Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Örök Éva (2015. január)
Most! Ez az a pillanat. Az egyetlen. A soha vissza nem térő örök forrás. A minden.
Így együtt: a Nő!
Szólítsuk Évának. Azon a néven, amelyre pólyásként megkeresztelték. A nevet, mint könnyű terhet az óta is hűséggel viseli.
– Volt választásom a keresztelőn? – kérdez vissza olykor a kétkedők szavaira. – Akkor és ott nem szólhattam bele, hogy milyen nevet is adjanak nekem.
Ő lett az Örök Éva.
– Néha eljátszom a gondolattal, hogy az vagyok – mondja.
– Csak néha?
A kérdésre kérdéssel válaszol.
– Van értelme az álmodozásnak?
– Szerintem igen. Olykor érdemes álmodoznunk.
– Tudom. Csak legtöbbször fájdalmas csalódás a vége.
Kérdőn nézek rá.
– Miért?
Éva hangja visszafogott, szomorkásan zengő.
– Az álmok nem mindig teljesülnek – feleli.

Most alszik éppen. És álmodik. Édesdeden, miként a kisbabák szoktak. Nézem. Ülök az ágyánál, tágra nyílt szemem az arcát pásztázza. Ajka piciny mosolyra nyílik. Talán érzi, hogy ott vagyok vele.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Mi van, ha mégsem ez az egyetlen, soha vissza nem térő pillanat? Ha tévedek! Nem! Erre gondolni sem merek. Áttetsző, színes reménysugarak táplálják testem, bátorítanak. Azt mondják, maradj! Élvezd a szépet. A csodát.

– Szép vagyok? Most komolyan kérdezem.
A tükörbe néz, az igazságot mégis tőlem akarja hallani. Megismétli a kérdést.
– Szép vagyok?
– Magadnak nem hiszel. Nekem igen?
– Fotós vagy. Szemed van hozzá.
– Fotós vagyok. Igen. Azt mondják, értem is a szakmám. De miért éppen tőlem várod az igazolást?
Éva nem hagyja magát lerázni, tovább feszegeti a témát.
– Megismételjem a választ? – kérdezi.
– Nem kell. Szép vagy. Nagyon is szép – felelem.
– Ezt csak úgy mondod, hogy megnyugtass.
– Nem. Dehogyis! Most idézzem neked Rodint? A művész határozottan állítja, hogy a szépség mindenütt jelen van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg.
A lány elgondolkodik.
– Szépség… – böki ki végül. – Mit kezdjek vele?
– Na, ne már! Én örömmel fogadnám, ha valóban szép lennék.
Éva már mosolyog. Hosszasan figyel, a szememből próbálja kiolvasni az igazságot. Tovább faggat.
– És te mit kezdenél vele?

A kérdés meglep valamelyest. El kell gondolkodnom a jobbféle válaszon. Hamar rájövök, hogy nem is olyan egyszerű az, amire vállalkozom.
– Annyi mindenfélét lehet hallani, olvasni a szépségről – vetem fel elmerengve. – Ismert és kevésbé ismert emberek vallanak a témában. Talán nem véletlen, hogy a megszólalók zöme a nőket ruházza föl a szépség jelével. Anakreón, az ókori görög líra egyik legérdekesebb alakja például azt állítja, hogy az istenek a nőknek fegyverül adták a szépséget.
– Ebben van némi igazság – jelenti ki Éva határozottan. – Sokan ki is használják ezt a fegyvert.
Helyeselnék, ám hamar leintenek.
– Ne bólogass, nem rólam van szó. Különben még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Halljuk, te mit kezdenél a szépségeddel?
– Jó kérdés. Az igazság az, hogy még nem gondolkoztam el ezen. Talán… – húzom az időt, próbálom magam kivágni szorult helyzetemből. Egy kis idő után, bölcsebb ötlet híján rávágom: – Azt hiszem, minden csinos lányt megbolondítanék.
Éva csodálkozó szemei rám vetődnek. Kíváncsian visszakérdez.
– Engem is?
– Téged is. De másképp. Igaz szerelemmel.
Felnevet a lány. Hangosan nevet, fülnek kellemesen csengőn.
– Kinevetsz? – kérdezem kissé bosszúsan.
– Ó nem. Dehogy! – válaszolja. – A világért sem.
– Akkor?..
– Elmerengtem egy kicsit… De tudod mit? Fotózz le, fess meg! Vigyél vászonra, kérlek!

Azt mondja, örökítsem meg.
– Csak úgy? – kérdezem ösztönösen.
Éva kedvesen rám néz, mosolyog.
– Nemcsak úgy. Hivatástudatból. Ahogyan a legtöbb fotódat készíted. Legyen nagyon szép, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
– Na persze, a népek majd sorba állnak a fotód előtt, hogy gyönyörködhessenek benne! Miért gondolod ezt? – csipkelődöm. A kissé cinikusnak tűnő mondat láthatóan meglepi a lányt, ám a válasz, amit tőle kapok, nagyon is egyszerű és helytálló. Éva nem keresgéli a szavakat, röviden, tömören mondja ki az igazságot:
– Az emberek általában szeretik a szépet – feleli.

