Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.27. 00:25
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.26. 18:45
Kedves Erzsike! Szeretettel gratulálok a könyvbemutatóhoz! Rose

2019.05.26. 17:41
Kellemes estét kívánok In Love szeretettel Mindenkinek!

2019.05.26. 13:44
Kedves hzsike! Gratulálok, és további sok sikert kívánok!

2019.05.26. 13:36
Kedves hzsike! Szívből gratulálok! Rose

2019.05.26. 12:26

2019.05.26. 12:25
Szépséges napot mindenkinek! Smile Föltettem a Könyvbemutatóm linkjét, nagyon jól sikerült. Boldog vagyok. Smile

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: zozone
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
abardosi
Móritz Mátyás: A remény napjai (2015. január)
István bácsi régi fénykép albumokkal vette körbe magát, amelyek még megmaradtak neki, igaz, mivel még fémlemezre rögzítették őket, sok közülük színtelen lett és fakó, hiszen a készítésük óta eltelt idő alatt a fény lassan lemosta a lemezekről a vonás éles és jellegzetes árnyalatait, ezért István bácsinak forgatnia kellett a képeket, hogy a világítás bizonyos fénytörésének segítségével, a majdnem vak fémlemezeken felismerje azoknak az arcvonásait, akik egyszer a tükörlapra kerültek. István bácsiban lassan elhalványodott már minden emlék az idő által, és az előrehaladott kora miatt is, de sokszor amikor megint és újra meglátott egy régi arcot, az emlékek önkéntelenül is úgy törtek fel belőle, hogy azon sokszor maga is meglepődött, és olyan dolgok és érzések tolultak az agyába, hogy kénytelen kellett gyakran zsebkendő után nyúlni. Nem egyszer azon kapta magát, hogy megrendül, ahogy belenézett a fiatalkori önmaga, és a fiatalkori hitvese szemébe, és annak látja a kettőjüket, akik egykor voltak, -buta és hiszékeny gyerekeknek. A fényképek által próbálta nap mint nap megragadni azt, akik valójában voltak, életre keltve azt a személyt, aki valaha a felesége volt, és ezért képest volt az emlékezete segítségével visszamenni a múltba. Hosszan nézte a családi fényképeket, a sok mosolygós arcot, akiket a fotós, vagy éppen ő maga örökített meg még anno, egy-egy születésnap, esküvő, nyaralás, vagy gyerekzsúr alkalmával. Az eszébe ötlött ilyenkor, hogy az emberek az életük boldog perceit és eseményeit fotózzák le, és miközben újra és újra átnézte az albumokat, arra a következtetésre jutott, hogy milyen vidáman és felhőtlenül is éltek ők ketten az utóbbi időkben, mintha egy tragédia sem árnyékolta volna be a közös életüket, hiszen ő sem örökített meg egy olyan eseményt sem, amit el akart felejteni. István bácsi tudta hogy legjobb lenne az albumokat vissza tenni oda, ahonnét egykor, a felesége halálakor elővette őket, mert beteges dolog ennyire ragaszkodnia hozzájuk, hiszen túlságosan is a múlthoz kötik őt, és jól tudja ő is, hogy meg kellene már tanulnia felejtenie, és le kellene vágnia az elszáradt ágakat a lelkében. Ilyenkor félre is tolta az albumokat, és folytatta a naplóírását, az élete múló eseményeinek számbavételét, hiszen az írás lett István bácsi lélekgyógyásza, amit nem is tekintett igazán alkotó tevékenységnek, hiszen csak az esetek elhanyagolható részében jelentett számára szórakozást. A naplóírást valami ősi és önmagának szóló feladványnak tekintette, hogy képes-e megőrizni az időt. Korábban a virágok préselése, vagy a borok érlelése jelentette számára ezt, ezért minden nap szánt rá időt hogy beleírjon a naplójába, hogy később talán élénkebb képet kapjon belőle az élete eseményeiről. Úgy érezte hogy amikor a múltjáról, a kettőjük múltjáról van szó, ő maga is valami költő félévé válik, és újra érezni kezdett egy-egy elfelejtett illatot, amiről már azt hitte, hogy örökké és végérvényesen kitörlődött a memóriájából, vagy meghallott újra egy régi hangot, ami legtöbbször a felesége