Antal Zsolt: Szemfényvesztés (2014. július)
– Szeretném kérni azt az almás rétest.
– Melyiket adhatom?
– Azt ott a jobb kezénél, a harmadik sor tetejétől balra az elsőt.
– Tehát, a jobb kezemnél lévő sor tetejétől… na még egyszer.
– Ott, hát nem látja?
– De, de, persze, hogy látom. Csak azon tűnődöm éppen, miként vegyem ki onnan. Te szerencsétlen! – sziszegi fogai közt az eladó.
– Hát megfogja azzal a kis izével, lapáttal, vagy mi a fenével, belehelyezi egy papírzacskóba és ide adja nekem. Én meg fizetek, és már itt sem vagyok.
– Na ne mondja!
– Most mondom. Tegye szépen bele abba a…
– Itt van, vigye! – szól közbe a pult mögött álló fiú, miután kikanyarította a rétest, szorosan ölelkező társai közül. – Fogja aztán menjen! – harsogja.
– Köszönöm szépen, köszönöm! – mondja az idős férfi, majd sarkon fordul és elindul az ajtó felé.
– Hé! Fizetni ki fog? – kiált utána a felszolgáló.
– Majd én, fiam, majd én! – azzal kitárja az ajtót és kilép az utcára. Az eladó még kíséri egy darabig tekintetével. Látja, amint az idős úr átgyalogol az úttesten és tovatűnik a legközelebbi utcasarkon.
– A fene ebbe az emberbe, minden héten ezt teszi, eljön, kér egy rétest, ráadásul nem is mindegy melyiket kapja, azután fizetés nélkül távozik. És mindezt mindig nálam – újságolja kellemetlenségét a fiú, a soron következő hölgynek.
– Sose búsuljon fiam, ne is törődjön vele. Örüljön neki, ha segíthet. Gondoljon arra, hogy jótettért jót kap – mondja a néni, aki közben gondosan helyezgeti fonott kosarában a vásárolt réteslapokat.
– Igaza lehet, asszonyom! Attól a heti egy rétestől nem vágom hanyatt magam! – válaszolja az eladó. – Viszlát és jó étvágyat!
– Viszlát és köszönöm! – Feleli a hölgy, majd ő is távozik.

