Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.20. 07:23
Szép napot és hetet kívánok, mindenkinek, szzeretettel, Magdi

2019.05.19. 23:33
Szia Józsi! Levél ment, Smile

2019.05.19. 22:23
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.19. 21:10
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.19. 20:18
Magdolna 43 Szép estét kívánok Rose!

2019.05.19. 02:06
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.18. 18:13
Szép délutánt mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.18. 17:01
S Heartzép napot kívánok szeretettel!

2019.05.18. 11:41
Szép napot, Jó hétvégét mindenkinek! Smile

2019.05.17. 23:30
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: liliom28
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Bakos József: Egy lány, aki mindig bal lábbal kel fel
Szokványos téli nap volt, amikor meglátta a lányt. Az erkélyen állt és cigarettázott. Szórakozottan nézte a ház előtti park járókelőit. Mindenkit ismert, mert a napi rutinhoz tartozott a „térkukkolás” ahogyan Ő viccesen elnevezte ezt a tevékenységet. Fújta a füstkarikákat, leltározta a szomszédokat és hirtelen egy ismeretlen alak közeledtére, felkapta a fejét.
Hosszú fekete kabátot viselt és fekete kötött sapkát. Kicsit furcsán, sántítva lépkedett és óvatos mozdulattal ült le a park egyetlen épen maradt padjára. Nem zavarta a hóesés, sőt egyáltalán semmi sem. Látszólag tudomást sem vett a külvilágról. Lehajtott fejjel nézte a földet és bal lábával a havat rugdosta unottan.
Kíváncsivá tette ez az idegen a fiút. Úgy döntött, megnézi közelebbről is. Sálat, sapkát és bélelt bőrkabátot húzott, majd csizmába bújt, bezárta maga mögött a lakás ajtaját és laza kocogással lefutott a második emeletről a lépcsőn.
Odakint metsző hideg fogadta. A levegőben táncoló jeges hópelyhek szinte karcolták az arcát, de ezzel most nem törődött. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Meg akarta ismerni az idegent.
Már messziről látta az alakját. Még mindig a padon ült és monoton mozdulatokkal kavargatta a hókupacot maga előtt, mintha csak a konyhában lenne és egy fazékban ételt kevergetne. Csendesen, lassú léptekkel elindult felé.
Amikor már csak két lépésre volt, megállt. Innen már jól látta, hogy egy fiatal lány ül előtte, kopott fekete férfi télikabátban.
Kis várakozás után döntött, megszólította:
– Szia! Leülhetek melléd?
Válasz nem jött, de a lány felemelte a fejét és ránézett. A szeméből olyan fájdalom tükröződött, hogy szinte késként vágott bele a fiú lelkébe. Egy lépést még hátra is lépett, de mégis megismételte a kérdést, miközben le sem vette a szemét a rá szegeződő tekintetről. Hatalmas, könnyekkel teli barna szemek kutatták mit akarhat.
– Szóval… Leülhetek melléd?
Kis szünet után végre választ kapott, ami meglepte.
– Nincs jobb dolgod?
– Én… csak leülnék néhány pillanatra – próbálkozott újra.
– Én meg szeretnék egyedül maradni – hallotta a fátyolos, szinte suttogó hangot, amelynek dallamossága és kesernyés, fanyar árnyalata különös elegyként ásta be magát a gondolataiba.
„Ki lehet ez a lány?” – töprengett és végigmérte újra. Összegezte a látottakat. Ez, olyan pasi szokás. A télikabát szinte mindent eltakart, így az alakját nem láthatta. Az arca kicsit szögletes volt, szeplős is, de a hatalmas szemek gyönyörűek és az érzékien telt ajkai is. Megbabonázva állt, nem tudott mozdulni. A durvábbra váltó hang zökkentette ki gondolatmenetéből:
– Elhúznál végre innen?
– Persze… – suttogta és néhány másodperccel később tovább lépkedett, vissza-visszafordulva.
A lány nem követte a tekintetével. Ült egy helyben és ismét a havat piszkálta csizmája orrával.

Eltelt néhány nap. A fiú minden délután az erkélyen várt a lányra, aki mindig ugyanabban az időben tűnt fel, elnyűtt kabátban, kopott sapkában. Leült a padra, maga elé meredt és vagy a havat piszkálta, vagy a kesztyűjével játszott. Szinte soha sem nézett fel a járókelőkre, nem szólt senkihez. Befordult saját világába. Mintegy másfél-két óra telt el így délutánonként, majd felállt és eltűnt a házak között arra, amerről jött.
A fiú makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy megismerje a lányt. Még álmában is Őt látta, de ott mosolygott. Ezt szerette volna látni a valóságban is.

