Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Válaszút - 8. történet (2014. április)
Itt állok egymagam. Az úton. Skandálom, meddig jutottam el. Azt hiszem, döntéshelyzetben vagyok. Ám az is lehet, hogy tévedek. Fel a fejjel! Most vagy soha! Azért egy kicsit kínos az egész. Távolból emberek figyelnek. Kíváncsiságuk mélyreható: vajon tudom-e, merre a merre?
Egymagamban. Az úton. Nézem, ahogy jön szembe velem. Széles sávban mosolyog. Előre a medve bőrére. Hosszasan rajzolt fehér csíkja mentén árulkodó nyomok. Ha a szimatom nem csal… Itt most elágazik.
Hát ez az! A jéghegy, ami megfeneklette álmaim hajóját. Válaszút elé értem.
Csak lépni kell!
Csak. Lélegzetvisszafojtva figyelem a messzeséget. Sehol egy segítő kéz. A lábakról ne is beszéljünk, azokat rég eljátszották az aranylábú gyerekek. No lám, valaki integet. Felém. Kezében kendő. Fehér. A lélegzetem még mindig visszafogott. Ugorj, bolond! Kiáltanék, de már nincs levegőm. S hogy biztatom magam, mert hát érte mennék, mire kézzelfoghatóvá válna, eltűnik egy éles útkanyarban. Bújócskázunk. De vajon melyikünk a hunyó?
Vannak kíváncsiskodók. – Ismerős? – érdeklődnek pletykára éhesen.
– Az – felelem. – Két éve járunk.
Legyintenek. Csak azt tudnám, mire.
De hát már mások is nyomoznak a lány után.
Mondom: pontos személyleírást adhatok róla, ha kell. Rábólintanak. Gondolkodom. Azt hiszem, hosszú, fehér menyasszonyi ruhát viselt. Igen, menyasszonyi ruha volt rajta . A seregnyi távolból figyelő furcsa tekintettel bámul rám. Nekem rontanak. Kérdésük volna. Kinyögik. „Most azt hiszi, vagy netán tudja is, kedves?”
Rezzenéstelen arccal terítek: a kedves már nem tud semmit. Most nem. Válasz a holnapi postával. Ajánlottan, természetesen. Apa is megmondta, biztos az, ami szilárd lábakon áll és kézzelfogható. A többi csak álca. Az óvatos duhaj mindig tutira megy.
Mennék én. Nem szeretem az ilyen helyzeteket. A választás kényszere lebénítja a testet. Tudom, a kibicnek semmi sem drága. Könnyű azt mondani, csak lépni kell! De merre? Remegő lábakkal nehezebb a mozgás.
Letérdelek. Őszintén, most kérjem, vagy ne kérjem meg a kezét?
3392
lambrozett - 2014. április 15. 19:24:37

Talán pindurit távol áll tőlem ez a stílus, de azért nem adtam fel, végigolvastam. Smile Kedvelem a humoros, egyedi szájízű írásokat, aminek kidolgozott, könnyeden érthető tartalma van.
Itt aprócska erőltetettséget vélek felfedezni és előre is elnézést kérek, hogy az adó-vevőm másféle frekvencián mozog. Smile Üdvözlettel. Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.