Verőfényes napsütés perzseli a főutca aszfaltját. A két oldalán magasodó fáit, a házakat, és a szökőkút lustán meredező szobrát. Egy aránytalan vonalú meztelen nőt ábrázoló szürke kő tömeget, mely jókora korsójából ontja punnyadt vizét a városra. Néhány turista botorkál céltalan. Egyikük a kávézó teraszán ülve fogyasztja üdítőjét annak reményében, hogy az végig folyva nyelőcsövén, megfelelő hűtéssel látja el testét pár pillanat erejéig ebben a negyvenhárom fokos hőségben. Miután egy húzásra felhajtja mind, odaint a pincérnek:
– Még egyet kérek! – mondja, majd előkotor egy cigarettát nadrágja zsebéből és mivel gyufát nem talál mellé feláll, és a pincér után indul. – Elnézést, megtudná gyújtani? – kérdi, majd felemeli a cigit és a szája elé tartja.
– Itt nem lehet dohányozni uram! – szól a srác. – Odakint igen, de itt tábla is tiltja, ami valószínűleg elkerülte a figyelmét.
– Valószínűleg – dünnyögi a férfi. Kitépi a pincér kezéből az öngyújtót és nagy léptekkel indul el a kijárat felé. Kiérve a szájában lógó cigihez emeli a gázos készüléket, majd vörösen izzó lángjával perzselni kezdi annak végét, miközben aprókat szippant belőle. Miután pedig kellőképpen felizzott a levelekből sodort bagó, nagyot szív belőle. Úgy, mintha egy mély levegőt venne. Körülnéz, majd újra a felszolgáló felé veszi útját.
– Köszönöm, nagyon kedves – mondja, és mosolyogva, a füstölgő cigivel kezében asztalához lép. A pincér meghökkenve bámul utána. Szólni nem mer, csak értetlenül nézi a férfi kezében pislákoló rudacskát, ami kellemes illatával bódítja el a helységet.
– Füves cigi! – gondolja. Hátat fordít és elindul, hogy elkészítse a jégkockával hűtött gyömbér, citrom és egy kevés martini egyvelegéből kevert hűsítőt.
Zavaró dübörgés rázza meg az utcát. Az a kevés ember aki lézeng, mind a hang irányába tekint. Egy 63-as Chevrolet Stepside fordul be a sarkon, és méltósággal ontja sport dobjából duruzsoló öblös hangját. Lassan halad, mondhatni egészen keservesen, miközben basszus lükteti a bámészkodók mellkasát. Elképesztő hangerővel döng belőle Eminem-Lose yourself-je, mely az egyik lányt mozgásra készteti. Azt az afro szépséget, aki úgy rázza oda seggét a mellette álló fehér fickónak, mintha az lenne a föld egyetlen aktusra szánt bikája. A következő pillanatban pedig úgy dől el szegény, mint valami száraz kóró támaszték nélkül. A hatalmas dörrenésekre mindenki felkapja a fejét, még a kávézó teraszán ülő férfi is. A lány hason fekve terül el a járdán, és vére egyre nagyobb területen oszlik szét a forró aszfalton.
– Mi a franc van gyökerek! Te is kérsz egyet a szép kis fejecskédbe, hapsikám? – üvölti ki egy kék és rózsaszín hajú gyerekképű a Chevi ablakán, miközben Tomson-al hadonászik. A markáns ábrázatú, aki az imént még füves cigijében látta bódult önmagát, most feláll az asztaltól és határozott mozdulattal nekilódul a platós kocsi felé. Nagy léptekkel halad, miközben háta mögé nyúlva előkapja Walther PPX 9mm-esét, majd kezét előre nyújtva, a szeme és a cél közé tartva azt tüzel. Azután még egyszer és még egyszer megteszi, egészen addig, amíg a Cheviben mozgást észlel. Amíg azt látja, hogy az autóban ülő benarkózott, piától bűzlő suhancok mozognak, addig ismételten meghúzza a ravaszt. Közben az utca kiürült. A fedezékbe húzódó nők, férfiak, lányok és fiúk, mind rejtekeikből kísérik figyelemmel a történteket, amikor is a pékség ajtajában feltűnik valaki. Egy ősz hajú öreg úr és ki tudja mióta áll ott. Sötét szemüvegben és fehér bottal kezében az üvegajtó előtt. Tekintete a semmibe mered, az általa elképzelt színes világba. A kilincsre teszi a kezét és lenyomja azt.
– Megint itt van – zsörtölődik a fiú. Eközben amaz a pulthoz ér.
– Egy almás rétest kérnék – szól az öreg, a már megszokott hangján.
– Melyiket parancsolja?
– Azt, amelyik a bal kezénél van.
– Ezt itt?
– Nem, mellette ami van. Az, igen arra gondoltam.
– Tessék, fogyassza egészséggel! – mondja a fiú, majd becsomagolja a rétest, és átnyújtja a csomagot.
– Köszönöm fiam, köszönöm! – válaszolja a vak, és a már megszokott módon elindul a kijárat felé.
– Elnézést uram! – kiált utána a srác.
– Parancsol? – fordul vissza az idős férfi, szinte már várva erre a pillanatra.
– Mondja meg nekem legyen kedves, hogy mikor szándékozik fizetni az elvitt rétesekért?
– Az imént fizettem fiam – válaszolja az öreg és folytatja megkezdett útját. Becsukja maga mögött az ajtót és átgyalogol az úttesten azért, hogy eltűnjön a következő utcasarkon. Hátából szivárgó vére abból a sebből ered, amit az egyik eltévedt golyó ütött rajta. Az a golyó, melynek, ha nem áll útjába, pont a felszolgáló fiú szívébe hatol.
4690
antalzsolt - 2014. július 07. 13:40:04

Kedves Etel!

Örülök, hogy itt jártál! Smile

Az idős férfi valóban nem lát, és hát ki tehet akkor ilyet, mint ő? Egy jótét lélek, egy angyal, netán szellem? A válasz az olvasó döntése!

Köszönöm! Üdv: Zsolt

3313
paltetel - 2014. július 07. 11:02:28

Kedves Zsolt!
valami nem tiszta a történetben, de lehet én nem értettem meg a az öreg valójában vak, vagy csak teteti magát, mert
"Melyiket parancsolja?
– Azt, amelyik a bal kezénél van.
– Ezt itt?
– Nem, mellette ami van. Az, igen arra gondoltam."

részletesen elmagyarázta hol van amit kér.
A történeted tetszik.
Üdv. Etel

4690
antalzsolt - 2014. július 04. 12:51:47

Kedves Mami!

Köszönöm látogatásod!
Örömmel tölt el, ha érzést nyújthatok. Ha pedig szívesen is fogadják, nem marad bennem űr sem. Smile

Üdv: Zsolt

2135
mami - 2014. július 04. 08:23:04

Kedves Zsolt!
Valakinek olvastam a novellás kötetét még fiatalabb koromban. Ott találkoztam először ehhez hasonló felépítésű alkotással. Hatalmas élmény volt nekem ez a technikai felépítés ott is. A sztori ott az volt, hogy statárium alatt két katona őrszolgálatban összeveszett. A fiatalabb, az alig tizennyolc éves otthagyta a másikat mérgében. A másik is épp tizenkilenc éves volt. Ráadásul a civil életben is pajtások voltak. Azt aki ott hagyta az őrhelyét azonnali fejlövéssel kivégezték. Ezt írta meg az író a parancsnok, a pajtás és az anya szemszögéből. Fantasztikus volt számomra az élmény, még akkor is ha az alap történet elborzasztott.

Most a te írásodat olvasva újra felsejlett a technikai megoldás. Végig tudtam miről beszélsz, éreztem a történéseket annak éltem meg a csattanót ami. Olvasás után nem éreztem űrt. Jó volt nálad "járni".
Baráti üdvözlettel: Jártó Róza /mami/

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.