Winczheim Tibor: A bosszú (2014. október)
Nem látott a pipától! A munka kezdetén még öt cent volt minden vegytisztított vaslemez ára, de másnap már csak egy centet kapott érte.
Megállás nélkül dolgozott reggeltől estig, majd egész éjjel is, hogy mind a tízezer darabbal készen legyen.
Már kóválygott a fáradtságtól, amikor dél felé végzett az egésszel. Éppen idejében, a teherautó már a ház előtt várakozott.
Főnöke villástargoncával felpakolta a bedobozolt árút, majd kezét dörzsölve jött be a műhelybe:
– Na, ez is megvan! Megyek a bankba, megnézem, átutalták-e a múltkori szállítmány ellenértékét. Vigyázz a házra, mindjárt jövök! – mondta az öregnek, beült a Mercijébe, és elporzott...
„Éppen ideje! Hiszen hetek óta nem kaptam egy fabatkát sem!” – gondolta az „öreg.”
A főnök lógó orral jött vissza:
– A bankban üres a kontóm, ez a tetves cég csak hetek múlva utal, nem tudok mit csinálni! – exkuzálta magát, majd hozzátette: – Megyek, összeütök valami kaját. Kérsz te is?
– Kösz, nem, elment az étvágyam. Ezért aztán érdemes volt hajtanom!
– Megértelek, de nem tehetek róla. Bár csak ki tudnálak fizetni! Igaz is! Mennyivel lógok neked?
– Pontosan ezeregyszáz euróval.
– Igazán sajnálom, de nem tehetek érted semmit! – sajnálkozott, ezzel elment főzni.
Az öreg idegesen rágyújtott. „A francba az egésszel! Hogy az ember így ki legyen szolgáltatva! Most hogy utazzak haza pénz nélkül? Bezzeg a barátnőjére van lóvéja! Tegnapelőtt is Münchenben voltak shoppyngolni! Meg kocsmára is telik neki! De a munkabérre, arra nincs! Fogadni mernék, hogy a bankban van elég lóvéja. Ez a cég mindig is rendben fizetett. Pont most, a hazautazásom előtt nem utalt volna? Ez a szemétláda hazudik nekem, mint a vízfolyás! Át akarja verni a búrámat. Csak arra vár, hogy elhagyjam az országot, aztán jót fog röhögni a markába. Erre a pénzre meg keresztet vethetek...”
Egy árnyék vetődött rá. Felnézett. Marek, a lengyel állt az ajtóban.
– Hogy vagy? – kérdezte az öreget.
– Szarul. – jött a tömör válasz.
– Azt látom. De miért?
– Mert nem tudok hazautazni. Pedig éjt nappallá téve dolgoztam. Nem tud a főnök fizetni...
Marek megvakarta a fejét.
– Bammeg! Akkor megszívtam, mint a torkos borz! Ugyanis én is pénzért jöttem.
– Te? Hiszen már hónapok óta nem is dolgozol itt…
– Pontosan két hónapja. Azóta lóg a főnők nekem ötszáz euróval.
– És mára ígérte, hogy kifizet?
– A francokat! Csak erre jártam, gondoltam, bepróbálkozom… De ha neked sem fizetett...
– Az ne zavarjon téged. Ha neked régebb óta lóg, neked jár előbb a lóvé. Menj fel hozzá, ha szerencséd lesz, fizetni fog. Ötszáz euró egy vállalkozónak nem pénz! Esetleg még ebédre is meghív, a pénzed után járó elvesztett kamatodért cserébe. Na, menj, minden jót!
Öt perc sem telt bele, a polák megint lent volt a műhelyben.
– Elküldött, hogy nincs pénze, közben gúnyosan mosolygott. Jól tudja, hogy semmit sem tehetek ellene, mert ha feljelenteném, magam alatt vágnám a fát. Hiányzik nekem 1-2 év feketemunkáért?! Akkor inkább hagyom veszni a lóvémat, de legalább nem viszem vásárra a bőrömet…
– Azt hiszem, nekem sem lesz más választásom, fuccs a pénzemnek! – mondta az öreg, és tehetetlenségében szét tudott volna robbanni.
– Ne mérgelődj, inkább igyunk! – javasolta a lengyel, s kopott bőrtáskájából egy üveg vodkát halászott elő. – Eredetileg neki vettem, de hogy nem fizetett ki, már csak nem fogom megajándékozni! – öntudatoskodott.
Ahogy fogyott az ital, úgy jött meg kettejük bátorsága.
– Meg kellene vernünk! – javasolta a lengyel. Ketten már csak elbírunk vele!
– Nem biztos. Ő naponta edz. Láttad, milyen bicepsze van? De ez lenne a kisebbik probléma. Nagyobb gond, hogy a bátyja nemrég jött ki a sittről. Egy tízest nyomott le emberölésért. Hiányzik, hogy ránk uszítsa azt az állatot?
– Oké, meggyőztél. Viszont egyik éjjel visszajövök három haverommal, és leverjük, mint vak a poharat… – Mielőtt visszamennék Lengyelbe… De akkor is csak álarcban. Jobb félni, mint megijedni, ugyebár?
Az a szó, hogy „éjjel”, megragadt az öreg agyában. Jó ötletet adott neki a polák! Sötét éjjel, az, az igazi! Akkor senki nem lát semmit! Ha az eső is esik, annál jobb, elmos minden nyomot!
És akkor ki fogja szúrni a főnök Mercijének gumijait. De úgy, hogy ne legyen érdemes megragasztani… Vagy ne lehessen… Szanaszét fogja vagdalni.
De nem most. Úgyis elköltözik, majd visszajön. Egy fél év múlva, vagy inkább egy év múlva, mikor már nem gyanakodhat rá. Igen, egy esős, sötét éjjelen visszajön, és megrendezi a verdáját… A négy gumi közel ezer euró… Ha már neki nem adta, a zsebében se maradjon! Okos ötletet adott ez a lengyel, remélem, nem fogja elfelejteni, és visszajön a haverjaival…
Fejét húzta az ital, búcsút intett Mareknak, és elment lefeküdni. Ólmos fáradtság lett rajta úrrá, el is aludt azonnal.

