Cs. Nagy László: Sópiramis 40

A hatalmas lánctalpas gépek, egymás után emelték ki a piramis oldalából a jókora sótömböket, hogy utat nyissanak az épitmény belseje felé. A kavargó hóvihar kissé nehezítette a munkát, de lassan elkészűlt, a mintegy száz méteres folyosó, aminek végén, hozzákezdtek egy kis kamra kialakításához. Az alig tíz négyzetméteres helyiség belső terét, először megszabadították a szilikonbevonattól, majd a hatalmas turbóhőlégfúvók segítségével, kemény, zománcos réteget égettek a falakra és a mennyezetre. A néhol sötétebb, néhol világosabb, barnán fénylő réteg, sejtelmes külsőt kölcsönzött a lámpák fényében a teremnek. Minden készenállt az újkori piramisban, hogy örökre befogadja különös halottait és magába zárja a teremtő tudás még meg nem ismert titkait.
Aztán, mintha a természet is felismerte volna a pillanat ünnepélyességét, egyszeriben elállt a szél. A kavargó hópelyhek még lebegtek egy darabig a jégmező felett, majd temetéshez illő csendbe burkolózott a vidék.

A " CSILLAGVÁNDOR ", ahogy maguk közt elnevezték a hajót, lassann ereszkedett lefelé a mély aknába, s mikor végképp eltűnt a sírját körülállók szeme elő, Deb még utánahajított egy drótokra fagyasztott jégvirágcsokrot. Ahogy meglazultak a tartkötelek, jelezve, hogy a hajó célba ért, Dave szólt a műszakiaknak.
- Jegeljétek be!.............Örökre!


A három szarkofág, már a lánctalpas szállítón várta, hogy elinduljanak velük a sír felé. A menet, nem volt olyan pompázatos, mint valaha a fáraókat kísérő lehetett, de szomorúságában és ünnepélyességében hasonlított elődjéhez. Méltóságteljes volt és felemelő. Ahogy elérték a sópiramisokat, a jármű, apró hóförgeteget kavarva megállt a bejárat előtt. Senki nem akart mozdulni, mintha attól félne, hogy megzavarja a szarkofágokat körülölelő nyugalmat. A hosszú csendet Pit halk szava törte meg.
- Mr. Hemriksen,........talán elkezdhetnénk.
-........................Igen................Azt hiszem .................elketdhetjük.
A műszakiak leemelték a szarkofágokat a lánctalpasról és egyedi terhükkel néma, lassú menetben elindultak a piramis belseje felé. Mert valóban egyediek voltak, akiket temetni készültek. A barnán csillogó teremben egymás mellé helyezték a három űrkoporsót és körülállták az idegen világ küldötteinek evilágban rekedt testét.. Beszédet senki nem mondott, nem nagyon lett volna mit. A pillanat, királyokhoz méltó volt. Fenséges, szomorú, néma és mégis beszédes. Az élő élet temette az élet holt királyait. Nem voltak kincsek, amiket melléjük helyezhettek volna, hisz maguk voltak a KINCS. Az érték bennük, a testükben rejlett és ennél többet földi ember nem adhatott nekik.
- Talán lesznek a jövőben archeológusok, akik, egyszer majd feltárják a csillagfáraók sírját. - mondta alig érthetően Dave.
Ahogy kiértek ujra a szabadba, Pit mondani akart valamit, de hangját elnyomta a hatalmas hómaró zaja, amely a kamrába fújta a sírt lezáró hóförgeteget.
Helyükre kerültek az utólsó sótömbök is és ezzel bezárult a királysír, amely magába zárta a legnagyobb uralkodók testét.



Egy évvel később. WWCo. konferencia.
Előadó: Professzor Gordon.
-.................és bízhatunk abban, hogy egyszer, valamikor visszajönnek! Eljönnek és magukkal hozzák, hogy átadják a kódot, ...a kódot,...a kódot,...a kódot,....a kódot............Pit csapzottan az izzadtságtól felriadt, kiugrott az ágyból és a rendetlen szobában bukdácsolva botladozott a számitógépéhez, fellökve a széket. Bekapcsolta és rögtön elindított egy kódfejtő programot.
- A kurva életbe, majdnem elmulasztottam a Nemzetközi Fejlesztési Bankot!
Míg a képernyőn villámgyorsan pörögtek a kódfeltörő jelei, a fürdőszobába ment és leöblítette az arcát hidegvízzel, hogy kissé felfrissüljön. Furcsa érzés fogta el, ahogy a máskor oly jelentéktelennek tűnő folyadék végigcsorgott az állán. Ahogy visszament a géphez, végégnézett a rendetlen, sötét szobán és egyszerre mindentől elment a kedve.
Hanyagul leütötte az ESC billentyűt, halvány mosoly szaladt át a szája szegletén, majd egy rendetlen kupac alól előhalászott egy farmert és egy gyűrött pólót. Leült az ágyra és kissé elgondolkodva magára húzta a ruháit. Az ajtóból még egyszer visszanézett, majd leoltotta lámpát.
Az utcasarki Kosinsky-bisztró ajtaja, most is mint mindig az elmúlt évek során, iszonyatosan nyikorgott, ahogy belépett. A pulthoz sétált és felült a székre egy kissé már kótyagos nő mellé.
- Helló, Mrs. McNiel! Hányadik?
- Eeeeeez..........mi maga Carlson?............a vörös kereszt?........a francba, megint kilöttyent!
- Egy sört!...........Nem kéne annyit innia.
-Jé .........de bööööölcs lett..............ujabban!
- Hát lehet.............Segitek hazamenni, ha gondolja.
- Seeegiiit. ...........He-he........nekem maga ne segitsen!........Jó!
- Ok, ok ok, ok, ...........de mondja, miért nem kezd újra valami értelmeset csinálni?
- Értelmeset?................Nincs.....nincs itt.............már értelmes dolog!....Nincs egy....egy jó......sztori................
- Talán, ha megpróbálna,....ha megpróbálná a sztori mögött meglátni az embert is........higgye el.......én tudom,....érdemes!
- Az EMBERT? Carlson!.......mióta lett.... ilyen..... javít..hatatlan......álmodozó?


Ugyanebben az időben a WBI-székház egyik tárgyalója:

- Gondolja, hogy rájöhet Carlson valamire?
- Kizártnak tartom. A bevésést mindenkinél végrehajtottuk. Bár nem rossz koponya, de az agya ugyan olyan csenevész mint bárkié....
- Na igen, de hátha....
- A kódot nem találtuk a hajó memóriájában, tehát még nem hozták magukkal. Majd egyszer, ........talán. De menjünk mert már éhen halok...............................
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.