Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 10:13
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
Oroszlan08
Arthur Z. Balogh: A levél (2015. február)
A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi úrat a házfelügyelőt, hogy kiossza a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau majdnem egy időben érkeztek mindég. Beaulieu asszonyság jó utolsó volt öt perces késéssel. Mikor kilépett a felvonóból már elmesélték egészségi problémáikat mint az álmatlanság, a hólyag és légcsőhurut, a reumatikus fájdalmak, a gyógyszerek, s más öreg barátok ajánlatait.
Mindég Baulieu asszony után, — egy szőkére festett elegáns hölgy akit hátulról könnyen bakfisnak néztek a férfiak, — érkezett a házmester maga előtt tolva egy kétkosaras kézikocsit. Az egyikben a levelek, a másikban a folyóiratok voltak.
Érkezésekor nagy csend szállta meg őket. Meredten nézték gyors mozdulatait amint szétosztotta a borítékokat. Rossi úrnak olyan gyakorlata volt már, hogy kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Bouber, Cazenave, Noradin, Marceau és Beaulieu asszony ritkán kapott levelet. Majd mindég csak reklámokat aranyozott karkötőkről, vagy egy CD, hogyan kell öntözni a virágokat, vagy egy majdnem ingyen utazás a Marquise szigetekre. Az igazi posta nem volt más mint a havi lakbér, villany vagy telefon számla.
Senki nem írt az öregeknek. Családjuk már rég elfelejtette őket, s csak a temetést várták, hogy örököljék megtakarított kis pénzüket.
Ma reggel Boubernak szerencséje volt. Rossi úr egy hetilapot s egy másik fehér borítékot csúsztatott a levelesládába. A borítékon nem volt feladó vagy más ismertető jel, csak a neve és a címe szépen kinyomtatva.
Hosszan forgatta levelét. A pecsét szerint tegnap dobták be a Gare St Lazarenál.
Annak ellenére hogy épp ma reggel megfogadta, hogy csak otthon nyitja ki leveleit, nem tudott ellent állni és tovább várni. Kéjes örömmel tépte fel a borítékot. A többiek irigykedve úgy tettek mintha nem látnák. Lopva nézték, izgatottan.
« Kedves barátom, » olvasta Bouber. « Ne gondoljon öngyilkosságra ! Fáradt élni mert unatkozik, de ne veszítse el a reményt ! Ha életén változtatni akar, akkor holnap éjfélkor várom az Étoile-on az Ismeretlen katona sirja elött. Barátja. » Az aláírás olvashatatlan volt.
Különböző érzelmek vonultak át arcán, s Beaulieu asszony képtelen volt megállni és megkérdezte.
— Rossz híreket kapott ?
Látható volt, hogy majd meghalt a kíváncsiságtól.
— Nem, dehogy, semmi baj, és zavartan összehajtja a levelet és köszönés nélkül siet a felvonó felé.

Legalább húsz éve nem ment az utcára éjszaka, s még ennél is régebben éjfélkor. A mai este kivétel volt.
Hála a későig közlekedő földalattinak, éjfél előtt öt perccel a Diadalív előtt állt az Ismeretlen katona lábánál.
A késői óra ellenére, a téren nagy volt a forgalom. Aggodalommal kutatta az árnyékokat a Diadalív alatt, de senkit nem látott. Egyedül volt és órája pont éjfélt mutatott.
— Jóstét ! Ijedten rezzent fel s úgy fordult meg mintha kígyó csípte volna.
— Nagyon megijesztett, motyogta és levegőt keresve mellét masszírozta a szíve körül.
— Nyugodjon meg, válaszolt a férfi. Nagynak tűnt a félhomályban hosszú sötét kabátjában és széles karimájú kalapja arcát elrejtette, de hangja kellemes és fiatalos volt.
— Hogyan jött ide, kérdezte Bouber. Mindenütt kerestem, de…
— Teljesen lényegtelen, válaszolt a férfi. A lényeges, hogy te jöttél mert az ajánlatom érdekel !
— Kihez van szerencsém ? Bouber megpróbálta kivenni arcvonásait annak ellenére, hogy hiúságból nem hordta szemüvegét.
— A személyem érdektelen. Vagy hitelt adóbbnak találsz egy nőt ?
Mielőtt szavait megértené egy kellemes női hang szólítja háta mögött.
— Igy jobban tetszem ?