***

Már több, mint egy éve, hogy elköltözött, alig húsz km-re, volt munkaadójától. Gyakran gondolt a bosszúra, de vagy nem volt szabadnapos, vagy nem esett, vagy telihold volt…
Aztán, csak eljött a „nagy nap.” Nedves, nyirkos ősz volt, a köd, a pára, és a lehullott falevelek minden nyomot eltakarnak, elmosnak…
Egy megszokott hétköznap, amikor az emberek másnap munkába sietnek, legkésőbb éjfélkor elmennek aludni. Ha hajnal kettő felé „arra tévedne”, a kutyával sem találkozna. Ráadásul megint kezd csöpörögni. Ennél ideálisabb időpontot nem is találhatna…
Fél kettőre húzta fel a vekkerét. Sokáig forgolódott, míg sikerült elaludnia…

***

Az úton szabályosan haladt, nem kockáztatott. Halálos vétség lett volna beleszaladni egy radarba, vagy balesetet okozni. Azt a balekságot nem bocsátotta volna meg magának…
Tett egy kört főnöke háza körül, és megnyugodva látta, hogy minden csendes. Csak a szíve vert túl hangosan. Egy fényárnyékos helyen állt meg, a belső világítást kikapcsolta, a kulcsot a gyújtáskapcsolóban hagyta, s az ajtót sem csukta be, csak behajtotta. Kitalálta, ha minden kötél szakad, beugrik a kocsijába, egy utca hosszat világítás nélkül vezet, nehogy le tudják olvasni a rendszámtábláját. Mire valaki is üldözőbe venné, már hét határon túl jár…
Felhúzta fekete cérnakesztyűjét, fejére húzta kötött sapkáját, egyik kezébe vette tőrét, és egy nylon zacskóval a másik kezében elindult a ház felé. Ahogy gondolta, az utcán állt a sötétszürke Merci…
Körülnézett, sehol, senki. A kerítés mögött a farkaskutya. Előbb csak morgott, majd elkezdett ugatni. Ismerte ezt a dögöt. Sosem harapott, de az ugatásával felrázhatta az egész utcát. A nylon zacskóból kirázta az olcsó kolbászt, a belenyomkodott erős altató megtette a hatását, néhány perc múlva csak az eső szitálása hallatszott…
Odament az autóhoz, és a gumijába tövig nyomta a tőrt. Sivító-sziszegő hangon jött belőle a levegő. Még 2-3 vágást ejtett rajta, aztán jöhettek a következők…
Közben a szeme járt, mint a motolla. Minden pillanatban futásra készen állt…
Az eső csöpörgése lassult, majd elállt. Újra körülnézett. A csendet hasítani lehetett volna.
„A bankban is adnak kamatot” – gondolta, s rátámaszkodott az egyik visszapillantó tükörre. Az nagyot reccsenve letört. Szíve a torkában dobogott. Esze azt súgta neki, hagyja a fenébe az egészet, de a bosszú mámorítóan édes érzése már eluralkodott rajta. Mindenesetre a másik tükörrel már nem próbálkozott.
Helyette, fogta az elülső ablaktörlő lapátot, és meghajlította, de olyan kuszán, hogy azt ember ki nem egyenesíti többet. A hátsó vékonyabb anyagból volt, azt néhány hajlítással letörte. Egyre nagyobb kedvet talált a rongálásban…
