Antal Zsolt: A halál árnyékában
Dohos, savanyú szagú, sárgásbarna levelek között lépdelve haladok. Mit is tehetnék mást, ez az élet rendje. A szél által összeboronált kupacok között kacskaringózom, néha-néha belerúgva azokba a lassan feledésbe merülő fák ékeiből rakódott kisebb-nagyobb halmokba. Azok aztán felröppenve a fuvallat hátára kapaszkodva tesznek meg néhány métert ismét, hogy újra összeölelkezve pihenjenek meg az utamat lefedve, eltakarva. Az utamat, melyről úgy gondolják, nem kell, hogy lássam. Az út, amely nem is olyan rég még tisztán látszott, mely egyenes volt és végtelennek tűnő. Olyan hosszú, hogy még csak nem is sejtettem elmúlását. De már kusza és homály fedi. Nem látom kitaposott nyomát. Csak érzem a végét szívem minden dobbanásában, testem minden rezdülésében, agyam komótos villanásában. Lelassult velem a világ. A valaha volt tűz már csak halvány fényű parázs, a fürgeség, a lendület csak gyötrődő tempó. Az élet megfakult remény, mely ostorral csapja lelkemet és hasogatja szívemet. Ők már tudják. Az őszi levelek réges-rég tudják amit én nem. Én pedig elhiszem nekik, és egyre apróbbakat lépdelve, csoszogva haladok tovább. Körülöttem árnyak suhannak, én persze nem tudom merre tartok, hogy maradok-e még utamon, vagy letérek ívéről mindörökre, egy soha vissza nem térő álom felé.
4690
antalzsolt - 2018. március 31. 05:13:13

Köszönöm véleményedet, kedves Rita!

AZs

4690
antalzsolt - 2014. július 16. 04:37:35

Köszönöm idelátogatásod, kedves Janna! Smile

Üdv: Zsolt

4465
Janna - 2014. július 14. 09:10:09

Tetszik a tömörség. A párhuzam kiemeli a a tépelődést,
a szép, optimista új útra lépést, az"álom felé."
Janna Sleepy

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.