Kui Janos: 15.
Fiatalok, szépek voltak a virágok. Szinte ott nyiladoztak Kálmán előtt, válogathatott közülük, akár csokorba is köthette volna őket. De nem, nem olyan fiú volt ő, megelégedett egyetlen szállal is, a maga Virágával. Úgy nézett ki, hogy azért az egy szálért is keményen meg kell küzdenie. Egyrészt, mert a virágok nem könnyen adták magukat, másrészt, mert nem figyelmen kívül hagyható ellenfele is volt. Érdekesnek találta azonban, hogy vetélytársa nem volt olyan veszélyes, mint amilyennek elképzelte. Közvetlenek voltak egymással szemben, vicceltek, nevetgéltek, s annál több talán nem is volt. Kiderült, hogy iskolatársak voltak a tanítóképzőben, olyasmin is nevetni tudtak, amit a társaik egyáltalán nem is értettek. Aztán, amikor úgy látszott, hogy Kálmánnak tetszik az a virág, a vetélytársnak hitt fiatalember besegített neki, hogy leszakíthassa magának azt a bimbóból bontakozó, színes, friss virágszálat. Azt is látta, hogy a kiszemelt virágszál jól érezné magát Kálmán mellére tűzve, ő azonban most már nem sietett, biztossá tette a dolgában az, hogy volt miből válogatni. És tetszett is neki még kettő is a kiskertből. Egyik kissé molett, de arányos, csinos, barna szépség, a másik meg ennek ellenkezője: nyurga, hosszú, szép virágszál, amelynek olyan gyönyörű, mély fényességgel csillogó nagy szeme volt, hogy rögtön magához vonzotta a kertbe látogató idegeneket is. Egyelőre azonban folytatta látogatásait annál a virágszálnál, amelynek illatát kezdte megszokni, s barna tekintete, színei olyan hatással voltak rá, hogy ezután már hiányoztak volna neki. Mindenkiről elismerte, hogy kiváló tanítónő, s a virágtő, amelyről ezek a színes bimbók sarjadtak, az igazgatónő volt. Maga is figyelemre méltó virág.
Mindezek közben nem hanyagolták el az iskolai tevékenységeket sem. Tanultak, készültek a másnapi órákra. Kálmán most is kiválóan végezte a dolgát, mint addig mindig. Alig telt el három-négy hónap, a tanár-tanfelügyelő iskolalátogatásra érkezett a faluba. S úgy látszik, érdekelte, kíváncsi volt, hogy végzi volt tanítványa az oktató-nevelő munkát, óralátogatásra jelentkezett a botcsinálta, helyettes tanárnál. Először a VII-be mentek be, ahol egyetlen gyermeket találtak, az is az igazgatónő unokahúga volt. Az volt a helyzet akkor, hogy a négy általános után a gyermekek nem akarták folytatni tanulmányaikat, s ezt a szülők is szorgalmazták, mert már akkor bevonták őket a mezőgazdasági munkába. Ez Kálmánnak is nagyon ismerős volt. Ó is ilyen területről, körülmények közül tornászta fel magát, ahol most tart.
Következő órát az V-ben tartották, orosz óra volt. Ott már azért elfogadható volt a helyzet, majdnem 20-an ültek a padokban. Ügyesek, mozgékonyak voltak az órán. Kálmán úgy vezette az órát, mintha már hosszú évek tapasztalatával rendelkezne.
Eredményes, jól sikerült óra volt, s a tanfelügyelő dicséretének a jegyzőkönyvben is nyoma maradt. Szünetben beszélgettek. A felügyelő elmondta neki is a jegyzőkönyv tartalmát, Kálmán meg eddigi tapasztalatairól, megfigyeléseiről beszélt. – Tudja-e a tanár úr, hogy oda irányított, ahol otthon érzem magam, mintha tudatosan erre a pályára készültem volna mindig. Az most már biztos, ha valaha is elhatároztam, hogy folytatom tanulmányaimat, tanár, azt hiszem: magyartanár leszek, mert gyönyörű érzés az, hogy az ember ott áll a tanítványai előtt, és olyasmikre taníthatja őket, amiket ők még nem ismernek.
S visszautalva a VII-es helyzetre, így folytatta:
- Emlékszik a tanár úr arra a kisfiúra, aki ott ült a középső padsor első padjában? Megfigyelte az értelmes csillogást annak a gyermeknek a szemében? Nos, addig mindig érdemes bemenni az osztályba, amíg két ilyen csillogó szemet lát.
– Komoly, dolgos ember vagy most is, mint eddig mindig. Folytasd így tovább, és teljesülni fog a vágyad. Eléred még azt is, hogy képzett tanár lesz belőled.
Ezzel váltak el egymástól, s akkor Kálmán még nem gondolta, hogy ez az ember annyira leissza magát, hogy idegenek cipelik haza a kocsmából. Életével fizetett érte.
*
folytatjuk
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.