Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Szerelem
Noncsit figyelem. Napok óta vele vagyok elfoglalva. Lányom szokatlan viselkedése eleinte csak a szabadidőmet kötötte le, ám újabban úgy veszem észre, hogy iránta érzett aggodalmam a munkahelyemre is elkísér. Féltem Noémit, nem vitás. De hogy ez a féltés már-már féltékenységbe menjen át, az tarthatatlan állapot. A helyzet mindkettőnkre nézve kezd tragikussá válni.
Noncsi szerelmes. Igen! Gyakorló apaként tisztában voltam vele, egyszer majd eljön számára is a csoda, az első. Csak hát…, ma még valahogy korainak érzem az egészet. Igaz, a szerelem érintésére nincs megfelelő időpont kitalálva, mint ahogyan gyógyírt sem tud adni rá senki. Mindazonáltal időben későbbre vártam. Hiszen a lányom még gyerek. Legalábbis a szememben az.
Emlékszem, óvodás volt még, nagycsoportos, amikor egy napon azzal állt elém, hogy ő bizony szerelmes. Azt mondta, csoporttársai közül többen is szerelmesek, így ő sem akar kimaradni a játékból.
– Na és ki az a szerencsés emberke? – kérdeztem nagy komolyan. Mire Noncsi habozás nélkül felém bökött a kezével. Meglepődtem egy kicsit, lányom azonban nem sokáig hagyott ebben a különös helyzetben. Azonnal jött a következő kérdéssel, azt firtatva, mit is jelent az, amikor az ember szerelmes?
– Olyankor nagyon szeretünk valakit – vágom rá magától értetődően.
A kislány szeme kerekre nyílt, hangosan felnevetett, úgy mondta:
– Apa, én téged nagyon, nagyon szeretlek.
Azóta eltelt pár év, Noncsi is megnőtt, sokak szerint nagylány lett belőle, nyugodt szívvel állíthatom, csinos és nagyon szép lány. Külön öröm a számomra, hogy e tekintetben az édesanyjára hasonlít. Gyakran érzem úgy, ha őt látom, mintha Tina nézne vissza rám abból az időből. Noncsival a régi kedves emlékek is megmaradtak velünk. Na persze, a gondok is. A lányommal együtt nőtt mind. Aztán egy napon becsapott a villám.
Hetek óta Quimbyt hallgatjuk. Noncsi a kulcsra zárt szobájában, mi meg a falakon, az ajtón át, az egész lakásban, olyan hangos. Villámlik, mennydörög, énekli Kiss Tibi, CD-ről persze. Hallgatjuk. Nem vagyunk egyformák: van, aki szenvedéllyel, és van, aki szenvedéssel adja át magát a dalnak. Több változatát ismerjük már, a Most múlik pontosan című számnál remek előadók között válogathatunk. De én inkább a lányomra figyelnék. Napok óta sápadt kísértetként jár-kel a lakásban, szótlan, magába zárkózott, és alig eszik valamit. Állandóan a mobilját piszkálja, az utcát figyeli és közben nagyokat sóhajt.
– Ez tényleg szerelem… – nyugtázom a tényállást, már-már együtt énekelve a dalt előadójával.
„Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol.”
Hát ide jutottunk. Végül is ez a dal mindent elárul Noncsi érzelmeiről.
Egy napokban látott film jut az eszembe. A televízióból. – Valami baj van, hölgyem? – kérdezi a taxis utasától, látva annak zavaros tekintetét.
– Igen. Baj… – mondja a hölgy, majd még hozzáfűzi: – Szerelmes vagyok.
– Az nagy baj! – nyugtázza a taxis. Mire az utas egyetértőn rábólint.
Krisztina, a feleségem csak mosolyog ezen. Akkor is mosolygott, amikor néztük a filmet, és most is jót derül a mozin, amikor felelevenítem a jelenetet.
– Elmúlik, te is tudod – mondja a szemembe nézve, miközben kedvesen megsimogatja az arcom. – Na, ne vágj már ilyen elkeseredett képet. Morgó Macim, ezen mindannyian átesünk, tudod jól. Van, aki egyszer, mások több alkalommal is. És nem szoktak belehalni.
– Most azt hiszed, hogy megnyugtattál – dörmögöm. Hangom valóban hasonlít egy morgó medve zsörtölődésére.
– Szándékomban volt, de látom, célt nem értem el vele.
– Hát nem – felelem. – Segítened kell. Kérlek, beszélj Noncsival, hallgasd meg legalább. Elvégre te vagy az anyja.
Tina rám emeli csodás kék szemét. Most akár mérges is lehetne, de nem az. Szavai figyelmeztetően kedvesek.
– Na, lám, lám, kibújt a szög a zsákból. Én vagyok az anyja. Ha nem figyelmeztetsz rá, talán sohasem tudom meg. Ezzel azt akarod mondani, hogy a felelősség is az enyém. Nem osztom a véleményedet. Különben te meg az apja vagy, drágaságom. Ha úgy vesszük, a legjobb barátja. Egyébként olyan mindegy, a mi szerepünk itt most nem sokat jelent, láthatod, Noncsi nem akar beszélgetni velünk. Sem arról, ami jelenleg foglalkoztatja, sem másról. Szegénykém egyedül kívánja megvívni harcát az első szerelemmel, amely egyszerre olyan csodálatos és nagyon fájdalmas tud lenni.
Közelebb hajol hozzám, a vállamra hajtja a fejét. Tekintete újra és újra megigéz. Átölelem.
– Mi már csak tudjuk – felelem nagy sóhajtozások közepette.
– Emlékszel, az ő korában Hemingwayt olvastunk – szólal meg kicsivel később. – Emlékszel, az Akiért a harang szól hőseire? Úgy szerették egymást, hogy megmozdult alattuk a föld. Szerelmesek voltunk, imádtuk azt a könyvet, az íróját, szinte faltuk a sorait, és titokban vártuk azt a különös érzést, amely Pilart, Maríát és Robert Jordant is megérintette. És tudom, akkor, egyszer alattunk is megmozdult a föld.
Bólintok. Bután nézhetek rá, mert Tina félreérti a helyzetet.
– Most mi van? Akkor azt mondtad, te is érezted a föld mozdulását…
– Igen, én is – felelem halkan. Aztán még hozzáteszem – Semmi. Nincs semmi… Csak…
– Jaj, Morgó Macim, tedd már túl magad a dolgokon. Tudom, most nem könnyű a helyzetünk. Egyikünknek sem könnyű. A jelenlegi szituációban nem tudjuk, sírjunk, vagy örüljünk annak, hogy Noncsi szerelmes. Még maga Noémi sem tudja. Szegénykém most egyszerre boldog és boldogtalan. Egy dologra azonban szeretnélek megkérni. Arra, hogy ne féltékenykedj! Ne féltsd őt! Hidd el, okos lány, és túl fogja élni az egészet.
Tina megsimogatja az arcom, aztán megcsókol. A csókot egyetértőn viszonzom. Hosszan, édesen, egymás karjába omolva. Szeretlek, hallom egyre közelebbről, már a testemen vibrál, majd egész bensőmben érzem a remegést.
A levegővételnyi szünetben még megjegyzem:
– Mi is túléltük. Tudom.
Lovas József Pál
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.