Antal Zsolt: A harcos (2014. szeptember)
Tétován lódult meg a szekér. A négy fémesen csillogó fekete paripa, álmos akarással feszült neki az előttük nyújtózó útnak. Szemeiket ki sem nyitván, csak úgy hébe- hóba kémlelték a göröngyös, fűcsomókkal tarkított ösvényt. A nyikorogva forgó kerekek lassan és nyögdécselve hagyták maguk mögött a jelent, hogy egy kedves múlttá formálják azt. Így haladt, néha nagyokat döccenve a lomokkal megrakott kocsi, miközben Salvik, aki maga volt a lovász és az utas is egyben, szivarra gyújtott. Jókorát lógatott ki a szájából, egy olyan igazán ütős szerszámot. Akkorát, hogyha valaki fejére koppintott volna vele, az illető jócskán elárulja, hová dugta féltve őrzött vagyonát. Pontosan öt pöfékelés után kezdett el kellően füstölni a mindenféle kacatból sodort rúd, amikor egy erőteljes reccsenő hang kíséretében megdőlt a kocsi.
– A ménkű csapjon beléd! – kiáltotta orosz akcentussal, majd a kantárt megrántva húzott egy féket a lovakon. Ezután kényelembe helyezte magát a bakon. Ez annyit tett, hogy egy rojtos, apró mintás párnát tömködött a hátsója alá, és miközben morfondírozott, nagyot szívott a kubaiból. Igazából csak ő nevezte kubainak a maga által gyártott szivart. Néhány út széléről felmarkolt fűféléből, valódi dohánylevélből (amihez rendszerint nem hivatalosan jutott hozzá), és nyálból készítette semmittevő estéin, amikor hanyatt dőlve bámulta a Holdat. Erre bőven adódott lehetősége, hiszen folyamatosan úton volt, így szabadidővel sem fukarkodott sorsa. Amióta az eszével barátságot kötött (nem most volt, hanem idestova már negyven esztendeje), azóta taposta magányosan a megyék határait. Esőben, hóban és napsütésben is ugyanazt tette: védelmezett és segítséget nyújtott. No persze mindenkinek, ki útjába keveredett valamilyen úton- módon. Ez a munkának épp nem nevezhető elfoglaltsága egy szemvillanás alatt köddé válhatott volna, ha egy olyan emberrel boronálja össze akkor a sors, mint az egyik szemére gyengén látó, a másik fülére pedig alig- alig halló, tősgyökeres texasi Harry Reno- val. Ő az a férfi, akitől mindenki kezét- lábát törve menekül, minél távolabb. Aki, ha megjelenik egy kocsmában akkor az kiürül, ha pedig beteszi a lábát egy szatócs boltba, úgyszintén kiürül. Az a hír járja, hogy mérhetetlen balfaszsággal áldotta meg az élet, amit már maga is nehezen visel. Minden amibe belefog, az egészen biztosan halálra van ítélve. Az egyik szeme, ami éppen a bal, egy zsalugáter áldozata lett. Egy arra járó szellő tárta nagyra az ablak sötétítő elemét, amikor hősünk a közelében téblábolt és nekiment. Pontosabban az ment Harry- nek. Azóta is homályban él szegény. A fülével pedig, ami a jobb, egy eltévedt sörét cseszett ki. Átlyukasztotta egészen tőben, amitől dobhártyája erős sípoló hanggal egyetemben megrepedt. Azóta ez a rés John doktornak köszönhetően megszűnt ugyan, de a sípolás jó része amolyan emlékként megmaradt. Harry viszont legény a talpán és bírja a megpróbáltatásokat, még annak ellenére is, hogy később újabb tragédia érte, amiről még ejtek néhány releváns szót.


