Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.25. 00:05
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.24. 21:47
Kedves Katinka. Megjelent a Hangaszál című írásom második része. Köszönöm a kedves szavakat.

2019.05.24. 16:58
Kellemes délutáni pihenést kívánok szeretettel! Heart

2019.05.24. 16:00
Élmény, tapasztalat, kapcsolatok, hogy sikeres legyél! Várjuk jelentkezésedet! A szerzők írásait Holl Nándor színész előadásában hallhatjátok!

2019.05.24. 15:59
Egy hét múlva lesz 2 napos író kurzus rendezvényünk. Még 2 hely szabad, ne maradj le róla!

2019.05.24. 15:45
Folytatódik Így írunk mi! könyvsorozatunk. Az 5. kötet készül! Részletek a pályázatok rovatban!

2019.05.24. 13:16
Éva, javítottam a verssort.

2019.05.24. 12:24
Szép napot Mindenkinek! Olvasd a HM-t és közben a napsütést is élvezheted végre. üdvözletem Éva

2019.05.24. 12:20
Józsi! A versemnél az első szó lemaradt. Ha lehetne még javítani. "Megrozsdált". Valószínű nem másoltam be figyelmesen, bocsánatot kérek érte. Kösz... Bővebben

2019.05.24. 08:50
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Cs. Nagy László: Jöttem
Mindig is úgy bánt az állataival, ahogy más ember fia a gyerekeivel sem. Értett hozzájuk és szerette őket, minden rezdülésükre odafigyelt és megérezte mire van szükségük. Büszke volt rájuk hisz vételkor mindig jó szemmel választotta ki azt, amelyik valamiért más volt mint a többi. A sárga csikója is más volt, meg is siratta, mikor az oroszok elvitték. Hiába könyörgött, hogy még alig volt jártatva, nyerget sem látott még életében de az orosz csak felkapaszkodott rá valahogyan és az sem térítette észhez, mikor kiviharzott a porta nyitott kapuján és a szemközti árok partján megvetve lábait levetette magáról új gazdáját. Aztán mégis csak elvitte, ki tudja talán valahol megszabadult tőle, hisz még csak csikó volt. Még mindig megvan a fénykép a gyönyörű állatról és ahányszor csak elővette, mindig kicsit keserű lett a tekintete. Nem voltak könnyek a szemében, annál büszkébb ember volt, de befelé nyelte őket, hogy ne lássák. Nehezen, de elmúltak a háborús évek, minden megtermett a ház körül és néha még egy kisebb földet is tudott vásárolni, ha volt épp eladó, mert azért „főd nélkül csak kódis az ember” mondogatta néhanap. Korán kelt későn feküdt, de az állatok soha nem maradtak ellátatlanul. Meg is látszott a két lovon a gondoskodás, pedig keményen dolgoztak, ha úgy hozta a sors és a sors mindig úgy hozta. Szép tartású, fényes szőrű lovak voltak, a Muki meg a Lenke és még vályú is külön volt nekik a gémeskút mellett, mert soha nem ittak „közösből” a tehenekkel. Lassan változtak az idők, agitáltak a közösbe, de neki nem tetszett ez a senkié-mindenkié közösködés és nem is lépett be a TSZ-be, pedig a faluban csak vele együtt hárman maradtak kívül. A nyakára jártak, unszolták, fenyegették, de csak nem akarózott megválni attól a kevéstől, amit a maga erejéből, kemény munkával, szorgalommal nehezen összekapirgált. Néha fuvarozott másoknak, ha adódott, a többi időt elnyelte az a pár hektár föld, a vetés, aratás, kaszálás, meg az a kis szőlő amin megtermett a „saját borom”. A nyár derekán egyszer, a földúton, megállította a Jani, az elnök Jani: Bátyám, szálljon le a bakról, mert ez most már a közösé, a miénk.A kérges tenyér izzadt, ahogy a gyeplőt markolta, az ostor égette a kezét, de halkan csak annyit mondott: Tágulj a szekér elől te Jani!Hosszú, nehéz csend toporzékolt a lovak lábaiban aztán nagyapám felállt a bakon, feszesre húzta a gyeplőt és az ostor belesikoltott a sűrű csendbe: Nyeeeeee, Muki, Lenke!Jani alig tudott a biciklivel félreugrani és tele lett a szája porral, ahogy a fogat, mély horkanással elvágtatott mellette. A szél fájdalmasan belekapaszkodott az ingébe, ahogy a bakon állva, keserűen habosra hajtotta a lovakat és a szekér mögött kavargó porfelhőbe ott fuldoklott élete minden eddigi fájdalma.Napokkal később jöttek és elvitték az ekét, a boronát, a kis vetőgépet, szekeret, gurgatót, a két „isaszeget”, amivel a szőlői dombon bekötötte a kereket és a Mukit mag a Lenkét is. Keserűen nézte, befelé fájva, hogy naponta más ül az ő szekerén és belesajdult minden ostorcsapásba, ami a lovai hátán csattant.Egyik nap, megállt a TSZ iroda nyitott ajtajában és csak annyit mondott dacosan halk hangon: Jöttem.
277
farkas viola - 2014. október 03. 22:45:08

Kedves László!
Fantasztikus erejű, tragikusan megható írásod indulatokat ébresztett bennem. Nehéz kifejezni érzésemet a "Jöttem" véggel. A visszafogottság, a hatalom előtti meghajlás, a reménység, hogy találkozhat szeretett állataival, az emberfeletti erő, fegyelem, tartás! Ó, de sokan belepusztultak! Égbe kiáltó igazságtalanság volt!
Kitűnő munka, gratulálok.
Szeretettel: Viola In Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.