Megfordult és egy szenzációs nővel találta magát szemben. Sima és rövid fekete haja egy varázslatos szépségű arcot keretezett be, és a piros és az ultrarövid ruha kiemelte formái tökéletességét.
— Ez hogyan lehetséges ? Bouber meglepett szemei hiába keresték a férfi sziluettjét. Valóban egyedül volt a nővel a Diadalív alatt.
— Ez semmi, csak egy régi trükk !
— Hol van a férfi ?
— Én Ő vagyok és Ő én ! Kacaja kristályos vízesésként zengett a fülében.
— Ez nem lehet igaz !
— Minden lehetséges, barátom. Karonfogva mint egy szerelmes pár lassan elindultak. Sietés nélkül, nyugodtan mentek át a téren a rengeteg gépkocsi között, és Boubernak csodának tűnt, hogy senki nem gázolta őket el és senki nem dudált türelmetlenül. Átmentek mint láthatatlan és sérthetetlen lények.
— Azt ajánlottam, hogy megváltozik az életed és te jöttél. Tehát bízol bennem, köszönöm.
Avenue Marceau visszhangzott lépteik ritmusától. A késő éji órákban az utca néptelen volt.
„ Gondolj amire akarsz! Amit kívánsz! Velem biztonságban vagy Bouber. Ne félj, akármi történik,” figyelmeztette és szerelmesen hozzá simult hogy önbizalmát vissza adva felbátorítsa. Cipőinek magas sarka géppisztoly lövésként visszhangzott a járdán.
— Nem félek, válaszolta Bouber. Mitől féljek és miért… ?
— Tőlük ! Vékony ujja közeledő árnyakra mutatott.
Boubernek arra sem volt ideje, hogy megértse a helyzetet mert a négy vagány már körülfogta őket.
— Szia Papa, röhögött a főkolompos. Közöttük ő volt a legnagyobb, a legerősebb és a legpiszkosabb.
„ Szép kis kurvád van ! Mennyit fizetsz, hogy veled legyen ?”
Bouber elé állt mint egy hústorony, hogy karjával vállára támaszkodjon. A szerencsétlen remegett a félelemtől és a reménytelenség erejével szorította a belé karolt fiatal nő karját.
— Hagyd békén, te barom ! Minden vidámság eltűnt a nőből és jégcsappá változott.
— Hé te kurva ! Kezét ütésre emelte s ami ezután történt, sem Bouber, sem a vagányok nem értették.
A nő nem mozdult, de a hústorony egyszerre felrobbant. Mintha egy acél ököl ütötte volna, mellkasa szétrobbant s az egész ember néhány méterrel távolabb egy fa tövénél kötött ki. Fél teste cafatokká vált és Bouber és a másik három vagány üvöltött a rémülettől.
A fiatal nő nem törődött velük. Az első pillanat rémülete után a stricik ordítva elszaladtak. Társa gyengéden simogatta Bouber könnyben fürdő arcát.
— Ez semmi, nyugi. Úgy beszélt hozzá mint egy gyermekhez.
— Megölte! Maga megölte, - dadogott az idős férfi. Torka összeszorult az élményektől és a félelemtől.
— Természetesen, válaszolt a nő. Ha ez az állat nem döglik meg, engem halálra erőszakolnak mielőtt elvágják a nyakam, téged pedig megkínoznak a bankkártyád számáért. Ezt akarnád ?
— De meghalt ! Bouber hangja remegett s a könnyek végig folytak az arcán.
— Ez az élet folyamata, barátom ! Minden pillanatban meghal valaki. Nem gondolod, hogy jobb ha a strici hal meg helyetted ? Biztos vagyok benne, hogy a végén te is ezt gondolod majd, nem ?
Lassan sétáltak tovább a szétrobbant hullát maguk mögött hagyva.
„ Hidd el nekem, hogy végtelenül sajnálom a történteket. Azért hagytam életben a többit mert tudom, hogy olyan érzékeny vagy.”
— Képes lett volna megölni őket is?
— Természetesen ! Nem érnek semmit, nem gondolod?
— Kicsoda maga ? Bouber megállt karját kiszabadítva és a nőre nézett.
— Nem lényegtelen ? Én vagyok Ő és Ő én. Azért vagyok itt, hogy megváltozzon az életed.
— Maga a Sátán !
— És ha én lennék Isten ? Miért ne, kérdezte és tekintetében nevetés csillogott.
— Ez káromlás…!
