Fülöp Adrián: War-torn – Betleni János közlegény (2014. október)
„Ez a háború. Emberek ölik meg egymást, akik nem is tudnak egymásról semmit.”
Wass Albert

Betleni János közlegény vagyok. Milyen furcsa így kimondva, de nem volt ez mindig így. Már azt sem tudom mióta vagyok itt. Itt… sokáig azt sem tudtam hol az az itt. Az egész azzal kezdődött, hogy a faluban, ahol éltem elment minden, televízió, internet, telefon, az áram is ingadozott, gyakorlatilag elszakadtunk a külvilágtól. Pár nappal később, de talán volt egy hét is, katonák jöttek és azt mondták háború van. Háború, Magyarországon? Micsoda hülyeség, gondoltam. A katonák besoroztak mindenkit, aki hadképes állapotban volt és elmúlt 16 éves. Ezután elvittek minket valahova. Egy hónapig azt sem tudtuk hol vagyunk, később derült ki, hogy valahol Szolnok közelében, a katonai repülőtér mellett. Egy menekülttábor volt itt, ahol különféle kisegítő feladatokat kaptunk. A sérültektől és menekültektől tudtam meg, hogy több várost lebombáztak, egyesek atombombákról beszéltek.
Volt egy elkülönített sátor is, én itt kaptam ápolói feladatot. Itt ápolták azokat, akik sugárfertőzést kaptak. Az orvos azt mondta, ne alakítsak ki mély kapcsolatot a betegekkel, mert mindegyikőjük előbb, vagy utóbb meg fog halni. Szörnyű volt itt lenni, haldokló emberek között, akik fáradt szemeikkel tőled várják a megoldást, te pedig csak annyira vagy képes, hogy morfiumot vagy altatót adsz be nekik, illetve eléjük tartod a vödröt, amibe hányhatnak, hogy legalább életük utolsó perceit megkönnyítsd.
Itt ismertem meg egy 19 éves lányt, Martinát, aki a Várpalota elleni atomtámadás túlélője. A Készenléti Lakótelepen élt, a robbanás után a saját lábán indult el a főúton Székesfehérvár felé, félúton vették fel a katonák. Azt mesélte, hogy mikor behozták az orvos alig két hetet adott neki, de már egy hónapja bírja. Életben akart maradni, nem olyan volt, mint a többi beteg, akik nyöszörögve, mozdulni is képtelenül hevertek az ágyon várva a halált. Ő felült, sétált, magától evett, élt.
Sok időt töltöttem Martinával, szinte minden szabadidőm, bármi kevés is volt. Ő volt az egyetlen, akivel tudtam beszélgetni, mindenki más túl elfoglalt volt, mert vagy futkosott egész nap, vagy haldoklott, vagy pánikolt, vagy a depresszió lépcsőin haladt egyre lefelé. Így visszagondolva egyesek elég vicces látványt nyújtottak, ahogy magukban motyogtak és tagadták a megtörténtet. Martina azonban más volt, tudta mi történt és elfogadta, tudta, hogy ezen változtatni nem tud. Kellemes társaság volt, mesélte, hogy táncolni tanult és mutatott pár lépést is. Igen groteszkül hathatott, ahogy a sok meggyötört ember között táncra perdültünk, nevettünk. Szinte éreztem, ahogy a körülöttünk lévők gyűlölete egyre nő, már-már hallottam a gondolatokat: „Mit képzelnek ezek? Hogy merészelnek itt mulatozni. Rajtam gúnyolódnak, mikor mindenem elvesztettem.” Mind elvesztettünk valamit, de csak mi ketten, én és Martina tudtuk, hogy élni kell tovább, a múltnak már úgyis mindegy.
Június volt, de igen hideg és az ég is felhős volt. Azt mondják az atombombák miatt, felverték a port az égbe és az takarja el a Napot. Ez a nukleáris tél, vagy mi a fene. A tábor olyan volt napközben, mint egy piac. Az ételosztók körül nagy a nyüzsgés, az asztaloknál jóízűen eszik az aznapi menüt, az anya kérleli a kisfiát, hogy ugyan, csak még egy kanállal. Öregasszonyok ruhákat mossák hatalmas lavórokban, majd a sátrak közt kifeszített kötélre dobják őket. Gyerekek kergetőznek, vagy labdáznak a tábor közepén meghagyott nagy téren, máshol fiatalok ülnek ki gitárral. Talán mégis inkább egy majálishoz hasonlítható, azonban valahogy szürkébb, az emberek, a környezet, a valóság rányomta a bélyegét minden arcra. A gyermekére mosolygó anya elfordulva szomorúan néz a távolba, a sátor sarkában ülő, cigarettázó alak izmai össze-összerándulnak, ahogy az első bombák hangja újra és újra lejátszódik a fejében.