hangja volt, miközben a rég eltemetett érzelmei képesek voltak újjáéledni, és ilyenkor István bácsi sokszor visszatért ugyanarra a helyre, ahol megismerkedtek, ahol első ízben csókot váltottak, ahol megkérte a szerelme kezét. De sokszor István bácsival kegyetlen játékot volt képes űzni az emlékezet, és a képek sorra összekuszálódtak ilyenkor a szeme előtt, mintha egy filmszalagot gyűrötten tekertek volna vissza a kazettába. Nézte csak nézte a képeket, de nem tudta őket hová tenni sem térben sem időben, és az egykor volt emlékeket nem tudta beilleszteni a többi közé. Ha a feleségére gondolt, nem felejtett el sohasem köszönetet mondani neki, mert olyan türelmes és nagylelkű volt vele, amiért betakarta amikor fázott, amikor vigasztalta, amikor rejtőzni akart a világ elől, amikor a teste melegét adta a testének, amikor fázott az élet magányában. Szerette volna ha a felesége most is lelki támaszt ad számára, hiszen teljesen bezárkózott, és befelé fordult, olyannyira hogy a szomszédok akik néha látták felbukkanni a lépcsőházban, a kis közértbe menet vagy jövet, nem tudták nem észre venni hogy szinte fizikailag is észrevehető volt már rajta a lelki összezsugorodás, amit persze egyik lakó sem tett szóvá. István bácsi a karácsony környékén érezte úgy csak igazán hogy eljött az idő az ő életében is, amikor minden kijárat lezárult, mintha viasszal tapasztották volna be őket. Ült csak a szobában, a régi fényképalbumok között, és a testében valami szúró fájdalmat érzett, ami összeszorította a torkát, és mindaz ami az év közben felgyülemlett benne, kirobbant belőle, és tehetetlenségében könnyekben tört ki, úgy zokogott zavartan, miközben úgy hüppögött, hogy nem is tudta megmagyarázni magának, hogy minden kinek is szól. Nem volt kar, ami átölelje, nem volt hang, ami azt mondta volna neki, hogy minden rendben te makacs öreg ember. István bácsi a karácsony és az új év közeledtével valami veszedelmes és intő fájdalmat érzett, miközben meg sem próbált kitörni a maga alkotta sötét, és szűk börtönéből. Pedig ilyenkor sok ember képes hinni a csodában, hiszen miért lenne ünnep, ha nem azért, hogy jelezze a számunkra, hogy csoda nélkül és új remények nélkül nem lehet egyszerűen élni. De István bácsiból felszínre tört a karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, és reménytelenebb volt, mint más napokon. Mások boldogok voltak, békések, és örvendezők, miközben István bácsit a sarokba szorította a magányossága, mint akit a friss gyász fájdalma kínoz, hiszen egykor pont ezekben a napokban kellett végső búcsút vennie a feleségétől, aki annyit szenvedett azon a kórházi ágyon István bácsi irigykedni kezdett a mások otthonának békességére, és nem tudta lecsillapítani magában a gyötrő kínt, a gyászt, és a fájdalmat. Gondolta hogy kiszellőzteti a fejét, és ablakot nyit a friss hóesésre. A szoba ablaka egy kis parkra nyílott, ahol is a széles és az üres utcán egy asszony jött egymagában, és István bácsit valami roppant vigasztaló erő vette körül, ahogy nézte az asszonyt, a maga lassú és imbolygó lépteivel, a főtér felől. A parkot István bácsi legtöbbször magányosnak látta, az ablaka mögött. A ház többi lakója a karácsonyi készülődéssel volt elfoglalva, hogy estére kigyúljanak majd a kicsi lángok, és hogy békességben töltsék el az estét. Korábban látta ahogy mindenki fejvesztve kapkod, jajgat, és panaszkodik, de ahogy az asszonyt nézte az ablakból a függöny takarásából, úgy érezte mintha nem is történt volna semmi gyászos az életében, mintha valaki visszatekerte volna az idő kerekét, és a volt felesége megszokott és régi mozdulatait látta volna felfedezni a parkon át igyekvő asszonyban. Amerre elhaladt, mintha valami világosságba öltözött volna minden fa és bokor, miközben István bácsi valami gyermeki vágyat