December 6-án kora délután lement a közeli boltba, vett két tábla csokoládét, néhány szem szaloncukrot és egy apró plüss állatfigurát. Első pillantásra nem tudta meghatározni, hogy micsoda, talán mackó. Betette mindet egy mikulás zacskóba és elindult a tér felé.
A lány már a padon ült. Csendes léptekkel közeledett, csak a frissen esett hó ropogását lehetett hallani. Most szinte senki sem járt a kis parkban. Hazafelé igyekeztek a családjukhoz.
– Szia! Ezt neked hoztam – szólalt meg elcsukló hangon és a zacskót a lány felé nyújtotta, aki először semmit sem reagált, majd egy-két perc elteltével felemelte a fejét és felnézett.
– Már megint Te vagy! – mondta bosszankodva. – Mit akarsz tőlem? Te vagy a Mikulás, vagy mi a fene?
A fiút bántották a szavak és a gúnyos hangnem, de nyelt egyet és nyugodtan folytatta:
– Csak azt szeretném… azt szeretném…, ha mosolyognál.
Már felkészült, hogy valami gorombaságot kap válaszul, de mégsem ez történt. Alig hallhatóan a lány csak annyit mondott:
– Én már soha sem fogok mosolyogni.
A fiú óvatosan leült a pad szélére.
– Mi történt veled? – kérdezte.
A varázslat azonban megtört.
– Mi közöd hozzá? Mit érdekel az téged? – pattogtak újra a goromba kérdések. – Tűnj el innen és hagyjál békén végre!
A fiú letette a kis csomagot, szótlanul felállt és tett néhány tétova lépést a lakása felé.
A lány a piros celofánt nézte, majd felé nyúlt. Nem értette, hogy miért, mert nem akarta, de mégis megtette. Kioldotta a szalagot és a kis plüssfigura kiesett, le a földre. Elnyelte egy hókupac. Utána kapott, kiemelte, letisztogatta és kitört belőle a sírás.
A fiú megfordult, de nem mozdult. Nem tudta itt hagyni az ismeretlen nőt. Kicsit hülyén érezte magát, hogy itt ácsorog és nézi ahogy a könnyek peregnek az arcán. Az Ő szeme is könnyezni kezdett.
– Tényleg érdekel… hogy mi történt? – hallotta hirtelen újra a vékony, barátságos hangot.
Visszaült a padra és csak utána válaszolt.
– Igen, érdekel.
A lány ujjai között a kis mackót forgatta és szemeivel a fiú tekintetét kutatta. Nem látott benne semmi kétszínűséget. Úgy érezte, igazán, őszintén kérdezte a fiú.
– Hát jó. Úgyis el kell valakinek mondanom, mert már nem bírom így tovább… Egy hónapja változott meg az életem. Kirándulni indultunk…, négyen. Én, Anya, Apa és az Öcsém. Szólt a zene a kocsiban, énekeltünk, boldogok voltunk. Együtt, négyen, ahogyan csak ritkán lehettünk. Néhány pillanattal később azonban… csak egy csattanást hallottam. Aztán egy kórházban tértem magamhoz.