A tőrével többször végigkarcolta a fényezést. Ha nem csikorgott volna olyan élesen, talán a másik oldalt is összekaristolta volna…
Legszívesebben fölgyújtotta volna az autót, de ekkora felhajtást már csak nem akart. Mindenesetre az antennát még kihúzta, s tőből letörte. Ezután, – mint aki jól végezte dolgát – visszament a kocsijához, indított. Az ajtót csak menet közben csapta be, s a világítást is csak a sarkon túl kapcsolta fel. Hátha, egy aludni nem tudó vénasszony kukucskált valamelyik ablakban…
Nem a főút irányába ment, hanem a patak felé, a mellékúton. Ott bedobta a tőrét a nádasba, kesztyűjét és sapkáját a nylon zacskóba tette. Körülnézett, de minden csöndes volt. A kis csomagot a patak partján, a híd alatt elégette, a hamut a vízbe kotorta. Cipőjét jól lecsuszatolta a vizes fűben, nehogy kormos cipőtalpa elárulja…
Óvatosan hazahajtott, arra ügyelve, hogy az útjában lévő összes pocsolyába belehajtson, nehogy akárcsak egy, nem oda illő homokszem is lebuktassa őt…
Holt fáradtan zuhant az ágyába…

***

Éles csörrenésre ébredt. A vekkere fél kettőt mutatott…
Álmosan, nyúzottan kapcsolta ki, fáradtan legyintett egyet, majd visszaaludt…
2952
bruxinelli - 2015. május 29. 08:12:54

Tetszik a történet. A legalább a bosszúval Ő kifizette munkaadóját, ha már ő nem fizetett, még akkor is, ha ez álmában történt. Kiegyenlítette a számlát. Kamatostul !! Nem kellett a bankhoz kamatért fordulnia.
Puszi, Zsófi

686
T Pandur Judit - 2015. május 21. 15:35:27

Kedves Tibor!

Most amikor sokan próbálják megkeresni a kenyérre valót maguknak, és családjuknak külföldön, nagyon aktuális a történeted.
Luftra lehet futni a fekete munkával külföldön is, kiszolgáltatott helyzet.
Jól végig vezetted a történetet, a poén meg ütős lett azzal, hogy csak álmodta a bosszút.
A témájánál fogva elég nyomasztó, és egyben felháborító történet, de jól írtad meg. Tetszett!
Judit

547
Frady Endre - 2014. október 07. 10:59:01

Áááá... én meg azt hittem, hogy a végén kiderül, hogy valaki másnak a kocsiján állt bosszút! Smile

1543
Mab Tee - 2014. október 07. 09:11:08

Kedves Tibor!

Jó, és sajnos eléggé valóságos történet. A fenti szövegre visszatérve, a szerkezetet és a "poént" is nagyon jónak találom.
Látszik, hogy az írást nem most kezdted, és bár a szöveg rövidke, mégis valósághűen tükrözi a problémát, és az emberi tulajdonságokat.
A végén a poén ütött. Jó kis írás. Smile

Üdv: Mab Tee

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.