Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.23. 17:09
Kellemes délutánt és szép estét mindenkinek. Smile

2019.05.23. 15:23
Kedves Józsi! Megkaptam a könyvet, köszönöm. Smile

2019.05.23. 14:12
Kellemes napot kívánok az esô ellenére! In Love

2019.05.23. 09:34
Kedves József! Köszönöm a tájékoztatást! Üdvözlettel: Kriszta

2019.05.22. 22:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:39
SZÉP ESTÉT, JÓ ALKOTÁST KÍVÁNOK MINDENKINEK! Tibor Coffee cup

2019.05.22. 18:27
János, javítottam a címet.

2019.05.22. 18:26
Kellemes estét mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:26
A verselő versedet feltettem, a másik heti versedet csütörtökön este a heti feltöltésnél tesszük fel.

2019.05.22. 18:25
Kriszta, a Romantika korában c versedet a pályázati rovatba jelölted, június 1-jén tesszük fel. A pályázati rovatba csak havonta egyszer, minden hó... Bővebben

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
theblacksheep
Apáti Kovács Béla: Királyi lakoma (2014. november)
Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az égig érő üveghegyen is, volt egy ország, amelynek királya arról volt híres, hogy állandóan evett. A szakácsok egymás után hullottak ki mellőle, mert nem győztek annyit sütni – főzni, amit a király meg nem tudott volna enni.
Csak evett és evett, tömte magába a finomabbnál finomabb falatokat. Végül már olyan kövér volt, hogy egy másik, nagyobb várat kellett építeni számára. De ez is csak ideig – óráig volt jó, mert hamar kinőtte. Egyre nagyobb vár épült a régi helyébe. Amikor befejezték az építkezést, és a király birtokába vette. Mindig hatalmas lakomát csapott a várszentelés tiszteletére. Ilyenkor a szolgák hatalmas tálcákon hordták a finomságokat, és üveghordókban gurították a tüzes bort. A várban szólt a zene, és mindenki ropta a táncot, amíg csak el nem fáradt. Közben a király tömte magába a nagy húsokat méztől csöpögő édességeket, amit éppen elébe raktak.
Népe sajnos éhezett, mert a katonák mindent elvettek tőlük, hogy a királyt jól tudják tartani. Szegények éjjel – nappal robotoltak, de mégis üres volt a kamrájuk. Amint valami beérett, mindjárt jöttek a katonák, és elvitték a termést, felforgatták a házat. A malackák alig tudtak meghízni, mert a király imádta a friss, ropogós malachúst. Mindennap le kellett vágni neki egyet. Ha véletlenül nem volt az asztalon malachús, akkor mérges volt, toporzékolt, és kiabált a szolgáival. Aki közelében volt, azt botjával hátba vágta.
A királynak volt egy kiskondása Palkó. Eleinte tűrte a koronás fő sanyargatásait, de egy nap elhatározta, hogy megleckézteti a királyt.
Felment a palotába, és kihallgatást kért az uralkodójától.
– Mondd fiam, de szaporán, mit akarsz? – biztatta a király a kiskondást, és egy jókora húsba harapott, majd azt leöblítette egy kupa borral.
– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, kigondoltam egy kitűnő lakomát ön és becses családja számára. Olyan mennyei eledelben lesz része, hogy a végén megnyalja mind a tíz ujját.
Felcsillant a király szeme, mert odavolt a különleges étkekért.
– Mi légyen az? – kérdezte kíváncsian.
– Most még nem árulhatom el, de ígérem nagy meglepetésben lesz része.
A király oldalát furdalta a kíváncsiság, de mégis engedett a kérésnek, és türelmetlenül várta a lakomát.
