Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bogár Gábor: A kapuk (2014. június)
Fekszem a félhomályban, fekszem a sárban. „Hol van mindenki?
Bőrömhöz hideg, szürke lucsok tapad, szemem ködbe túr.
Nem mozdulok.
Miért nem mozdulok?
Beleolvadok ebbe a rideg anyagba?
Vagy vannak körvonalaim?
Lassan feltápászkodom, ha ugyan eddig feküdtem / vagy ültem /.
Látok egy kaput magam előtt. Ha ugyan látásnak nevezhető az az állapot, amelyben egy kapu és az én / ? / gyenge körvonalaim töltik ki a teret. Valami erősen tol arrafelé, a kapu erősen húz magához.
Át kell lépnem. Átlépek. Reménykedem.
A kapun túl érthetetlen, zagyva világ, emberek súrlódnak hozzám. Fényes zajjal csikorogni kezd valami a fejemben. Lassan kezdenek értelmet nyerni a dolgok, valamibe belekapaszkodom, és…
Lezuhanok.

Újra a földön. Most már nem vesztem el az eszméletemet, csak homályban vagyok.
Kúszom a kapu felé.
Átmászom.
Szédület. Valami enyhe szédület ringat,, ismét érthetetlen, de ismerősen érthetetlen dolgok vesznek körül. Emberek suhannak el mellettem, megpróbálnak feltaszítani.
Karjaimat elhúzom tőlük.
Védekezem.
Erősen figyelek, keresek valamit, nem tudom, mit.
Ez a szédület ismerős, valamire emlékeztet, már majdnem… úgy tűnik, mintha… mintha mindjárt…, mindjárt meg fogok érteni mindent,, és most két oldalról belém karolnak – jó érzés, a közösség érzése – és most, és most lerántanak, arccal a földre, a sárba…
Ezt már ismerem.

Homok, föld és nedvesség.
Sár.
Kúszom a sárban, a félhomályban, , szétnézek, már keresem a kaput…
Másokat látok.
Ők is kúsznak körülöttem.
Szeretnék odakiáltani nekik egy szót… csak egy szót… csak néhány hangot, de nem tudom megformálni, érthetetlen hanghalmaz hagyja el a torkomat.
Gyönge egyensúllyal feltápászkodom, és meglátom a kaput,, nehéz léptekkel elindulok felé.
A kapu kezd félelmetessé válni.
Mintha már nem is akarnék olyan nagyon átlépni rajta.
Hátranézek, de a hátam mögött csak ködöt látok, amelyben testek kúsznak a kapu felé.
Átlépek.
Óvatosabban mozgok.
Figyelek.
Előre tudom, hogy ismerős, de érthetetlen dolgokat fogok látni. Így is van.
Próbálom megérteni, ami körülöttem zajlik.
Megkísérelnek belém karolni, de ellököm őket, fáj, hogy nem engedhetem, körülnézek, a dolgok értelmetlenül járják fogaskerék-táncukat, igyekszem ráeszmélni mit kéne tennem.
Megállok / már ha eddig mentem /, tűnődöm, hátulról fellöknek, és beleesem a sárba.

A jó öreg ismerős, a sár.
Próbálom megszokni, megszeretni a sarat.
Arra gondolok, hogy benne maradok, berendezkedem benne, , nem kúszom a kapu felé, csak várok…
De a kapu magától átmegy fölöttem,, és a sárban kúszva, fetrengve, szégyenkezve kell észrevennem, hogy a külvilág körülvesz, kinevet, gúnyol…
Fel kellene állni. De így mások előtt,, olyanok előtt, akik ellöktek, vagy arra várnak, hogy ellökhessenek…
3313
paltetel - 2014. június 02. 04:43:15

Kedves Gábor!
A pokolban láttalak /lelki szemeimmel/, amit egy régi filmben láttam, ahogyan csúsznak másznak az oda került emberek. Remélem álom volt. Brrrr
Gratulálok!
Üdv. Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.