A fiú ebben a pillanatban úgy érezte, hogy még a fákon csiripelő fázós verebek is elhallgattak. Néma csend vette őket körül. Minden mozdulatlanná vált, a szél is elállt és egy árva lélek sem volt rajtuk kívül a parkban. Nézte a könnyáztatta arcot és legszívesebben megölelte volna a lányt, pedig még a nevét sem tudta. Nem szólalt meg, nem tudta mit mondjon. Csak ült és várt.
– Amikor magamhoz tértem, első kérdésem az volt, hogy hol van a családom? Furcsa csend következett, majd udvariaskodó: „Most pihennie kell!” „Súlyos balesete volt.” És hasonló idióta mondatok. Sikítva kérdeztem újra, hogy „Hol van a családom?” Egy idős, ősz hajú orvos közölte velem csendesen, hogy csak én éltem túl az ütközést. Egy szemből szabálytalanul kanyarodó busz szinte teljesen összepréselt minket.
A fiú döbbenten ült és tétova mozdulattal megfogta a lány apró kis kezét, ami jéghideg volt. Kesztyűje a padon pihent. Ujjai szinte már lilára fagytak.
Hosszú csend következett. Lélegezni is alig mert, csak melengette két tenyerében a kis csuklót.
– Aztán… aztán eltelt még egy kis idő és közölték azt is, hogy a jobb lábamat, térdtől lefelé amputálni kellett. Ettől kezdve megszűnt az életem. Azóta zombiként létezem. Éjjel sem alszom, csak sétálok kint, vagy ülök az üres lakásban és még mindig fáj a nem létező lábam… Amikor a protézist kaptam és megmutatták hogyan kell kezelni, a fiatal doki megpróbált felvidítani és azt találta mondani, hogy: „Legalább nem kell a szőrtelenítéssel bajlódnia.” Jót nevetett rajta… Én nem találtam viccesnek és betörtem az orrát.
A fiú önkéntelenül is elmosolyodott.
– Megérdemelte – nyögte ki.
A lány mintha egy álomból ébredne, hirtelen elhúzta a kezét és a pad túlsó végébe kucorodva ismét megkeményedett.
– Ezt miért mondtam el neked? Menj el! Hagyj magamra!
A fiú nem próbált erősködni, felállt és haza indult. Fejében kérdések dübörögtek. „Hogyan segítsen? Mit tegyen, hogy a lány újra boldog legyen? Ennyi szörnyűséget hogyan lehet feldolgozni?”

Napok teltek el ismét, közeledett a karácsony. Fenyőfát vett, egyedül feldíszítette, előző nap pedig bejárta az üzleteket, ajándékot keresve.
Délután ismét az erkélyen állt. A cigarettáját meggyújtotta, de szinte bele sem szívott, csak állt és várta a lányt. Sokáig, nagyon sokáig. Már sötétedett, amikor a kopott kabát feltűnt a látóhatáron. Sietve öltözött és elindult a park felé.
– Szia! – szólította meg újra a lányt. – Én Péter vagyok. Itt lakom a 22-ben, második emelet 6. Nem akarlak zavarni, de szenteste van, és ha nincs más dolgod, szívesen látnálak egy szerény vacsorára. Nem vagyok mesterszakács és pénzem sincs sok, de ahol egy embernek akad meleg étel, ott akad még egynek. Van egy kis fenyőfám is. Barátságosabb, mint a hideg utca. Szóval… – elakadt, nem tudta folytatni. – Szia! – suttogta, majd megfordult és elindult a ház felé.

Otthon megterített és feltette a vacsorát a gázra, amikor csengettek.
Az ajtóban a lány állt, kezében a mackóval.
– Szia! Éva vagyok. Dörmi azt mondta, hogy jó ember vagy és jöjjünk el hozzád… Nekem már senkim sem maradt, úgyhogy az sem érdekel, ha valami szatír vagy, aki ide édesgeti a nőket… és…
A fiú a lány szájára tette finoman az ujját.
– Nem vagyok szatír, csak egy fiú a térről és nekem sincsen senkim. Neked legalább vannak emlékeid a szüleidről. Nekem… nekem nem is voltak szüleim. Legalábbis én nem ismertem őket. Nevelőintézetben nőttem fel, tanultam, tervezgettem az életemet. Nem minden sikerült úgy, ahogyan szerettem volna, de van lakásom, állásom és élem csendesen az életemet.
Elhallgatott. Hirtelen buktak ki belőle a mondatok. Talán azért, hogy megnyugtassa a lányt. Attól félt, hogy most is „átkapcsol benne valami”, sarkon fordul és eltűnik… de nem ez történt.
Percekig csak álltak szótlanul, egymást méregetve, majd végül a lány szólalt meg.
– Valami nagyon forr.
– A vacsora – futott a fiú a konyhába. Elzárta a gázt és egy fazékkal a kezében tért vissza. Letette az asztalra, ahol két teríték várakozott.
– Elvehetem a kabátodat? – kérdezte szinte félénken. Szavai olyan gyengédek voltak, mintha tojásokon lépkedne, és attól félne, hogy összetörnek alatta.
– Maradhat rajtam? Csak kigombolom egy kicsit… Tudod, ez… ez Apáé volt. A csizma pedig Anyáé. A sapka és a kesztyű… Öcsié… Így, egy kicsit még mindig velem vannak.
A fiú nyelt egyet.
– Persze… Csak egy kicsit meleged lesz, de majd kinyitom az ablakot.