Pirkadt. Salvik egy utolsó szippantással legyűrte a másfél órája füstölgő dohányból és bivalyszarból gyúrt szivart, majd túladott rajta egy jól irányzott dobással. Harry bokrok közt pihenő kalapjának peremén csücsült meg éppen az elhajított, még izzó maradvány, amire ő:
– A jó büdös francba... – dühöngve tápászkodott fel a bokor árnyékot adó fedezékéből. Ekkor látták meg egymást szemtől szembe. Életükben először jött el ez a pillanat, így az akkor már szikrázó napsütésben vizslatták egymás sziluettjét. Salvik a lovaskocsi "teraszáról", Harry meg a cserjék tikkadt sűrűjéből pillogott. – Mi a frászt csinálsz rózsaszín arcú? – kérdezte Harry, miközben ellenzőként tartotta fel kezét a szemöldöke magasságába, és úgy hunyorgott, mint egy összeaszott vadgesztenye a prés alatt. – A koszos életemre törsz? Gyere vedd el, ha akarod! Na mi lesz?
– Vegye el a szaros életed egy unatkozó grizzli, cickány arc! – felelte Salvik. És igaza is volt a cickánnyal kapcsolatban, hiszen Harry kiugró álla, a fogainak hiánya miatt beeső arca és a két szeme közétől induló mélyen ívelő heftije, valóban egy rágcsálóra emlékeztette azt, ki vetett rá egy röpke pillantást. Az egér, vagy talán valóban cickány ősökkel büszkélkedő gyengén látó férfi, verő állásba hasította magát. Bal keze elöl, szem magasságban, jobb pedig kissé hátrébb és lejjebb. Előre lépett balabbik lábával (ami legalább olyan suta volt mint a jobb), és így várta Salvikot, aki viszont nem mozdult. Ő még mindig a bakon ücsörgött hátradőlve, lábait széthajítva és egy újabb szivar végét noszogatta meg egy lángoló gyufaszállal.
– Gyere! – kalimpált felé Harry.
– Nem!
– Gyere már!
– Nem megyek!
– Beszari!
– Vigyázz mit mondasz!
– Ne dühíts!
– Kérsz egy slukkot?
– Nem kell! – feleli Harry, majd hátat fordítva pakolni kezdett abba a zsákba, amit előszeretettel hordott magával. Némi élelem, cigaretta, egy váltás póló (ami már a leváltott volt gyűrött bűzbe csomagolva), két doboz lőszer és néhány aranytallér súlyozta be a málhát. A vállára dobta, majd elindult a megdőlt szekér felé. – Segítsek? – mutatott a kerékre. Salvik kissé előre dőlve, félig unottan válaszolt:
– Csak, ha akarsz! – Harry nagyot lendítve hajította fel a lomok közé zsákját, majd a kitört kerék mellé térdelve szemügyre vette azt. Fejét rázva a következőt mondta:
– Ezzel bizony sehova sem mész pupák!
– Nem mondod?
– De igen, mondom! Ha nem javítod meg rögtön ezt a vackot, előbb vagy utóbb eltörik mind és a kocsi az oldalára fordul. Persze a te dolgod, én csak segíteni akarok, de tényleg. Ha most nekiállnál, az én segítségemmel persze, akkor van még esély, de ha nem, akkor kösd ki nyugodtan a lovakat, mert bizony egyikük hátán kell megtenned az előtted álló utat. Feltéve, ha szándékozol menni még valahová – fordult oda ezekkel a szavakkal Salvikhoz, akinek ettől a mondattól, meg a mellé tálalt értelmetlen ábrázattól felment a vérnyomása.
– Ha most azonnal tovább állok, akkor is elkéstem – gondolta, úgyhogy inkább amellett döntött, hogy sürgősen ki kell találnia valamit, amivel lekoptathatja ezt a félnótást. A sorsra volt mérges, hogy miért engedte meg kettőjük találkozását. – Miért pont itt kellett ennek horpasztania, miért pont erre ette a fene – dünnyögött.
– Mivel csak három küllő törött, – folytatta Harry, – ezért nincs más dolgunk, mint azokat kicserélni. A többit pedig, amelyek kibicsaklottak, visszarángatjuk a helyükre.