érzett, hogy megszólítsa az asszonyt. Lassan sötétedni kezdett ugyan, és hideg is volt, és az emberek ilyenkor inkább a jó meleg és feldíszített szobákba bújtak, de erre nem is gondolt István bácsi, miközben a fától fáig, és a bokortól bokorig verődő asszonyt nézte. Valami olyat érzett, amit még soha azelőtt. De nem tudta, mi az. Valami összeszorította a fogát, valami égette a szemeit. Úgy érezte minta valami felemelte volna, és a szíve tájékán valami nagyon szép és valami nagyon nagy lett abban a percben. Az asszony már majdnem el is tűnt István bácsi szemeinek látóköréből, amikor hirtelen megbotlott valamiben, vagy talán megcsúszott, és mintha egy lassított felvételt vetítettek volna le István bácsi előtt, kockáról kockára végignézte ahogy az asszony elvágódik a vastag és friss hóban, hogy szinte mozdulatlanná merevedjen. István bácsi tudta hogy az élet nagy, és igazán drámái olyan csendesen kezdődnek, hogy már időnk sincs észrevenni hogy nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, miközben még mindig nem értjük és fogjuk fel. A felesége is ebben a parkban, talán éppen ott esett össze, és veszítette el az eszméletét, ahol most az asszony hevert, anélkül hogy bárki is arra járt volna, és a segítségére siet. István bácsi csak később értesült a tragikus eseményről, amikor valaki telefonon hívta, és olyan különösen beszélt, hogy István bácsi nem is értette igazán a szavait, inkább szórakozottan, elfordította a fejét, mint aki nem akarja hallani azt a hírt, amiről anélkül is tudott, hogy azt a szájába rágták volna. Most is ennek a végzetnek a csendjét érezte elhatalmasodni, és szinte tudatlanul kapkodta magára a téli holmiját, hogy lesiessen a parkba, és segítségbe részesítve az ismeretlen asszonyt. Miközben az ajtó zárjával bíbelődött, miközben a lépcsőházban a lépcsőfokokat vette egymás után, azon gondolkozott hogy milyen is lenne az emberek élet és a világ a balesetek esélye nélkül. Mert a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatban, hiszen minden az emberek ellen van. Hiába vigyázz bárki is, komolyan, tárgyilagosan, vagy éppen figyelmesen. Erre az asszonyra is a világ ármánya tört rá a maga önkényességével. István bácsi vágyta azt a nagyszerű kiváltságot, hogy bár csak megadatott volna neki a balesetre való felkészültség lehetősége, mert fogalma sem volt hogy mit fog cselekedni, és már út közben megbánta hogy azzal vesztegette az időt hogy ruhát ölt magára, és a parkba siet, hiszen egyszerűbb lett volna egyszerűen felemelni a telefon kagylóját, és hívni a nem is tudja milyen számot. István bácsi anni azért is adta el, vagy ajándékozta el az ősöreg tévékészülékét, mert a tévéhíradók állandóan a balesetekről és a katasztrófákról szóló tudósításokkal voltak tele, és minden este arra emlékezették őt, hogy az erőszakos vagy az erőszakmentes halál is bármelyik pillanatban ott teremhet az életében, egyszerűen lekaszálva az áldozatát, megfosztva a hozzátartozókat a búcsúzás értékes pillanataitól. István bácsi visszasietett a lakásába, felnyalábolt egy takarót, a hóna alá csapta, és anélkül hogy az ajtót újra bezárta volna maga mögött, sietett, nehogy a végén még túl késő legyen. Az asszony bajba jutott, és tudta hogy ellátásra van szüksége, ezért amint odaért hozzá, a testét megpróbálta egyenletesen és fokozatosan felmelegíteni, miközben hol jobbra, hol balra sandított, hogy hátha meglát valakit, aki besegítene neki, és hívná a mentőket, amíg ő megpróbálna lelket önteni az asszonyba, aki szemmel láthatólag nem volt magánál, hiába is szólongatta, és próbálta megtudni tőle a nevét, vagy a hozzátartozóinak az elérhetőségét. István bácsi ahogy tőle tellett, az asszony testét a takaróba csavarta, és megpróbált arra is figyelmi, hogy a hideg földtől lehetőleg legyen