Újra a betegsátorban. Felvettem az előírt ruhát és a maszkot, bár nem mintha számított volna, ahogy a doki mondta, itt a halál biztos, mint a gravitáció, csak idő kérdése. Ahogy beléptem két segítő és az orvos jöttek ki egy ágyat tolva, amin egy lepedővel letakart test feküdt.
– Este távozott el – mondta az orvos, miközben ment ki. Ebben a sátorban folyamatosan haltak meg emberek, egyedül egy valakinek életének lámpása világított erősen. Martina, az ágyán ült és úgy tűnt engem várt.
– Indulhatunk? – kérdezte. Mindig ki szoktam vele menni a táborba, ő sem szeretett itt lenni, nem is kellett volna itt lennie, ahhoz túlságosan is élettel teli volt. Felvett egy köntöst, belém karolt és kimentünk a levegőre. A feltámadt szél belekapott fekete hajába, erősebben megszorította a karom és elindultunk. Az ételosztónál leültünk egy asztalhoz, ahol gyerekek rajzolgattak. Martina nézegette és dicsérte a rajzokat, végül a gyerekek annyira megkedvelték, hogy már neki rajzoltak mindenféle képeket. Úgy tűnt, ez boldoggá teszi, ez az ő világa. Én csak csendben ültem, nem akartam bezavarni egy olyan képbe, ahova nem illek bele.
– Valami hírt hallottál? – a kérdése villámcsapásként ért, pár pillanatig fel sem fogtam, mert éppen egy roppant szellemes képet nézegettem egy Nyúl nevű nyúlról, aki az erdőben legelészett, ahol két idétlen bolondgomba bámulja.
– Semmit –feleltem végül. – Csak a szokásos pletykákat.
– Miket?
– Hát, hogy biztos a románok, vagy a szlovákok voltak, ami már önmagában hatalmas ostobaság, de a legjobbat egy öregembertől hallottam, hogy biztos a kommunisták jönnek vissza. A többi meg még ezeknél is nagyobb blődség.
Martina elmosolyodott, majd tekintete fáradtan az asztalra esett.
– Valami baj van? – kérdeztem és már pattantam is fel, de a lány leintett.
– Semmi, semmi, csak elfáradtam. Azt hiszem mehetnénk.
Felsegítettem, a karomba kapaszkodott és lassan elindultunk vissza.
– Te mivel foglalkoztál, mielőtt idekerültél? – Martina mosolyogva rám nézett, majd mikor félrenéztem az égen úszó felhőkre pillantott.
– Ács voltam –feleltem és én is felnéztem az égre.
– Én tanár akartam lenni – sóhajtotta Martina. Arcára kiült a szomorúság, ahogy a lassan hömpölygő szürke felhőtömegeket nézte arcán egy könnycsepp gördült le, talán észre sem vette. Hírtelen felkiáltott és a távolba mutatott.
– Nézd!
Az égen a felhők felhasadoztak és mintha a mennyek kapui nyíltak volna meg a nap sugarai átszűrődtek a réseken fényoszlopokként világítva meg a horizontot. Martina, mint aki csodát lát, tágra nyílt szemekkel, a kezeit összetéve ámult a látványtól. Fejét lágyan a vállamra fektette.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte. Engem nem szoktak megfogni az ilyen dolgok, de akkor, ott valamiért, talán Martina miatt én is át tudtam érezni a pillanatot.
– De igen, gyönyörű.
A háború akkor olyan távolinak tűnt, sérülteken kívül semmi jele nem volt, hogy a közelben bármi harc lenne, egy lövést sem hallottunk. Martina gyenge volt még, de már három hónappal túllépte a jósolt élettartamát és egyre jobban érezte magát. Az orvos azt mondta teljesen tanácstalanul, hogy bármi is történik vele, nem ő csinálta. Nem is igazán számított mitől, csak az eredmény a fontos, legalább okom volt boldognak lenni, nekem egyedül a táborban. Igaz, egy öregasszony szerint indokolatlanul.