— Megmondanád miért ? Néz rám ! Egy lámpa alatt hirtelen piruett és fellebbent szoknyája alól kivillantak gyönyörű combjai.
„ Ló lábaimat látod ?” Gúnyosan nézte Boubert.
— Ellenkezőleg, dadogta a férfi.
— Hosszú, kampós farkam van talán ? Kis szarvakat látsz homlokomon, folytatta felhevülve, és kecskeszakállt az államon ? Érzed a kén szagát ?
— Nem, nem !
— Természetesen. Ti emberek nem ismertek sem Istent sem Ördögöt, de fohászkodtok az egyikhez és minden bűnötök a másik nyakára sózzátok ! Az ördög, ti vagytok !
A szép fiatal nő eltűnt Bouber szemei elől s háta mögül stentori férfi hang kiáltott újra.
„ Az ördög, ti vagytok !”
Bouber visszafordult és szembe találta magát a fiatal férfivel. Kalap nélkül látta fejét, egy embertelenül szép fiatal arcot.
— Maga ?
— Igen, én vagyok. A kicsi szépség egy tévedés volt. Ha megtartom ezt a formát a vagányok nem mernek hozzánk közeledni.
Az öregember vállát átölelve folytatták lassú sétájuk az Alma-tér felé.
— Mindég az ördögről beszéltek, hogy megbocsájtsák bűneitek. Ti vagytok az ördögök, Bouber!
— Én ?
— Dehogy is ! Ne légy ilyen buta ! Ki beszél rólad ! Te nem vagy más mint egy kedves naiv ember. Az emberekre gondolok. Érted ? Akik megtámadtak bennünket, ők voltak az ördög !
— De nem kellett volna megölni!
— Szavamra mondom, hogy buta vagy ! A halál szükséges az élethez, nem tudod ? Az élet és a halál egymáshoz vannak kötve elszakíthatatlanul. Valóban természetellenesek vagytok ! Rettegtek a haláltól miközben az Isten mindentudásáról fecsegtek. Egy álomszerű édent képzeltek el, egy jobb világot amit fenn tart számotokra az elmúlás után, és mégis minden áron élni akartok !
A járda szélén álltak az Alma téren.
„ Dehát nem azért vagyok itt, hogy veled a szegény ördögről beszéljek. És nem tudunk egész éjjel sétálni sem, mert ezt nem bírnád ki.” Egy sötétbe borult kávéházra nézett. „ Ilyenkor minden zárva van.”
— Késő van már, bólintott Bouber és érezte a fáradtságot.
— OK. Ki kell nyitni egy kávéházat. Az üvegajtó elött guggolva szöszmötölt a sötétben majd felállt.
„ Gyere, itt nyugodtan leszünk.”
A fények kigyúltak a teremben mint egy varázsütésre. Bouber hunyorogva nézett körül. Még mindég félt.
— A kivilágítás…ha meglátják …
— Ne félj ! Senki nem fog bennünket zavarni. Nyugodtan leülhetsz.
A fedett teraszon választott helyet mert a nyitott ajtón friss levegő áramlott be.
— Mit óhajt, Uram ? A feketébe öltözött férfi karján egy fehér szalvétával hajlongott elötte utánozva a pincéreket, és mosolygott reklámba illő fogsorát mutatva.
— Heu, tétovázott Bouber. Egy erős kávét kérnék.
Lassan semmi nem lepte meg. Az órák óta kihűlt kávéfőző hörögve gőzölgött majd az ismeretlen, csészéjét a kis kerek asztalra szolgálta fel.
— Nem iszik semmit, kérdezte Bouber kávéját kavargatva.
— Soha nem vagyok szomjas ! Arról nem beszélve, hogy élelmeitek számomra nem nagyon jók, mosolygott, és nézte a kávéját kortyolgató öreg urat.
„ Inkább beszéljünk rólad. Miért vagy életunt ?”
— Komplikált kérdés. Öreg vagyok, elhasznált. Hosszan gondolkodott.
„ A magány…ezt nem ismerheti…Az életnek semmi célja.” Az üres csésze alját nézte mintha ott találna választ. Szeméből végtelen szomorúság tükröződött.
— Mit akarsz ? Mit kívánsz?
— Kívánni? Mint a mesékben, - motyogta némi tétovázás után.
— Tévedsz, vágott közbe a másik. Válaszolj !
— A feleségem. Szeretném újra látni a feleségem!
