Antal Zsolt: Emlékvihar - Első történet (2015. február)
A barlang

Sötét van, nem kevésbé hideg; erőt kell venni magamon. Az orrom hegyéig sem látok, nemhogy az előre nyújtott kézfejemig, amivel a hűvös falat tapogatom. Falat...? Dehogy falat, ezt a rideg kőrengeteget, vagy mifenét, amibe sikeresen belezúgtam. Na nem hormonokkal, mint Ámor nyilától Don Quijote, hanem egy az egyben. Ráadásul a nyavalyás fahídról estem le (mert hogy leszakadt), amin keresztül hazavezetne utam. Igazából nem kéne panaszkodnom, mivel sem a kezeim, sem a lábaim nem fájnak, az oldalam sem sajog, és a fejem is helyén van. Legalábbis forgatom a nyakamon, nézni tudok vele, meg hallani is hallok. Azonban mégiscsak dereng valami, ami azt sugallja, hogy gáz van. Mint említettem, jócskán sötét van idelent. Mint a denevér lyukban. Ultrahangom nincs, mint bőrfejű barátainknak, így marad a kézzelfogható; tapizok, lépek, tapizok, lépek. Ja, azt nem is mondtam, hogy elmélkedésem közepette szép lassan araszolok előre. Nem esküdnék meg, hogy a kijárat felé, de határozottan haladok, ez biztos. És ennek igazán nagyon örülök, mert bár nem tértem ki rá, de vár a családom. Ráadásul nem is lakom messze a hídtól, ami a Tesse-n át ível, illetve pár perccel ezelőtt még ívelt. Kb. százötven lépésnyire. Szökellve, békaügetésben és háton csúszva nincs róla adatom, de ha egyszer kijutok innen, esküszöm, hogy kimérem ilyenformán is. Egyébként Tesse nem patak, és nem is folyó, hanem egy...
No lám, azt hiszem megvan a kijárat. Fény dereng tőlem távolabb, én pedig afelé haladok. Olyan öröm ez számomra, mintha közölték volna velem a hétvégi nyerőszámokat. Tehát a fény jön, én meg megyek. Nevetnem kell. Határozottan jobb kedvre derülök, hiszen látom a kiutat. Jut eszembe, ma edzésre kell vinnem Jassie-t, Sue-t pedig kozmetikushoz. Jassie a lányom, Sue meg a kutyám. Haláli pofa, mármint a kutyám. Jassie az egyetlen ember ebben a lassan gyilkoló világban, akiben csapnivaló életétől eltekintve is bízom. Magánakvaló. Amolyan jó tanuló, társaság kerülő és drogos. Ritka egybevágás elismerem, de megteszi, elvégre a lányom. Az apja, mert az is volt neki, szombatonként rendszeresített egy csinos kis lenyomatot arcomon. Hol egyik, hol a másik oldalról, az öklével persze. Viszont az orromat sosem ütötte; ezt többször meg is köszöntem neki. Néha vasárnaponként hastájékon rúgott, én meg azt hittem a vesém leszakad, de hétköznap megvoltunk, mint egy szép boldog család. Nagynak nem mondható, mert négyen voltunk; Jassie, Rob, Sue és jómagam. Ja, meg Liszteszsák a tengerimalac. Apám…, ha tudnák, hogy az a csöppség mekkora hátizsák formájú micsodákat szarik! Ezért is hívjuk Liszteszsáknak. Veleszületett bélgyulladása van, ami a doki szerint szóra sem érdemes.
És miért írtam az imént, hogy szép család voltunk? Mert a férjem már nincs velünk. Közösen elfecsérelt éveink alatt az arcomra zúzott ökölnyomok folyton csak begyógyultak. Jas, így becéztük szerelmünk egyetlen gyümölcsét Jassie-t, felcseperedett. Egyik este azonban hiába vártuk haza Robint a férjemet, ő nem jött többé. Másnap közölte a törzszáslós, hogy a 46-os főúton elütötte egy száguldó teherautó, Roniland közelében. Szégyen, de a bejelentő rendőrt majdhogynem nekem kellett megvigasztalnom, olyan hitelesen közölte Robin halálát. Ő sírt, én meg fojtottam magamba a röhögést.
Innentől aztán gyökeresen megváltozott az életünk, - gondolnák sokan -, de nem így történt. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, és csak egyetlen dolog nem hiányzott, az pedig Robin volt.
Az egymást lökdöső emlékektől észre sem veszem, hogy időközben kiértem a szabad ég alá. Ácsorgásom közepette lesöpröm a ruhámra kapaszkodó barlang mocskát, majd mélyet szippantok a friss levegőből. Jóleső érzés járja át testem, hiszen megmenekültem. Körbenézek, végig a magasba meredő sziklafalon, majd törni kezdem a fejem. Vajon miként jutok fel innen? Ja igen... az előbb nem fejeztem be, Tesse egy szakadék. Úgy ötven láb mély, és meredek, mint a fene. Ráadásul minden oldalon. Az aljában pedig nyílás tátong, ami nem kút, de eléggé hirtelen mélyül ahhoz, hogy könnyedén elnyeljen akár egy embert.
Miközben fontolgatom szabadulásom útvonalát, többen is megjelennek fenn a sziklapárkányon. – Hé… hé… itt vagyok! – kiáltom feléjük, de ők, mintha meg sem hallanának. Köteleket eresztenek a mélybe, és ketten is csúszni kezdenek lefelé. Én csak állok ott, mint egy jóllakatott szamár, amit szándékosan túletettek. Szólni nem szóltam, gondoltam megvárom a fejleményeket. Közben összeraktam a képet. Ezek az emberek valószínűleg értem jöttek. A két leérkező pasi beveti magát a tőlem úgy tíz-tizenöt lábra található barlangszájba. Nem egyszerű feladat, inkább merészség és talány. Pár pillanat múlva benyelte őket a barlang, amelyikből az imént léptem ki. Na ezt már nem hagyhatom szó nélkül, ezért hangosan feléjük kurjantok: – Szerénységem keresik netán? Hadd könnyítsem meg munkájukat; itt vagyok!
Fülük botját sem mozdítják. Ezek vagy süketek, vagy én vagyok…
A francba! Tudtam, hogy gáz van! – Végigtapogatva magam rájövök, hogy tényleg nagy a baj. Két ujjam közé fogom az orromat, és egy jó nagyot belecsípek. Az érzéstelenség hanyatt vág. Hátra nyúlok copfomhoz, és megmarkolás után erősen rángatni kezdem. Azon kívül, hogy lobog a fejem, mint vadalma a fán, egyébként nem érzek semmit. Ez bizony ciki. Egy utolsó próbálkozást még teszek; jobb lábammal irtózatos erővel megtaposom a bal lábfejemet. Enyhe szomorúság fog el. Azt hiszem be kell látnom; életem végleg elhagyott. E pillanatban a két fickó előbújik ugyan a lyukból, és egyikük felém veti pillantását, de egy kedves mosolyon meg egy gyengére sikeredett intésen kívül más nem jut eszembe.
– Odanézz! – kiált a jobboldali, majd rám mutat. Megörültem. Arcom felragyog, érzem amint újra átjárja lényemet a melegség, szinte már repdesek a boldogságtól, amikor a másik fickó irányomba fordulva ennyit mond:
– Ja, az csak a táskája.