– Aha... Megkérhetnélek, hogy hallgass? – mondta Salvik, és olyan feszesen nézett újdonsült barátja arcába, amitől az nyomban elszégyellte magát.
– Sokat beszélek mi? – kérdezte lesütött szemmel Harry.
– Így is felfoghatod.
– Meg még hogyan? Ekkor már fejfájás tünetei jelentkeztek Salvik koponyájának belső hányadán, amikor is egy hirtelen ötlet mosolyt varázsolt fancsali képére.
– Mi lenne, ha te tartanád össze küllők hiányában a kereket.
– Miért is ne? – Lelkendezett Harry, majd egy pillanatra megtorpant. – De mégis, hogy tervezted? Mert ugye terved az van? Én egyedül vagyok, viszont ebből a vacakból három izé hiányzik. Ha egyet helyettesítek is, mi lesz a másik kettővel?
– Ne aggódj, azt is megoldjuk valahogyan – felelte Salvik, miközben a szekér alá tuszkolt egy jókora követ. – Mindjárt jövök! – szólt, majd néhány pillanat múlva eltűnt a fák között.
– Küllő... jól hangzik, küllő lehetek egy kerékben! – kiáltott fel Harry, azután meg a kezeit magasra emelve, navahó táncot lejtett öröme gyanánt. Hullámzó testtel, és hastáncost megszégyenítő mozgással riogatta a körülötte feltűnt vadakat. Csizmájával rúgta fel a port meg a kavicsot, és nem kért számon semmit. Hagyta, hogy átjárja lényét a muzsika édesen duruzsoló szele, a jelene pedig bocsánatért esedezzen a múltjának. Tudta, hogy nem tart örökké semmi, így ki akarta élvezni pillanatnyi sorsának minden kegyesen felé nyújtott percét.
– Ez jó lesz! – mondta Salvik, visszatérése után. Szép hosszú, kb. három méteres faággal a kezében állt. – Fogd! – nyújtotta oda Harrynek, aki sandán szemlélte a karót.
– És... mit csináljak vele? – kérdezte ő, amikor már a kezében tartotta azt. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ebből faragunk küllőt?
Salvik a fejét rázta.
– Nem hiszem el! Szerinted mire faragnánk ebből bármit is, te idióta?
– Valóban se időm, se kedvem, de főleg kedvem, meg persze időm, de mindegy is – legyintett Harry, aki még mindig kérkedve nézte a fadarabot.
– Elárulom. Ezzel fogod megemelni a szekeret.
– Értem... Mi?
– Bedugod a kő és a kocsialváz közé, ami mellékesen megjegyzem fa. Ezt csak azért mondom, hogy óvatosan legyél. Majd megemeled vele a szekér ezen felét és megtartod amíg azt nem mondom, elég. Leképezted már, öregem?
– Leképeztem, mivel képeztem volna le?
– Az agyaddal, te tuskó! – feleli Salvik egyre kevesebb türelemmel.
– Értem, értem! Úgy érted, felfogtam– e?
– Yes! – bólintott helyeslően az orosz. Felemelte a földről a méretes karót, amit közben Harry elengedett, és gondosan behelyezte a szekér és az alatta magasodó, kb. nyolcvan kilós sziklamorzsa közé. – Ha azt mondom emeld, akkor emeld!
– Rendben!
Salvik kiütötte a csapszeget a kocsin talált vasdarabbal.
– Most! – kiáltotta és minden erejével nekifeszült a keréknek. Próbálta mozgatni jobbra meg balra is, de az nem engedelmeskedett, görcsösen ragaszkodott a tengelyéhez. Vagy mégsem? Ekkor figyelt fel Harry- re aki a szekér oldalát támasztotta. – Te meg mi a frászt csinálsz? – förmedt rá az orrát turkáló szerencsétlenre.
– Most meg mi van? – kérdezett vissza amaz. – Nem mondtad, hogy emeld!
Salvik hangosan felröhögött. Nem vidám kacaj volt, inkább a kín váltotta ki. Elengedte a kereket, majd fellépett a bakra. Előkeresett egy kubait és meggyújtotta. Nagyot szippantott a kiáramló füstből és kinyújtóztatta lábait. Néhány perc múlva, amikor lenyugodott kissé, így szólt:
– Vegyük át még egyszer. Te emelsz, én pedig megpróbálom azt a szaros kereket lerángatni a szaros helyéről. Érthető vagyok?
– Azt hiszem – felelte Harry.
– Akkor essünk neki! Lemászott a szekér jobbik oldalán és újra átölelte a sérült kereket.
– Emeld! – kiáltotta.
– Várj! – szólt Harry.
– Mi van már megint?
– Ha leveszed a kereket, utána meddig tartsam még levegőben a kocsit?
– Ameddig azt nem mondom, elég.
– Aha.
– Kezdhetjük?
– Ja.
– Emeld!
Harry teljes erejéből nyomni kezdte a husángot lefelé, a kerék pedig jött is szépen kifelé. Sikerrel jártak és Salvik elindult a kocsi hátuljának irányába a rozoga szekérhordóval. Eközben Harry elengette a rúd végét. Hogy figyelmetlenségből- e, vagy szándékosan, ezt akkor sem tudta volna megmondani, ha véletlenül több agysejttel áldja meg az ég születésének pillanatában. Tehát nem tápászkodott a fahusáng végén, így az nem is tartotta a kocsit többé, ami a tehetetlenségéből kifolyólag hatalmas reccsenéssel a földre zuhant.
– Mit csinálsz, te marha? – fordult meg a mennydörgésre Salvik, még mindig az ölelgetett kerékkel. Ekkor látta meg Harry ragyogóan piros arcát. De azon a pofán nem vigyor ült és nem is búval teli érzelem tükrözött, hanem mérhetetlen fájdalom. Harry lába a lezuhant szekér alatt maradt és nagylábujja a föld alá préselve várta megmentőjét.
– Auu... – vinnyogta egészen halkan. – Ez fáj!
– Hogy te mekkora egy bődületesen nagy barom vagy! – állapította meg Salvik és nem sietett. Tudta, hogy nincs mit tenni. A zsibbadás eltart egy darabig a lábujjban, ettől Harry nem érez majd fájdalmat. Odalépett hozzá, a szájába nyomta égő szivarját, elővette hatalmas kését, amit Harry bokájának támasztott, majd így szólt:
– Tedd amit jónak látsz, haver! Ha úgy döntesz, hogy maradsz, elfogadom, ha pedig velem jössz, nem örülök neki, de azt is. Viszont neked kell megtenned, magadnak kell levágnod, én nem fogom. – Azzal sarkon fordult és halk kuncogás közepette hagyta ott a magába roskadt balfácánt.
Harry jajveszékelve próbált szabadulni, de mindhiába, a szekér fogvatartotta. A késen akadt meg tekintete, amit hamarjában felkapott és őrült tempóban tépni, szakítani kezdte vele a nadrágját térdtől lefelé. Miután végzett, elképedve vette észre, hogy a tengely valójában fennakadt egy kiálló sziklafélében. A szorítás nem szorítás többé, a fájdalom pedig csak az ijedtség egy része maradt. Hamarjában ásni kezdett a talpa alatt, hogy minél nagyobb helyet biztosítson a lábának. Sikerült is annyira kiszabadítania, hogy kételkedve ugyan, de fellélegezhetett. Hangosan zihált, majd hanyatt dőlve feküdt le a szikkadt, repedezett talajon és gondolataiba mélyedt. Az elmúlt ötven év képei vetültek elé. A drága, hamvas bőrű teremtés és a tengerparti birtok. Megemelte fejét és végigmérte elnyúlt testét. – Ez mind ami maradt belőlem, ez a szánalmas, semmire sem jó test? – gondolta. Meg a végtelen lélek és az emlékei. A gondolatok sokasága, tudatának gyötrelmes fájdalmai. Mert ő... csak bizony ő tudta a teljes igazságot. Fájó szívvel emlékezett a nőre, kinek a legszebb éveit köszönhette és akit szeme láttára végzett ki egy eltévedt golyó. Emlékezett a völgyben elterülő zöldellő magányra, mely az ő nevével azonosult a tudatokban és a partot ostromló tengerre, ami naphosszat mosta birtokának délkeleti határait. Nem feledte a dicsőséget, melyet harcosként érdemelt ki és a vérző szívet, mely oly régen hasadt el ketté.
3872
M Laurens - 2014. szeptember 27. 10:13:15