— Szereted?
— Igen, suttogta. Olyan régen meghalt már, válaszolt az öreg ember lehajtott fejjel.
A beálló csendet egy elhaladó gépkocsi zavarta meg.
— Sajnálom, de ez képtelenség, válaszolt a feketébe öltözött férfi. Senki nem tudja feltámasztani a halottakat. Érted ? Különben minden más lehetséges. Akarsz nyerni a lottón egy szép fiatal nőt ? Csak negyvenötezerbe kerül és a tiéd !
— Egy kurva ?
— Dehogyis, válaszolt az ismeretlen. Nem jobban mint a többi. A nő testvérek.
— Nem, nem, nem ezt ! Az összeroskadt Bouber kiegyenesedett, hátát a szék támlához támasztva.
„ Nem, nem, ismételte mint egy félálomban. De megfiatalodni, Uram ! Hogy is mondjam…Újra 30 vagy 40 éves lenni és fiatal nőket ismerni és tele lenni vágyakkal, tervekkel, jövővel ! Ez az…”
— Semmi probléma, vágott szavába az ismeretlen és az asztalkára hajolva tekintetével beburkolta.
„ Újra fiatal leszel telve életerővel és másutt élsz majd !”
— S ezért a csodáért egy szerződést kell aláírni?
— Megbolondultál, kiáltott a férfi. Mire gondolsz ?
— Szövetség az ördöggel, dadogta Bouber.
A másikból kitört a nevetés.
— Szerződés az ördöggel ! Szegény barátom ! Ti elképzelitek, hogy az ördögnek szükséges a papír alján egy aláírás vér vagy sperma cseppel, vagy más a testetekből származó váladékkal! Csináltok egy Istent aki Ábrahám hitét azzal próbálja ki, hogy fia életét követeli! Szüzek melléből frissen kiszakított szívvel tápláljátok isteneiteket, s gyermek, vagy tyúk vagy tehén, esetleg virág áldozattal tápláljátok őket ! Valóban primitívek vagytok Bouber. Teljesen hülye isteneket csináltok a saját képmásotokra. Elképzelitek, hogy Isten és az Ördög mindenre képes, ott vannak mindenütt, mindent tudnak, de emberi tulajdonságaik vannak és szükségük van egy aláírásra és más ajándékra ! Hirtelen felállt és szemei szikráztak.
„ Nem érdemes ilyen nyomorultakkal foglalkozni! és eltávozott.”
Az előbbi fiatal nő lágy, érzéki hangjára megfordult Bouber.
— Újra ?
— Megdühödtem mert annyi butaságot mondtál ! Végleg menni akartam, de egy szép fiatal nővel talán értelmesebb leszel ?
— Oh, igen ! Igen, ismételte Bouber és szemeit nem tudta levenni meztelen combjairól amikor leült.
— Semmit nem kell aláírni?
— Nem barátom, semmit. Akarod, kérdezte és mosolyogva előrehajolt.
— Igen, akarom !
— Jól van. Már is fiatal vagy…Feje egyre jobban közeledett és tekintetük egybeolvadt.

Ixelles, rue du Printemps. Vörös téglás egy emeletes ház. Itt lakott Bouber. A földszinten Madame Ceulemens, a tulajdonos használta a szomszédos házakkal kerített kis kertet, de neki egy balkonja volt. Soha életében nem élt Bruxellesben és mégis mindenki ismert a negyedben. Erre semmi magyarázatot nem talált. Ismerte a péket, a hentest és üzletüket, a Delhaize le Lion lerakatát vagy a Chaussée d’Ixelles elején a Pribát. Annál könnyebben tudta elfogadni új életét, hogy a teste megfiatalodott. A papírjai szerint alig negyven éves volt.
Könnyen megszokta a különbséget régi életével mint például a helyi kiejtést. Másként mondták hetven, vagy kilencven, időnként néhány pillanatra volt szükség, hogy megértse a szavak jelentését.
Minden szombat reggel Madame Ceulemens mint a többi háztulajdonos, szappanos vízzel és kemény seprűvel mosta fel a járdát. Ő is mint a szomszédok, vasárnaponként lemosta nagy amerikai kocsiját. Itt ez volt a szokás.