A szépet. Milyen igaza van! Elnézem, ahogyan fekszik az ágyon, szíve felőli oldalán, kicsit összehúzódzkodva. Mozdulatlan testét – takaró helyett – köréje fonódó színes virágkoszorú borítja. Így együtt túlontúl szép, gyönyörű látvány az egész! Azt hiszem, ez az a pillanat, amire vártam. Az egyetlen. A soha vissza nem térő.
Úgy mondják: képbe dermedt csodálatos világ.

Már mosolyog. Szeme sarkából bűvös derű árad, s hogy kattan a fényképezőgép, egyszer… kétszer, többször is, a lány hangosan felnevet. Megnyugvást sugárzó örömét játékosan pajzán tekintet kíséri.
– A ruhámat… Azt is levethetem?...
A kérdésfeltevés váratlanul ér. Olyannyira, hogy egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Csak nézzük egymást, kíváncsi vágyakozással, sokat ígérőn, Éva a válaszomra várva, én arra, hogy akkor és ott, abban a pillanatban levetkőzzön egy fotó kedvéért.
– Aktot szeretnél? – kérdezem meglepetésemből ébredezve.
– Igen. Művészit. Mint amilyenek a Playboy magazinokban vannak.

Vegyes érzelemmel fogadom a feladatot. Nem tudom, miért, hirtelen olyan érzésem támad, mintha az adott pillanatban egy egészen más Éva ülne velem szemben a kanapén. Az a másik, az Örök Éva a Paradicsomból. Őt látom igen, kezében a tiltott gyümölccsel. Karját felém nyújtva, kérdő tekintettel néz rám.
Nem sokáig. Hamar meggondolja magát. Talán határozatlanságom az oka, a lány máris visszavonulót fúj. Karját egy gyors mozdulattal leengedi, már mosolyog. Igen, őt látom újra, az igazi Évát.
– Bocs, felejtsd el – mondja aztán.
Érthetetlenül nézhetek rá, mert megismétli a mondatot:
– Azt mondtam, felejtsd el!

Feszül a vászon, rajta a színek kavalkádjából életre kel Ő. A megfestett Nő. Akár a róla készült fotó, hasonlatos.
– Csak színesebb – toldja meg a kialakult jellemzést a lány. Érzem, örül a képnek.
– Ilyennek látsz? – kérdezi kicsivel később.
– Igen – felelem. – Ilyen színes egyéniségnek látlak.
Kétkedőn néz rám. Hallgat. A közénk álló csendben félszegen mérlegeljük egymást. A szeme sarkában vibráló fényt figyelem. Ahogy megjelenik, máris könnyebb lesz minden. Éva közelebb hajol hozzám, megérinti az arcom. Aztán csókot is ad, izgatót, édeset.
– Köszönöm – mondja. – Nagyon köszönöm.

Már túl vagyok a sokadik kiállításon. Nem panaszkodom. Sikeres embernek mondhatom magam. Művésznek, ahogy a kritikusaim állítják. No meg a tárlatlátogatók. Bármerre járok a világban, elismeréssel szólnak rólam, a munkámról. Kár lenne tagadni, jólesnek a dicsérő szavak.
Elnézem, ahogyan meg-megállnak a képeim előtt. Sorban. Nézem az arcokat, a kiállított tárgyak csodálatában elmélyülő szemeket, miként megtelnek gyönyörűséggel. Ott állnak a fotók és festmények bűvöletében meghatódva, ámulatba esve, ahogy rabul ejti őket a szép, a csoda. Bevallom, olyankor örömkönnyeket hullatok miattuk.

– Maga sír? – szólít meg a középkorú férfi Éva képei előtt szobrozva. Már egy jó ideje lecövekelt ott, elmélyülten figyelve a falra kihelyezett alkotásokat. Nem lep meg az eset, hiszen megtapasztalhattam már, hogy az őt ábrázoló művek vonzzák a legtöbb nézőt a tárlataimon.
– A kedves felesége? – mutat rá a férfi a festményre.
– Miből gondolja? – kérdezem kissé meglepődve.
– Megérzés. A képből sugárzik az egész. Valami különleges dolog, ami azt súgja, a hölgy nagyon is közel áll Önhöz.
Bólintok.
– Igen. A feleségem.
– Nem látom őt a megnyitón. Igazán jó lett volna találkozni vele. Úgy is, mint eme csodálatos festmény modelljével. Talán nem tudott eljönni erre a szép ünnepi alkalomra? – puhatolja a férfi, mialatt körbehordja tekintetét a teremben.
Egy könnycsepp csurog végig az arcomon.
– Már nem él, sajnos.
– Bocsásson meg. Nem volt szándékomban fájó sebeket feltépni – mentegetőzik, majd még tovább gyönyörködve a képben, hozzáfűzi? – Nagyon szép asszony lehetett.
– Az volt. Nagyon szép.
– És nagyon szerette őt. Ebben a képben az is benne van.
– Köszönöm – felelem.
A férfi hol a festményre néz, hol rám. Aztán egy kézszorítással elbúcsúzik. Néhány lépésről még visszaszól:
– Én is köszönöm ezt a csodálatos élményt, Mester!

#
4465
Janna - 2015. január 11. 18:47:12

Az írás szépen tagolt és a végére kiderül, hogy a szép Éva örökké gyönyörű lesz.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.