Kedves Zsolt!
had válaszoljak a kérdésedre, miszerint:"Ha nem tetszett, miért olvastad el háromszor?"

Nos először is; az én tetszésem vagy nem tetszésem, egyáltalán nem releváns az írás szempontjából. Ám mindenképp fontosnak érzem, hogy igyekezzek egy általam kiválasztott művet megérteni, még akkor is, ha az távol esik az általam megszokottól, vagy várttól. Csak akkor lehet valaki részben objektív (teljesen semmiképp), ha mimnél közelebb igyekszik férkőzni a szerző gondolataihoz. A megértéshez vezető út, pedig az ismétlésen át vezet immáron évezredeken át. Egy szerző stílusát ugyan úgy tanulni kell, mint a mantrát. Először csak mormoljuk, a megvilágosodás vágyával. Nos ezúttal úgy éreztem, hogy (számomra) a megvilágosodás elmaradt. Továbbra is úgy érzem mintha egy La Gioconda reprodukciót néztem volna, ami leginkább csak stílustanulmány, és az eredeti értékét utánozná. Persze ez csak személyes benyomás.

De ahogyan azt zsolt63 is írta: "..mintha Wass Albert egyik székely történetét olvastam volna.". Nos pont ez az amiről beszélek; ez a bizonyos "mintha" érzés. Mintha már olvastam volna, mintha már valaki megírta volna. Vagyis hiányzik belőle valami ami egyedivé tenné az írást. Ezt a "valamit" kerestem immár negyedszer is.

Sajnálom! Sad

4690
antalzsolt - 2014. szeptember 27. 00:48:21

Kedves

Janna!

Köszönöm értő szavaid! Smile

Zsolt!

Ha másodikra is, de jólesik, köszönöm! Smile

Miklós!

Nem baj, dehogy baj! Fontos a visszajelzés! Smile
Ezekből a hozzászólásokból tudom, hogy kinek írok.
És mivel nem megfelelési kényszerből teszem,
mármint az írást, így nem fogom elsírni magam a dicséret mentes szavaktól sem.
Ha nem tetszett, miért olvastad el háromszor?
Köszönöm idelátogatásod!

Üdv, Zsolt

3872
M Laurens - 2014. szeptember 26. 22:59:40

Nagy baj, ha azt mondom, hogy háromszori végig olvasásra sem tudtam elhelyezni önmagamban a történetet?
Bajban voltam a korral a helyszínnel a szereplők nevével és magával a történettel is. Hol Jaroslav Hacsek, hol Harriet Beecher Stowe, hol pedig Harry Potter és néhol Bulgakov stílusa ugrott be, de lelki szemeim előtt még a Félelem bérének képkockái is leperegtek. Számomra leginkább egy olyan pizzára emlékeztet aminek sem a nevét, sem az ízét, de még a látványát sem tudnám szabatosan körülírni, túl azon, hogy fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért van előttem.

/ Miklós /

4465
Janna - 2014. szeptember 26. 19:45:17

Jó kis képregény lehetne!
Harry nagyon emberi, csetlő-botló, esendő figura.
- Hogy jut eszedbe ennyi stílusú-szó egyszerre?

Janna

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.