Egy tekintélyes import-export céget vezetett az elegáns Avenue Louisen. Nagyon szép fekete hajú titkárnője, — ősei spanyolok voltak, — a szeretője lett két hét múlva érkezése után. Azután a főkönyvelő, egy szép szőke flamand leány Mechelenből, lett áldozata a francia varázsnak. Telt teste és tejszínű bőre a flamand festők képeire emlékeztették.
Nappal dolgozott és esténként órákat töltött a Grand Siècle night clubban szép fiatal nőket keresve. Ott ismerte és hódította meg Joséphinet, egy spanyol szépséget a követségről. Hódított, de nem volt szerelmes. Egyetlen szeretőjével sem maradt sokáig. Oly gyorsan felejtette el egy éjszaka hódítását, mint a nyitott ablakon elszálló parfum illatot.
Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolt. Élt. Valami csodálatos volt hogy minden képességgel rendelkezett. Semmi egészségi problémája, tehát nem ismerte az orvosságokat sem. Régi, nyugdíjas öregember élete lassan elhomályosodott a múltban de mégsem tűnt el véglegesen a felejtésben.
Egy szombat este éjfél után egy ismeretlen nővel itta whiskyjét. Miközben a zenekar halkan játszott, szórakozottan simogatta csupasz combjait. Ebben az unalmas pillanatban látta meg.
— Ne haragudj, de megláttam egy ismerőst, és választ sem várva felugrott és utat tört á táncolók között.
— Jó estét. Táncol ? Választ sem várva karon fogta a nőt és az összesimult táncoló párok közé vezette.
Hozzá simult a nő miközben a fülébe suttogott.
— Úgy érzem, hogy régóta ismerem. Valóban furcsa érzése volt.
— Hízelegsz, válaszolt a nő. Nem régóta, de egy bizonyos idő óta, nem gondolod ?
Nem volt érdekes amit mondott. A lényeg az volt, hogy egyböl tegezte. Elégedett volt önmagával.
— Boldog vagy, kérdezte és fürtjei orrát csiklandozták.
— Oh igen ! És még jobban magához szorította.
— Nem arról beszélek, hogy izgatott vagy ! Az életedről. Boldog vagy ?
Szorítása meglazult és arcára nézett. A gyenge világításban az ajakrúzs és ruhája színe különös árnyalatban fürdött és még szebb és titokzatosabbnak tűnt.
— Miről beszélsz ? A kétely és a bizonytalanságtól remegett a hangja.
— Megfiatalodtál…
— Maga ? Hirtelen úgy érezte, hogy egy szakadék szélén áll. Nem táncoltak többé a parkett közepén.
— Igen, én vagyok. És ujjai hegyével anyáskodva megsimogatta arcát.
„ Nem vártál rám, ugye ?”
A bruxellesi éjszakában voltak közel a Gare du Nord-hoz, a város másik oldalán. Velük szemben mint egy kivilágított szakadék a házak között, a rue Neuve.
— Miért jött ?
— Látni akartalak.
— Miért ?
— Tudni akarom, hogy valóban boldog vagy ?
Egyedül voltak a kihalt utcán és csak lépteik visszhangoztak a járdán. Hosszú férfi lépések és a magas sarku cipő kopogása.
„ Tudom, hogy első találkozásunkra gondolsz. Ne félj, kérlek. Semmi veszély nem fenyeget. Most gondoskodtam a biztonságunkról,” de nem magyarázta meg, hogyan.
— Boldog vagyok, válaszolta rövid gondolkodás után.
— És a múlt ?
— Ritkán gondolok rá.
Egy sötét kirakat üvegén mozgó árnyaikat látta.
— A múlt…Párizsban vagyok eltemetve ?
— Miért akarod, hogy eltemessenek ? Élő vagy ! A halottak nem sétálnak egy gyönyörű nővel a Rue Neuve-n !
— És a lakásom, a holmijaim ?
— Mindened meg van. Holmijaid öregednek és lakásod várja az öreg Bouber visszatértét.
— És a lakbér ?
— Ne nyugtalankodj ! A gondnokot nem érdekli, hogy hol van Bouber. Minden elsején a lakbér megérkezik.
— És a többiek ?
— Az öregekre gondolsz ? Számukra Bouber egy hosszú útra ment és észrevétlenül öregszenek.
— Őszintén szólva, nem értem mi történt. Hogyan érkeztem ide ? Azelőtt soha nem voltam itt és mégis mindenki ismer ! Én vagyok és mintha mégsem én lennék. Fiatal vagyok telve energiával és sikerrel s mégis öregnek ismerem magam. Bevallom, semmit nem értek. Mintha elvarázsolt volna.
