Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Krollné Marika: Válaszút - 10. történet (2014. április)
Marika mindig izgatottan várta a hétvégéket, hiszen már Pénteken együtt lehetett édesanyjával, a Balaton partján lévő MüM üdülő takaros munkásszállásán. Teréz, hétköznap itt dolgozott felszolgálóként és csak hétvégén lehetett együtt hat éves kislányával, akit egyedül nevelt, immár két éve. Hét közben a nagyszülők vállalták a gyermeket, amíg Teréz dolgozott keményen reggeltől estig, több műszakot vállalva, megélhetésük biztosítására. Kislányát mindig illedelmességre, szófogadásra tanította édesanyja, így az üdülő gondnoka engedélyt adott Teréznek, hogy hétvégén együtt lehessenek a munkahelyén.
- Asszony! Látom, minden este sírdogál, biztosan hiányzik a gyermeke, hát értelmes az a kisleány? – kérdezte, Géza a szigorú gondnok, mert, ha nem okoz galibát az étteremben, hozza le nyugodtan hétvégén ide az üdülőbe.
- Nagyon boldoggá tett gondnok úr, válaszolta Teréz, majd meglátja, az én Marikám, nagyon okos, jól nevelt kislány, még segíteni is fog nekem a munkámban, nemhogy hátráltatna – válaszolta Teréz, örömkönnyeivel küszködve.
Terézzel, madarat lehetett volna fogatni, annyira boldoggá tették a gondnok szavai, alig várta a pénteket, amikor szabadnapján hazamehetett, imádott gyermekéhez. Marika mindig a kiskapuban várta édesanyját, gyermekláncfűből nyakláncot készített számára és amint meglátta az utcába befordulni, szinte repült elé a kis bodros szoknyácskájában. Hosszasan ölelték egymást, a kislány úgy csimpaszkodott édesanyja nyakába, mintha, soha nem akarná elengedni. Kicsi eszével még nem tudta felmérni, miért csak hétvégén láthatja anyukáját, de amint megpillantotta, minden szomorúsága elmúlt és csak csicsergett, csacsogott azon a kedves csilingelő tiszta gyermek hangján.
- Anyuci, már nagyon vártalak, képzeld a Mami azt mondta, elviszel a dolgozódba, tényleg elviszel a Balatonhoz? Ugye nem hagysz itthon többé, mindig velem maradsz? Én már nagylány vagyok, segítek neked, rakom a kanalat, kést, villát, ott abban a nagy étteremben! Meglátod, jó leszek, Anyukám! – hadarta egymás után a gondolatait, az izgatott kislány.
- Bizony kicsi kincsem, holnap reggel jöhetsz velem, egész hétvégén együtt lehetünk, majd munka után fürödhetünk is a Balatonba, meglátod nagyon jó dolgunk lesz! – nyugtatta meg Teréz kicsi lányát.
Egész éjszaka forgolódott, hánykolódott Marika a takaró alatt. A másnap izgalmait, már álmában átélte, nem győzte takargatni édesanyja az izgő-mozgó gyermeket. Már hajnalban talpon volt, készülődött, egy kettőre felhörpintette, a finom kakaóját és kedvenc karkosarával a karján menetre készen állt, a veranda ajtóban.
- Anyukám, siessünk, nehogy lekéssük a vonatot – sürgette édesanyját, kíváncsiság fénye gyúlt, nagy csodálkozó kerek gyermekszemében.
Egymás kezét fogva érkeztek meg az üdülőbe, ahol Teréz dolgozott. A kislány még nem látott ilyen magas emeletes épületet, hiszen otthon, a falujukban, kis parasztházban laktak a nagymamánál, ezért, csodálkozva, kíváncsian nézett körül az üdülőben.
- Anyukám, itt egymás tetején vannak a házak, hogyan mennek fel az emberek oda felülre? – vizsgálgatta félig becsukott szemmel, hunyorogva, az üdülő épületet a cserfes kislány. Itt minden olyan gyönyörű, mint egy tündérmesében.
- Gyere csak utánam, majd meglátod, hogyan jutunk fel az emeletre, hiszen ott a mi szobánk is – invitálta, mosolyogva az édesanyja kislányát.
Természetesen, nagyon élvezte a lépcsőzést a kis kíváncsi gyermek, jó mókának vélte a sok-sok lépcsőfokon ugrálást. Miután átöltöztek a szobájukban a „munkaruhába” Marika is egy csöpp fehér köténykét kapott, a babos szoknyája fölé, azután indultak is az étterembe, hiszen közeledett a vacsoraidő. Alig érte még fel az étkező asztalokat a pici lány, de mivel azt ígérte édesanyjának, hogy segíteni fog a munkájában, így lábujjhegyre állva rakogatta az evőeszközöket. Szorgoskodásáért aztán a gondnok bácsitól, elismerő dicséretként, kapott egy hatalmas tölcsér csoki fagyit. Vacsora után, anya és lánya kéz a kézben sétáltak le a lágyan hullámzó gyönyörű Balaton partjára. Kellemes nyári este volt, a lenyugvó nap éppen aranyhidat festett, a tó, csillámló tükrére. A kislány lekuporodott egy homokbuckára és a parton talált, színes gyöngyház kagyló segítségével, figurákat rajzolgatott a nedves homokba. Teréz a közeli padra telepedett le fáradtan, hiszen, ötszáz fiatalnak kellett ma este vacsorát szervírozni. Alig pihent meg egy kicsit, kislánya máris elkészült a „művével” a parti homokban és izgatottan integetett édesanyjának.