elszigetelve, hiszen az is nagy mértékben vezeti a hőt. Tudta hogy az asszony vizes ruháit mielőtt le kellene cserélni szárazra, hiszen a nedves öltözete még tovább hűti a szervezetét. Szégyen vagy nem szégyen, az asszony mellett a földön heverő kézitáskába kezdett István bácsi kutakodni, és meg is találta mait keresett, egy mobiltelefont, aminek a kezelésével már nagy bajban volt, de valahogy mégis csak sikerült a mentők számára rábukkannia, és tárcsázni is azt, majd érthetően és választékosan elmondta hogy ki is ő, hogy honnan és miért is telefonál, és hogy miben is kérné a diszpécser mielőbbi és hathatós segítségét, hiszen a nagy bajban egyedül maradt. A kedves női hang megígérte hogy pár percen belül a megadott címre fog küldeni egy mentőkocsit, és addig is kéri István bácsit hogy ne veszítse el a lélek-jelentétét, hiszen eddig is mindent a legnagyobb rendben csinált, és biztos lehet benne hogy a helyzetfelismerésének köszönhetően megmentette egy ember életét. István bácsi köszönte szépen a segítséget és az elismerő szavakat, és miközben a mentőt várta a megújuló hóesésben, már azon volt hogy az asszony testét elkezdi dörzsölni, de az eszébe ötlött hogy ez nem lenne előnyös és helyénvaló dolog, hiszen az esetlegesen már elfagyott részeken a szervezetben kialakult jégkristályok további roncsolást végezhetnek. Továbbá az értágító hatása ronthat a beteg állapotán. Az asszony testének felmelegítésére egyetlen hatásos mód nyílt, mégpedig hogy István bácsi a saját testének a hőjét adja át. A mentők szinte perceken belül a parkba értek, ahol rögtön elvégezték a legszükségesebb és nélkülözhetetlen orvosi beavatkozásokat, majd az asszonyt a mentőbe helyezték, ahová István bácsi is bekéredzkedett mondván hogy a szívén viseli az asszony sorsát, és tudni akarja hogy hová is kerül, és hogy mi lesz a sorsa. A kórházban a főorvos hozzátartozók híján István bácsival közölte a hírt, hogy ilyen esetekben az első huszonnégy óra ígérkezik a legkritikusabbnak, de megnyugodhat, hiszen a kollégák mindent megtesznek annak az érdekébe, hogy az asszony mihamarabb visszanyerje a tudatát, és hogy mihamarabb lábra álljon. Ennek érdekében az asszony minden levegővételét, minden termelt folyadékról, pontos kimutatást vezetnek majd, amelyeket minden módon és eszközzel kielemeznek majd. A közvetlen veszély ha lassan is de elmúlt, az asszonyt le is vették a gépekről, és a nővérek és orvosok hada más sürgős páciens és páciensek után kellett hogy nézzenek, ezért István bácsira maradt az a feladat, hogy az asszony ágya mellett virrasszon és őrködjön, figyelve annak minden egyes rezdülését, és reakcióját. Úgy tűnt hogy az asszonyt megmentették, és kirángatták a halál torkából, és István bácsi remélte hogy a lábadozása nem tart már sokáig, és mihamarabb felépül és meggyógyul. De mi lesz, ha mégsem így történik? Mi van ha a teljes felépülés is kérdésessé válik? Mi van ha az asszony rosszabb állapotban kerül ki az orvosok kezei közül és a kórházból mint ahogy bekerült oda? Reménykedett benne hogy az asszony gyorsan gyógyul majd és azonnal megkönnyebbülhet, de mi van ha a gyógyulása fokozatosan megy majd csak végbe, és csak hónapokkal vagy évekkel később szólal majd meg, vagy áll lábra. Szóval az igazi kihívás az volt István bácsinak hogy türelmesen várjon a beavatkozások után, és abban próbált meg hinni, hogy az asszony felépül, és visszakaphatja az életét. Túl sok "ha" fogalmazódott meg István bácsiban, ezért először meg sem hallotta az asszony szavait, aki afelől érdeklődött hogy hol van, és hogy ő kicsoda, és mit akar tőle. István bácsi miután az asszony másodszor is elhebegte a hozzá címzett kérdéseit, elmesélt mindent pontról pontra, attól kezdve hogy meglátta őt a háza közelében lévő parkban, egészen addig, hogy a segítségére