A vacsora csendben telt el. Utána a fiú felállt, bekísérte a lányt az aprócska szobába, ahol a kis fa állt. Felkapcsolta a fényeket és egy színes papírba csomagolt dobozt nyújtott át neki. Éva félénken, óvatosan kezdte bontogatni.
Amikor végzett, egy puha, női pamut pulóvert tartott a kezében.
– Nem tudom, hogy jó lesz-e a méret, de úgy gondoltam, biztosan csinos vagy.
A lány óvatosan kibújt a kopott fekete kabátból, megsimogatta a bélését gyengéden, mintha egy gyereket dédelgetne, majd letette a mellette álló fotelbe, a sapkával, kesztyűvel együtt, egymás mellé.
Péter gyönyörködve nézte a lány formásan, telt idomait. Nem tévedett. A lány gyönyörű volt. A sapka alól hosszú, dús barna hajzuhatag bújt elő. A lány blúzát egy vastag öv fogta össze csípőjénél. Feszes farmert viselt a kabát alatt. Egyszerűen tökéletes volt. A fiúnak még a lélegzete is elállt.
A pulóvert mintha rá öntötték volna.
– Köszönöm – mondta a lány csendesen, majd lehajtott fejjel folytatta. Én nem hoztam neked semmit.
– De igen…, magadat… és nekem ez a legfontosabb – válaszolt Péter és közelebb lépett. – Megölelhetlek?
A lány válasz helyett megelőzte és bekucorodott a fiú karjaiba. Hosszú idő után először újra azt érezte, hogy biztonságban van, tartozik valakihez.
– És most hogyan tovább? – kérdezte bátortalanul, mert az elmúlt napok eseménye szokatlan és furcsa volt.
– Nem tudom – válaszolta őszintén a fiú és szájon csókolta a lányt. – De abban biztos vagyok, hogy ha rajtam múlik, nem engedlek el soha sem.
– Az jó… nagyon jó – suttogta a lány és végre elmosolyodott.
A fiú nézte a karjaiban tartott lányt és tudta, hogy ez a legboldogabb karácsony az életében és most már csak jó jöhet…
4930
barnaby - 2014. december 26. 07:58:14

Kiváló írás, szomorú és lebilincselő történet.Végig fogvatartottad a figyelmemet.Örömmel olvastam, gratulálok Józsi, boldog, békés ünnepeket neked:BSmile

2
Jozsi-foszerkeszto - 2014. december 24. 10:49:30

Kedves Viola, Vali Mami, Tibor és Katalin!
Köszönöm, hogy olvastátok a történetet.
Sokan cipeljük magunkkal az emlékeket, amelyek így az ünnepek idején még jobban felerősödnek. Az a jó az emberben, bár néha átoknak is érezhetjük, hogy akiket szeretünk, soha sem felejtjük el. Akkor sem, ha már nincsenek itt testben a földi világban.
Kívánok itt is mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt!

Szeretettel
Józsi

2603
orkutya - 2014. december 23. 20:18:25

Kedves Józsi!

Azt hittem, kutya-kemény legény vagyok, és hidegen hagy egy tragikus karácsonyi történet, de be kell vallanom töredelmesen, "valami bele ment a szemembe", és, hát ki kellett dörzsölnöm. De ez így van jól, hiszen az írásod sem mindennapi.
Őszintén gratulálok hozzá: Tibor

4993
Vali-mami - 2014. december 23. 19:40:31

Kedves József !

Megható,szép történeteddel kicsaltad a könnyeimet.
Bizony, hány ilyen fájdalommal cipelt élet van.
Mi emberek gyakran nem járunk elég nyitott szemmel....és a magunk keresztjét érezzük a legnehezebbnek.
Figyelmetlenül elmegyünk azok mellett, akik már szinte roskadoznak a súly alatt.
Viola szavait idézve:- jó itt lenni....arc nélkül is látható lélekkel.
Köszönjük a lehetőséget !....kívánva a jövő évben is egészséget,mosolyt,termékeny alkotói kedvet !

Üdvözlettel:Vali m.

277
farkas viola - 2014. december 23. 09:46:15

Kedves Józsi!
Szép, megható, meseszerű történet. Kívánom, hogy jól folytatódjon.
Nektek pedig ÁLDOTT ÜNNEPEKET, boldog családi együttlétet, munkával tele újévet, hozzá jó egészséget, de pihenést is kívánok szeretettel: Viola In LoveHeartIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.