Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

2019.02.20. 20:02
Szép estét mindenkinek! HeartMiklós

2019.02.20. 19:48
Új fiatal szerzői pályázati alkotások a magazin oldalán. Ajánlom mindenki figyelmébe a fiatalok verseit, novelláit.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: krumpli
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 2
Gant Elizabet, Magdolna43
Kulcsarné Gégény Jolán: Emlékvihar - Tizedik történet (2015. február)
Aznap is ilyen forró nyári nap volt, a növények zöld leveleit leperzselte a napsugár. A levegő száraz és poros volt a napok óta tartó hőségtől, hosszú hetek óta nem volt csapadék. A falu utolsó utcájához igyekeztem. A házak, mint apró gyöngyszemek sorakoztak, takaros, virágos udvarrésszel. A vályogfalakat világos árnyalatú mésszel évente átfrissítették, úgy láttam most, hogy a tündöklő napon még inkább elhalványultak a színek. Az utca első házainak egyike volt a miénk. A kutya megismert, egy bokor alatt hűsölt, érkezésemre éppen csak megemelte fejét nem törődött velem.
A régi építésű, kis parasztházba belépve a verandán ismerős hűs levegő csapott meg, majd beljebb haladva megéreztem a fenyőillatú légfrissítő szagát, amely a szobában próbálta elnyomni a rothadó emberi hús bűzét. Utáltam ezt az érzést, ami átjárt, mert ez maga volt a tehetetlenség és tudtam, hogy mindez az elmúlást, valamint a halál közelségét jelentette nekünk.
Apám állapota hónapról hónapra romlott, hetek óta nem volt képes mozogni, az ágy sarkában egy helyben ült, gerince összeroskadt a fájdalomtól miközben a csontrák szétmarcangolta a megmaradt méltóságát is. Nem tudott kiegyenesedni, összegörnyedt hajlott teste. Hol van a régi sudár, erős legény? Most megtörve, megöregedve. Rám nézett, de nem látott semmit. Apám minden perce hetek óta arról szólt, hogy a megkapott morfium adagtól kábán, merengve gondolt az életére vagy idegesen, türelmetlenül várta a következő adagot, amely enyhíteni igyekezett feltörő fájdalmát és visszarepítette egy boldogabb emlékképbe. Anyám tőle telhetően próbálta mozgatni a tehetetlen, apróvá aszalódott testet, ennek ellenére a felfekvés egyre inkább mélyült, szélesedett. Semmilyen gyógyszer, csodakenőcs, terápia nem segített, amely megállította volna az enyészetet, a fájdalmat. A családban mindannyian rettegve vártunk arra, hogy mikor jön el a Vég, mikor lesz A nagy nap, amellyel befejeződik a földi léte.
Az ápolónő már két napja mondta, hogy hamarosan vége a szenvedésének, mert a barnás színű nyál, ami szivárgott apám szája szegletéből, a belső haláltusáját jelezte. Azon a reggelen, amikor a segítő megérkezett, csak ennyit szólt:
- Néhány órája van még. - közölte anyámmal.
Anyám nem hitte el, amit az ápolónő mondott, szótlanul tette tovább a dolgát férje körül, mint mindig. Naponta többször cserélte le az inget, mivel apám mindig vasalt ingbe járt. Keveset beszéltek, csönd volt a helyiségben, néha fájdalmas felkiáltás töltötte meg a szobát.
Ez a forró augusztusi délelőtt volt az, amikor a Halál megérkezett a házunkba. Csendben jött, nem csapott nagy zajt, észrevétlenül besurrant, átkarolta és örök álomba ringatta apámat.
Mire a kis szobába értem apám már fel volt öltöztetve, az ünneplő öltönye és fehér új ing volt rajta, egy fehér lepedőn feküdt, kiegyenesedve. Egy pillanatra a fertőtlenítő és az öblítő illatának a keveréke ütötte meg az orromat. A halott testre néztem. Nem hasonlított apámra, annyira más volt, ahogy ott feküdt, mély álmában, annyira kicsi volt, öreg, nem látszott rajta, hogy nem ép a gerince. A csukott szemét, a viaszos bőrét nézve nem ismertem rá. Anyám fölé hajolt, ráborult és ordított fájdalmában.
- Ne hagyj itt, kérlek! Ez maradt belőled! Annyit dolgoztál, annyit spóroltunk együtt, mit adok most veled? Nem viszel magaddal semmit. – zokogta.
Ezt a képet látva elszorult a torkom és úgy éreztem megfulladok, potyogtak a könnyeim, amelyek lemosták arcomról a fiatalságot és helyette mély ráncokat vájtak benne.
Rövidesen megérkezett a halottszállító, ők vitték el a testet a községi ravatalozóba. Apám bezárt koporsójával együtt eltűnt a korábbi életem és a gyermekkorom.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.