Antal Zsolt: Álom - világ (2014. június)
Duruzsolva libben át egy újabb rózsaszirom felett. Mindig így tesz, ha virágport gyűjt. A vöröset kedveli. Bár nem látja a színeket, de árnyalatait érzékeli. Sötét... sötét... Így keres minduntalan, mert kedves számára, és mert ebből érlelődik a legfinomabb méz amit majd Ők elfogyasztanak...
Az Ők mi vagyunk, emberek. Elvesszük ami a miénk, amiről zsarnok módon hisszük hozzánk tartozását. A méz, amelyet sok - sok munkával gyűjtöget fáradhatatlanul eme apró kis ízeltlábú csoda, csak egy a megszámlálhatatlanból. Abból a világból, amelyben mi is élünk, amiből velük együtt mi is táplálkozunk. A méh, az állatok, a növények és mi, emberek...
Újra hallom... most egy másik darabját. Csivitel. Finoman, lágyan, kedvesen. Talán a párját keresi, talán élvezi a hajnal hűsen cirógató páráját, vagy csak arra kér, hogy dúdoljam utána fenségesen csilingelő énekét? Lehet, nem tudom. De soha nem is fogom megtudni, ha nem értem meg őt. Ahhoz viszont, hogy megértsem, többet kell foglalkoznom vele. Több időt kell együtt eltöltenünk és több időt kell együtt nevetnünk...
Most morajlást hallok. Egy mélyről jövő üvöltést, mely az ég talán, vagy az a sörényes hím az ablakom alatt? Borostyán színű szemeivel engem néz, én pedig nem látok benne mást mint erőt, magabiztosságot és szenvedélyt. Félelem bizsereg át testemen. Ő végig mér, én remegek. Jóleső remegés ez, amolyan édes, simogató vágyálom, mely alázatos tisztasággal búgja körém minden eddigi jó szándékú tettét. Ekkor borzalmas dörrenés rázza meg lelkemet és ő nyomban összerogy. Az erő már csak halványan dereng tekintetében, engem pedig sírás fojtogat. Még mindig rám tekint, de már kérlel. Kér, hogy ne tegyem ezt. Nem vele, hanem a többiekkel. A barátaival, a természettel... Potyognak a könnyeim, ő rám mosolyog. Vér csordul ki az orrából és csöppen le a földre, oda, amelyből életre kelt és ahová távozott. Mert elment. Úgy, hogy észre sem vettem, egyetlen szempillantás alatt...
Süket minden, nem hallok és nem látok semmit, csak a levegővételem töri meg a csendet e pillanatban. A tüdőm kitágulva szippantja magába a friss, reggeli harmatot, és én lehunyt szemmel élvezem munkája minden megkezdett másodpercét. Áramlik véremben az újonnan szerzett oxigén, ami munkára bírja szívemet, az agyamat meg gondolkodásra készteti.
Körforgásra ébredek. – Ez egy rossz álom csupán? – illan át agyamon. – Vajon meddig tehetem ezt? Meddig hallom a hangokat, vagy látom a növényeket, az állatokat? Hiszen akarom még mindet! A kis csíkos zümmögését, a madarak csicsergését és az oroszlán, idegszálaimat borzoló üvöltését. Szeretném még látni, érezni a fákat, a hegyeket, a havat és a szikrázó Napból áramló meleget. Együtt akarok még mártózni a jeges óceán bálnáival, a fókákkal pedig a sziklás parton sütkérezni. Lopakodnék még a dzsungel fekete párducaival, föld alatti járatokban kúsznék a kobrával, az anakondával siklanék a mangrove fák gyökerei között. ...Most még megtehetem mindezt, ebben a percben még igen...
4465
Janna - 2014. június 07. 08:26:42

Áthallások:
Békésen,nyugodtan,szépen zümmögünk-dolgozunk és jön az -oroszlánt is- leterítő: "borzalmas dörrenés".

Ady:Harc a Nagyúrral
"Arany kell. Mennem kell tovább."

Üdv:Janna

4690
antalzsolt - 2014. június 02. 11:01:59

Köszönöm, hogy olvastál, kedves Etel, de ez nem álom, hanem a valóság...
Üdv: Zsolt

3313
paltetel - 2014. június 02. 04:36:13

Kedves Zsolt!
Tetszik a természet élővilágával teli álmod és az a szeretet ahogyan írsz róla.
Gratulálok!
Üdv. Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.