- Anyukám gyere, nézd meg mit rajzoltam, neked, csakis egyedül neked!
Teréz odalépett kislányához, hogy megnézze a kis „remekművet” és egyből összeszorult a szíve a látványtól, hiszen kislánya Anyát, Apát és egy gyermeket rajzolt a csillámló homokba. Tudta, nagyon hiányzik kislányának az édesapja, hiszen neki is hiányzott János, akinek mosolygós arcát álmatlan éjszakáin, könnyei záporában próbálta felidézni, nap, mint nap.
- Nagyon ügyes vagy kicsi szívem, tudom, hiányzik az apukád, ahogy nekem is, hiszen nagyon boldogok voltunk mi hárman együtt – simogatta meg Teréz kislánya ében fekete selymes haját.
- Anyukám, miért nincs velünk az Apukám, azt mondtad, ha nagy leszek, elmondod nekem, láthatod én már” nagylány” vagyok – fogta könyörgőre a szót a csöpp Marika.
- Ugye emlékszel még kislányom, amikor Kaposváron laktunk az udvarban lévő házunkban a Kapos folyó partján, mennyire szeretett téged az Apukád! – kezdett bátortalanul a mondandójába Teréz. Mindig a nyakába vitt téged, te pedig nagyokat sikongattál, úgy szaladtatok hazafelé az óvodából - réved vissza emlékeibe. Sajnos nem sokáig tartott a boldogságunk, mert közbeszólt a forradalom és minden megváltozott körülöttünk. Sokan elhagyták az országot, egy jobb élet reményében, mi is úgy döntöttünk, útra kelünk. Arról ugyan fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk, menni akartunk, szabadon szerettünk volna élni, mert neked egy jobb jövőt álmodtunk. Nagyon zavaros idők voltak akkoriban, senki nem tudta, mi lenne a helyes, menni, vagy maradni. Nem törődtünk a szüleink óvó intelmeivel sem, mert, elszántak voltunk. Édesapád hitte, egy jobb élet vár a határon túl ránk. Én ugyan aggódtam érted, mert még nagyon kicsi és törékeny voltál, de azt sem akartam, hogy szétváljon a családunk. Már késő este volt, amikor megérkeztünk a határ menti vasút állomásra. Izgatottan vártuk a vonatot, amellyel az akkor még nyitott határon átmehettünk. A vonat késett, mi a hideg váróteremben várakoztunk, közben aggasztó híreket kaptunk, hogy sokan visszafordultak közvetlen a határ előtt családostul, mert veszélyes utakon kellet menekülniük. Édesapád azonban mindenképpen menni akart, viszont én már nem voltam magamban olyan biztos, nem magam miatt, te miattad, nagyon féltettelek. Már későre járt az idő, te elaludtál kimerülten a váróterem asztalán, betakargattalak kabátokkal, mert nagyon hideg volt. Csak néztelek téged órák hosszat, békésen szunyókáltál, aztán egy idő után észrevettem, hogy pirul az arcod, már éjfélre nagyon lázas lettél. Kétségbe estem, ugyan felkészültünk gyógyszerrel, meleg ruhaneművel, de egy beteg gyerekkel nem mehettem a bizonytalan idegenbe. Éreztem, nagyon nehéz válaszút elé érkeztem. A lelkiismeretem és anyai szívem azt súgta, ne tegyelek ki téged a ránk leselkedő veszélyes út viszontagságainak, másfelől pedig édesapádtól sem akartam elválni, hiszen nagyon szerettük egymást. Egészen a vonat érkezéséig vívódtam magammal és végül győzött az anyai szívem, nem mentünk el édesapáddal, itthon maradtam veled, a beteg, törékeny gyermekemmel. Megígértem édesapádnak, később utána utazunk, amikor már biztonságosabb lesz a helyzet az országban. Az elválás borzasztó volt, édesapád, ezerszer visszafutott a vonattól hozzánk, össze vissza, csókolt téged, vívódott ő is mit tegyen? Aztán mégis felszállt a vonatra, azt hittük mindketten megszakad a szívünk. Még akkor is azt kiáltotta, hogy nagyon szeret bennünket és nemsokára megint együtt leszünk, amikor kigördült a vonat az állomásról. Úgy éreztem énem egyik felét elveszítettem, magamhoz szorítottalak és csak te adtál nekem vigasztalást, azzal a csodálkozó csillogó szemeddel és ártatlan angyali gyermek mosolyoddal.
- Anyukám, képzeld én emlékszem az állomásra és arra is, amikor Apukám felszállt a vonatra, szomorú voltam és nem értettem miért nem vitt magával! Azóta is álmomban sokszor látom, amint elmegy azzal a csúnya fekete vonattal és olyankor nagyon fáj itt belül valami – gördült le egy csillogó könnycsepp Marika ártatlan gyermek szeméből. Milyen jó lenne megint együtt boldognak lenni, mint régen – és egy reményteli sóhaj kíséretében ölelte át édesanyja nyakát a törékeny kicsi lány. Majd sírástól elfúló hangon súgta a fülébe: Ugye te mindig velem maradsz Édesanyám!
4384
simamama - 2014. május 25. 21:07:06