— Nincs mit érteni. Kihasználtál egy váratlan alkalmat, és ez jó neked !
A fiatal nő mosolygó arcát nézte.
— Miért mosolyog mindég. Mosolyát a szemére hányta.
— Jobb szeretnéd ha sírnék ?
„ Mindég a közelben vagyok és vigyázok rád, magyarázta. Elképzelheted, hogy mindég tudom mit csinálsz, és nincs szükségem feltenni kérdéseket. Azért ne képzeld, hogy láthatatlanul mindég melletted vagyok. Távollétem alatt valami mindég marad belőlem a közeledben.”
— Állandóan ellenőriz ?
— Igen, vigyázok rád és segítek ha kell. Nem akarom, hogy valami történjen veled.
— Miért, kérdezte Bouber. Folytatták útjukat. Messziről nézve egy fiatal nő sétált egy férfival komoly beszélgetésbe merülve.
— Választ akarsz ? Mert kíváncsi vagyok ! Véletlenül választottalak. Hihetsz nekem ! Ismerni akartalak.
Hajnali kettőkor a Maneken Pis előtt álltak meg. Bouber nézte a kisfiú szobrát mesélve történetét. Mikor visszafordult, hogy arcát nézze, senkit nem talált. Eltűnt, elpárolgott csendben, nyomtalanul. Mint érkezése, távozási is váratlan volt.
Megállított egy utasra vadászó taxit és hazament. Az álom órákig elkerülte.

Hat hónapig folytatta zűrzavaros életét két végén égetve a gyertyát. Evett, ivott és szeretkezett megállás nélkül és egy szép napon szívszélhűdést kapott.
Egy kórházi ágyon tért magához és látása furcsán zavaros volt. Lassan ismerte fel a nagy fekete alakot az ágy lábánál.
— Kicsoda maga, motyogta.
— Nem ismersz meg ?
— A halál ?
— Mindég hülye maradsz, volt a válasz. Gondoltam, hogy egy feketébe öltözött férfi sokkal komolyabb kórházi látvány mint egy kifestett pin-up és rövid szoknyája.
— Beteg vagyok.
— Ezért jöttem.
— Nem akarok beteg lenni és újra élni egy beteg ember sorsát és szenvedni életem végéig. Kezdetben suttogó, remegő hangja megszilárdult.
— Mit akarsz ?
—Segítséget.
— Tudom, persze. Segítséget akarsz, de mit ?
Bouber úgy nézte, hogy a férfi arca hozzá közeledik és ez lehetetlen volt, mert képtelenség az ágy fölé repülni.
— Visszatérni hozzám. Segítsen kérem !
— Ismét öreg akarsz lenni ?
— Igen. Emlékeim öregségemről soha nem hagytak el. Új emlékeim vannak fiatalságomról, motyogta, mert érezte az elgyengülést. Még volt annyi ereje, hogy hozzá tegye :
„ Kérem szépen !”

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossit urat a házfelügyelőt, hogy kiossza a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau ott voltak már : Beaulieu asszonyság öt perces késéssel érkezett szokása szerint.
Semmi nem változott. Betegségeikről beszéltek és az orvosságokról. Leplezetlen kíváncsisággal mustrálták Boubert, de nem merték kikérdezni hosszú útjáról. Postáját lesték, hátha látnak egy külföldi bélyeget egy borítékon?
Hipnotizálva nézték Rossi úr kezét. Kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Ritkán kaptak levelet. Inkább csak reklámokat és néhány számlát. Elfelejtették őket.
Bouber semmit nem kapott, de nem is várt. Az indulás pillanatában vette észre, hogy Cazenave egy borítékot forgat nyomtatott címmel. Elfáradt szíve gyorsabban dobogott. A boríték és a címzés ismerős volt, de hallgatott. Reklámjait szorongatva lassan elindult a felvonó felé.

*








2135
mami - 2015. március 01. 12:37:47

Kedves Jukebox752001!

Vízió, emlékezés, valóság. Nagyon jól demonstrálod az időskori vágyakozásokat, a kor el nem fogadását és végül a beletörődést abba, hogy megöregedtünk.
Nem mondom, hogy jól eset erről olvasni, de azt igen, hogy jómagam se tudtam volna jobban megírni.

Szeretettel: Jártó Róza (mami)

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.