– Maga minek örül? A bombák úgy hullnak, mint ősszel a falevél. Tán megbolondult fiatalember? – kérdezte, miközben a tábori ebédhez szeletelte a répát.
– Csókolom, lehetséges, de akkor tartson sokáig.
Azonban a béke és boldogság nem tartott sokáig. Pufogásra, zúgásra és visító hangra ébredtem. Kimentem a sátor elé, ahol már álltak emberek, többek futkostak fel alá. A visító hang légvédelmi sziréna volt, ami a szűnni nem akaró pufogással, zúgással és kiabálással vegyült. Mindenki a távolba meredt, ahol a hajnali fényben hatalmas repülők szórták halálos terhüket az alattuk lángoló horizontra. A háború ideért. Hírtelen ötlettől vezérelve a betegsátrak felé indultam el. A közeli repülőtérről hangos robajjal szálltak fel repülőgépek, hogy véget vessenek ennek a szörnyűségnek. Rohantam sátrak és emberek között, mikor robbanások sorozat nyilallt a fülembe. Oldalra, mintha a föld alól törtek volna fel, lángoszlopok csaptak fel hangos robajjal egymás után elnyelve sátrakat, embereket egyre felém közeledve. Rohantam, ahogy tudtam előle, de az utolsó robbanások a földre taszítottak. Nem tudom meddig feküdhettem ott. Alig láttam valamit, szédültem és a hangok olyan halkak és torzak voltak, mintha víz alatt lettem volna. Nehezen elkezdtem feltápászkodni, a fejemet húzta a föld, a szerveim, mintha pingpong labdaként pattogtak volna a testemben. Kóvályogva elindultam támaszt keresve, közben felnéztem az égre. Füst és lángnyelvek takarták el az eget, sötét helikopterek röpködtek a tábor felett rakétákat és géppuskatüzet zúdítva az alattuk lévőkre. Ahogy ott tántorogtam egyre azon járt a fejem, hogy én vajon mikor kapok egy találatot. Valaki hírtelen megragadott és az arcomba kiáltott. Nem hallottam semmit. Körszakállas fickó volt. Ismét rám kiabált: – A földre! – és lerántott. Mögötte egy pillanatra feltűnt egy katona, aki valami méretes csövet támasztott a vállán, rakétavetőt gondolom. A csőből füstcsíkot húzva kicsapott lángolva a töltet és egy elhaladó, rakétákat szóró helikopterbe csapódott leszakítva annak a farkát.
– Na mi van te buzi!? Ez hogy tetszett!? – kiabálta a katona magából kikelve, ahogy a helikopter lángolva, pörögve végül a földbe csapódott. Mire észbe kaptam valamennyire talpra állítottak és a körszakállas a vállamat veregette, hogy minden rendben e. Én a levegőt kapkodva kinyögtem egy igent.
– Rácz Viktor őrmester vagyok – mondta, megragadta a vállam is megrázott. – Ha egy csöppnyi késztetést is érez, hogy mentse a szaros életét, akkor fog egy fegyvert és kiküzdi magát velünk.
Még eléggé kába voltam, de sikerült valami olyasmit kinyögnöm, hogy nekem a betegsátrakhoz kell mennem. Leráztam magam az őrmester karjait és botladozva mentem tovább. Az egyik katona az utam akarta állni, Rácz leállította: – Hagyd, egy halottal több vagy kevesebb, már igazán nem számít.
A sátrak lángoltak körülöttem, a füst és az égett hús szaga marta az orrom. Elég hülyének éreztem magam, amiért nem mentem a katonákkal, gyakorlatilag a valószínűbb élet helyett a még valószínűbb halált választottam, de akkor ez valahogy nem tudatosult bennem. A betegsátron, ahol Martina is volt, lyukak tátongtak és a teteje égett. A bejárat előtt egy nő teste feküdt arccal a földön, az oldalán egy hatalmas lyuk tátongott, tisztán kivehetővé téve a szétroncsolódott bordák és a belsőségek. Mellette egy kisgyerek térdelt és sírva próbálta ébresztgetni. Kicsit odébb egy férfi feküdt, hasából ömlött a vér, felém nyújtózott és segítségért könyörgött. Berontottam a sátorba, a vérszag azonnal megcsapta az orrom. Futva haladtam az ágyak között küszködve a hányingeremmel. Többeket a becsapódó lövedékek azonnal megöltek, mások ugyan még éltek, de az ágyukat átitató vérből ítélve már nem sokáig. Én csak egy dologban reménykedtem, hogy Martina rendben van. Az ágya üres volt. Körbenéztem, de ekkor újabb találatok érték a sátrat. A földre vetettem magam, nem mintha számított volna. A becsapódó töltények felverték a port, amivel telement az orrom és a szám. Mikor véget ért prüszkölve kapkodtam levegő után és próbáltam felállni. Ekkor láttam meg, hogy valaki kucorog az egyik fém orvosi asztal alatt. Odakúsztam és megérintettem. Martina. Arcán a könnyek és a föld pora fekete csíkokat húztak és az egész testében remegett. Kisegítettem az asztal alól, ő pedig azonnal a nyakamba ugrott.