Erzsikém!

Köszönöm kedves szavaidat!

Szeretettel:

Marika

4622
Simon Erzsi - 2014. május 25. 19:10:30

Kedves Marika!
Szeretettel gratulálok a a megérdemelt nyereményedhez.
További szép gondolatokat kívánok. Erzsi

4384
simamama - 2014. május 25. 18:59:23

Kedves Mindenki aki szavazott rám!

Nagyon köszönöm nektek a támogató szavazatot és további kreatív alkotást kívánok!

Szeretettel:

Marika

4384
simamama - 2014. május 25. 18:56:50

Kedves Éva!

Nagyon köszönöm, hogy elolvastad a novellát, sokat jelent számomra a hozzászólásod, viszont nem véletlenül így fejeződik be a történet, a folytatást a következő novellámban fogom megírni.

Köszönettel:

Marika

3392
lambrozett - 2014. április 15. 18:38:54

Nagyon szívembe markolt ez a bájosan szomorkás, megható történet. Valamiért...én vártam, hogy ez az édesapa még előkerül, hiszen nem tudtuk meg, hogy mi történt vele azután, hogy felszállt arra a vonatra. (jött-e hír? levél? boldogul-e "ott"?) De ettől függetlenül írásodat nagyra értékelem, úgy tartalmilag, mint szerkesztésileg, nyelvtanilag. (pár szóismétlést, vesszőhibát kivéveSmile ) Üdv. Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.