Közben a kiskondás nekilátott a főzésnek és sütésnek. Legalább is úgy tett, mintha a királyi konyhában készítené az ételeket, amelyek délben az asztalra kerül. Az éléskamrából kihozatott mindenféle nyersanyagot, amit csak találtak ott, de azokat szép sorjában kiadogatta az ablakon az ott várakozó fuvarosnak. Amikor kiürült az éléskamra, mondta:
– Vidd ezeket, az élelmiszereket a faluba, és oszd szét a nép között, hogy legalább egyszer életükben lakjanak jól!
Mialatt a király várta a finom ebédet, a kiskondás a közeli folyópartról hozott egy nagy kosár kavicsot, és telerakta vele a tűzhelyen lévő fazekakat, lábasokat. Úgy tett, mintha valóban szorgoskodna a konyhában.
Sok idő telt el, és a király egyre éhesebb lett. Szalajtotta a komornyikot, hogy kérdezze meg, mikor lesz kész az ebéd, mert már olyan éhes, hogy a követ is megenné? Erre a kiskondás azt felelte:
– Mondd meg a királynak, hamarosan elkészül az ebéd!
Visszament a komornyik, és átadta az üzenetet. De a királyt ez nem nyugtatta meg, mert egy kis idő múlva, újra szalajtotta a komornyikot. Ezt legalább háromszor megismételte, és amikor már negyedszerre a katonáit küldte a konyhába, hogy hozzák a színe elé a kiskondást, amiért késlekedik az ebéddel.
– Fenséges királyom, elkészült a királyi lakoma. Jó munkához idő kell. Minden egyes alkalommal azt üzente, hogy olyan éhes, hogy még akár a követ is megenné. Ezt most bebizonyíthatja ország – világ előtt.
– Na, végre! – rikkantotta el magát a király meglátva a gőzölgő tálakat, edényeket.
Csurig merte tányérját kőlevessel és mohón nekilátott az evésnek. De alig kapta be a kanalat a szájába, fogai belekoccantak a kavicsba. Majdnem valamennyi, ami még megvolt kihullott. Mérgesen felüvöltött:
– Te ördögfajzat, mit főztél? Mindjárt karóba húzatlak.
A kiskondás nem ijedt meg. Ablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy jól hallhatóak legyenek a külső zajok.
– Fenséges királyom, hallgassa csak népének, hogy ízlik a kőleves! Ők minden nap ilyet esznek. Annyira szeretik, hogy örömükben még kurjongatnak is.
Valóban a faluból vidám mulatozás zaja hallatszott fel a várba. Nem csoda, hiszen a szegény nép a kapott elemózsiából olyan királyi lakomát csapott, hogy heted hét határba eljutott a híre.
De ezt a király nem tudta, azt hitte, népe is ugyanazt eszi, mit ő. Elszégyellte magát, és kanalazni kezdte a kőlevest. Végül elégedetten megjegyezte:
– Finom volt. Te legény, máskor is főzzél nekem ilyet! Tudod, mit, kinevezlek udvari főszakácsnak.
Így is lett. A király ettől a naptól fogva azt ette, amit a népe. Egy – kettőre lefogyott, nem evett annyit. Rendes király vált belőle, mert a kiskondás még dolgozni is megtanította. Ha szükség volt, akkor kapát, kaszát ragadott, és reggeltől estig a mezőn szorgoskodott a többiekkel együtt. Amikor azt tapasztalta, hogy a városokban, falvakban éheznek az emberek, akkor ő is összehúzta a nadrágszíját, kinyittatta éléskamrájának az ajtaját, és onnan adott a szegényeknek ennivalót.
Mindenki elégedett volt vele, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
2720
bigeszab - 2014. november 09. 12:08:07

Az volna az igazi büntetése a kis és nagy királyoknak, hogy ugyan azt egyék, amit a szegény nép! Lehet, akkor kevesebb csalafintaság történne világszerte!
Tetszett a meséd, kedves Béla!

1403
titanil - 2014. november 04. 12:59:26

Kedves Béla!
Tetszik szépen megfogalmazott mesetörténeted. Bárcsak a való életben is előfordulna hasonló, és a népnek is jó élete lehetne! Gratulálok!
Szeretettel: Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.