...Nem mondom el mit érzek, egyszer talán önök is megtapasztalják. Az egyetlen gondom, illetve kettő, amiért tiltakozom jelen helyzetem ellen, az a lányom és a kutyám. Mit mondanék nekik, ha találkoznánk? Áh… hülye vagyok, beszélek itt badarságokat. Mit is mondhatnék? Valószínűleg hangom a fülükig sem jutna el.
– Megtalálták? – visszhangzik a magasból Jassie kiáltása. Felnézek, de a válasz mellőlem érkezik.
– Sajnálom, Jassie, az édesanyja halott!
4690
antalzsolt - 2015. március 01. 20:21:13

Kedves Bruxinelli!

Köszönöm hozzászólásodat (ami emlékeim szerint először nem ebben a formában íródott)!

Igaz, hogy a főhős számára van lehetőség a túlélésre, de nem ebben a történetben. Itt bizony a főhős halott.

Köszönöm még egyszer! Smile

Üdv: Zsolt

2952
bruxinelli - 2015. február 09. 11:03:42

Kedves Tollforgató !
Nyitott kérdést hagytál az olvasóra, ami elgondolkodtató. Ugyanis lehet egy érzészavar, amiből könnyebb meggyógyulni de lehet egy százszázalékos bénulás is a vége. Legrosszabb esetben sem szabad hinni, hogy a főhős eltávozott. Hiszen megkaptuk a lehetőséget, hogy higgyünk benne.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.