
RoseRoseRose

Jártó Róza

3313
paltetel - 2014. március 04. 09:39:41

Tetszik kedves kis "egykori szerelmesek" történetének kapcsolása a balesettel.
Gatulálok:
Etel

4294
Elisabet - 2014. március 03. 09:36:44

Nagyon jó történet.Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.