– Nem hiszem el, nem hiszem el – hajtogatta.
– Most kiviszlek innen – azzal az ölembe kaptam és rohanni kezdtem. Rohantam át tűzön és halálon tudván, hogy ha egy halálmadár észrevesz, akkor mindketten meghalunk, de legalább egyikünk sem lesz egyedül és hamar túl leszünk ezen az egészen. Holttestek, haldoklók és lángok között eljutottam a tábor széléig, innen egy nyílt tér következett az erdőig, ahol reményeim szerint már mind a ketten biztonságban leszünk. Rohantam, ahogy tudtam, valószínűleg soha életemben nem futottam olyan gyorsan és kitartóan, mint akkor. Fáradtságot nem éreztem, csak az járt a fejemben, hogy az erdőig nem állhatok meg.
Egyre erősödő zúgást hallottam. Az egyik helikopter kiszúrt minket, könnyű célpontok voltunk. A gépágyú csövei sivítva felpörögtek, de a lövések hangját már nem hallottam. A becsapódó töltények körbetáncoltak minket, a felverődő portól alig láttam valamit. Szinte akaratomon kívül a földre vetődtem, Martina kiesett a kezemből. Innen nem sok mindenre emlékszem, talán elveszthettem az eszméletem egy pillanatra. A helikopter homályos alakjára emlékszek és egy robbanásra, a helikopter végül a földre zuhant.
Feltápászkodtam, kiszedtem a szememből a földet és Martina nevét ismételgetve megfordultam. Egy test feküdt a földön. Martina, de valami nem stimmelt. Tágra nyílt szemekkel bámulta az eget. Nem lehet. A ruháját vér itatta át. Nem lehet! Megfogtam a kezét. Véres lett tőle a kezem. A mellkasára tettem a tenyerem. Semmi. Valami elpattanhatott bennem akkor. Azok az üres szemek. Még mindig látom.
Zajt hallottam magam mögül. A lezuhant helikopter pilótafülkéjének fedelét lökte ki az egyik pilóta. Kimászott a roncsokból, térdre esett és próbálta leszedni magáról a sisakot. Elkezdtem rohanni felé, nem tudom miért, akkor már nem számított semmi. Mikor odaértem belérúgtam, amitől nyögve a hátára esett, mikor megpróbált felülni az arcába tiportam és szidtam mindent és mindenkit, aki eszem bejutott. Ekkor viszont kirúgta a lábaim és rám vetette magát. Birkóztunk, próbált a földre szorítani, de én úgy küzdöttem, mint egy állat, ütöttem, haraptam, karmoltam, ahol értem. Kirántottam a fegyverét a tokjából és lelöktem magamról. Felpattantam, a biztonsági kapcsolót lekattintottam és felhúztam a pisztolyt, ahogy a filmekben láttam. Egyenesen a fejére céloztam. Lassan felemelte a kezét és felállt.
Kezdtem kicsit lenyugodni, végigmértem ki is az ellenség. Egy fiatal srác volt, ázsiai, talán kínai. Ekkor ismét eszembe jutott Martina. Összeszorítottam a fogaim, egyre erősebben szorítottam a fegyvert. A srác szemén láttam a félelmet, valamit mintha mondott is volna, nem értettem, de valahogy akkor nem is érdekelt. Az agyam lángolt. A düh elöntötte a tudatom. Mindenhol Martina arcát láttam. Az ujjaim egyre inkább szorultak össze. Elkiáltottam magam és meghúztam a ravaszt. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Már én sem tudom hányszor. A füst, a vérszag és a puskapor illata megöltötte az orrom. Előttem feküdt a teste.
– Betleni János –mondtam magamnak. – Üdvözöllek a háborúban.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.