sietett, és hogy bekísérte a kórházba, hogy mellette legyen ezekben a nehéz időkben. Az asszonyban a kétkedés helyét a hála érzése töltötte ki, és mint ilyen, megfoghatatlan, felmérhetetlen és az értékfogalmaival kifejezhetetlen volt. De most nem tudta nem számon tartani, hiszen István bácsinak tartozott vele. Ez volt a lelkiismerete feladata. Az asszony meghatottságának a könnyei diszkréten, és finoman cseppentek alá. István bácsit ez a sírás a szép és szerelmes asszonyok zokogására emlékeztette. Az asszony sírása őszinte volt és olyan fájdalmas, mint a gyermekek bőgése. Az asszony könnyei igazán befelé hullottak, miközben égett a szeme és elnehezedett a melle. István bácsi szemeiből is elkezdtek folydogálni a vigasztalan öregemberség szüntelen könnyei, amely most nem a nyomorúság híg vizéhez hasonlított, sokkal inkább a boldogságéhoz. Az asszonyt később sem vette körbe senki, és ha nincs István bácsi, valószínű hogy az életét veszíti, anélkül hogy tudott volna róla, de ha valami csoda folytán mégis István bácsi nélkül kerül a kórházba, akkor az életének a legnehezebb pillanataiban nagy valószínűséggel teljesen magára maradt volna. Egyszemélyes lett volna a halála, ahogy a születés is az. De hála az égnek, a véletlennek, a gondviselésnek, új remények töltötték el a szívét, és megoszthatta a könnyei magányát, a változásért vívott harcát, a döntéseinek a pillanatait. István bácsinak hála, a szorult és a kilátástalannak tetsző helyzetében, nem kellett pusztán csak önmagára, az orvosokra, és a nővérekre hagyatkoznia, hiszen ott volt mellette ez a jóképű férfi, aki jól tudta hogy megérte minden egyes könnyét, a küszködéseit, a döntései mögött bonyolult okokat. Az életének ebben az időszakában lényegében István bácsinak tartozott hálával és köszönettel, amiért nem maradt idegen, hiszen nem volt már senkije, akit őt szerethette volna. Egyikük sem volt már szomorú, mert tudták, hogy ez a találkozás egy igazi szerelem kezdete volt. Talán a filmekben szoktak így alakulni a dolgok: a legutolsó pillanatban, amikor a nő már éppen kihűlne, és a halál karjaiba zuhanna, megjelenik az elkeseredett és hitehagyott férfi, felismeri a helyzetet, cselekszik, a nő segítségére siet, akit megragad, és nem engedi el, miközben a szomszédok fittyet sem hánynak a házuk előtt történtekre. A férfinek hála a nő megmenekül a haláltól, és kéz a kézben lépnek ki a kórház kapuján, egy új élet reményével a szívükben. Aztán jön a felirat hogy vége, és minden néző tudja, miközben a könnyeiket itatják és szárítják, hogy azok ketten, az a két kedves öreg, most már boldogan fognak élni, amíg meg nem halnak. Ebben az esetben is így kellene ennek történnie, hiszen semmi értelme sem lenne azt elmesélni hogy mi történik a két emberrel ezután, hiszen ennek a két embernek az életében nem ment tönkre a házasság szent köteléke, nem került elő egyikük fiókjából sem egy-egy volt szerető levele, nem volt botrány, sem István bácsi, sem az asszony nem szorult rá arra hogy bármilyen bűnért is esküdözzön, ahogy nem is kellett hogy elváljanak egymástól, ahogy nem fenyegetőztek, és egyikük sem választotta a hallgatást, ha arról volt szó hogy elmeséljék egymásnak az életük történetét. Az igazi szerelemre akkor bukkantak ők ketten, amikor a legkevésbé várták. Megfogták egymás kezét, tudva hogy a másik annak szereti aki, és kimerték mondani egymásnak hogy nem félek hinni benned, így ajándékozva meg a másikat az új és tartós reménnyel.
2135
mami - 2015. január 15. 21:17:06

Kedves Mátyás!

Neked sikerült az ami eddig egyik alkotónak se. Megkönnyeztem a történeted. Pedig semmi hatásvadász dolog nem volt benne, csak a kőkemény élet. Rose egy szál virág..... Gratulálok!

Szeretettel: Jártó Róza

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.