Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.23. 12:24
Szép tavaszváró napot kívánok mindenkinek! Smile Rose

2019.02.23. 10:26
További szép napot kívánok.

2019.02.23. 10:20
Szép napot és jó hétvégét mindenkinek. Smile

2019.02.23. 06:47
Kellemes napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.02.23. 00:02
Jó éjszakát mindenkinek.

2019.02.22. 21:42
Jó éjt mindenkinek! Ma is sok szépet olvashattam, köszönöm. Jó itt lenni, köztetek... Smile

2019.02.22. 16:41
További szép napot kívánok kedves Társaimnak ! Heart

2019.02.22. 09:22
Mindenkinek szép, tavaszváró napokat kívánok sok szeretettel és jókedvet az alkotó munkához. Heart Rose Heart

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: domianica25
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Szabó Jolán: Lobban a tűz (2015. február)
Dr. Kovács Kálmán nyugalmazott egyetemi tanár vagyok, mondja el magának minden reggel, mert szokatlan számára a tétlenség és nehéz leszoknia a korán kelésről, a sebtében elfogyasztott reggeliről, a napi tízórás munkáról, valamint rászoknia az egyedüllétre, azaz a társaság nélküliségre. Az egyetemi katedrán töltött negyvennégy év és az elmúlt húsz évben végzett kutatási munka narkotikumként hatott rá, folyamatosan inspirálta, hogy menjen tovább, fejlessze a tudását, a sajátját és a diákokét egyaránt.

Ébredés után azonnal bekapcsolja a rádiót, hogy elűzze a csendet, amely töményen körül veszi az utóbbi két hónapban, de az is lehet, hogy korábban is így volt, csak nem vette észre, annyira lefoglalták teendői, amelyeknek immár híján van.

Lassan kialakítja élete új menetrendjét, mert a megszokások kapaszkodót adnak a végtelen, lassan folydogáló, tétlen idő átvészeléséhez. Ellenben ma kivételesen dolga van, behívta a dékán titkárnője délelőtt kilenc órára, ám titokzatosan elhallgatta, miért is szeretne vele találkozni a dékán úr.

Zsiga Vendel dékán magas, egyenes tartású férfi, akinek két oldalt dús, fekete hajában már megjelentek az ősz szálak, és különleges viszony fűzi a nyugalmazott egyetemi tanárhoz, miután az első diákjai egyike volt, a nagy renitens, akivel szinte valamennyi oktatónak meggyűlt a baja. Alig nyolc évvel volt idősebb nála az akkor még a tanári hierarchiában Kovács Kálmán adjunktusként nyilvántartott tanerőnek, aki nem zavartatta magát az ifjonc óraközi beszólásai miatt, úgy tett, mintha észre sem venné. A negyedik alkalommal azonban elszakadt nála a cérna, kihívta Zsiga Vendelt a táblához és a kétszázhatvan diáktársa előtt megkérte, hogy folytassa az előadást, mert nyilvánvalóan azért szólt közbe, mert jobban tudja nála az anyagot. Itt a katedra, ott a tábla, amott a tanári asztal, és ha tesz egy kilencvenfokos fordulatot, akkor szembe találja magát ötszázhúsz tágra nyitott szemmel, amelyek egyedül reá szegeződnek, s legalább ennyi fül issza minden szavát, melyek citálása majdan jótékony hatással lesz a félévi vizsgák eredményességére.

Ha kora reggel bekukucskálnánk Tanár úr lakásába, akkor látnánk, amint felkelés után felveszi a fürdőköpenyét, kitárja a hálószoba ablakát, hadd szellőzzön, utána kimegy a konyhába, és az éjszakai forgolódástól égnek álló hófehér hajjal nekilát reggelije elkészítéséhez, amely minden nap ugyanazon forgatókönyv szerint készül. Alapja két szelet pirítós, mert ki tudja, mikor vette a kenyeret, melyet még forrón megvajaz, tányérra teszi, mellé rak két szelet felvágottat, amit éppen talál a hűtőszekrényben. Ha nincs, akkor főz két tojást. Egy paprika, vagy paradicsom is kell hozzá, rosszabb esetben egy cikk fokhagyma, míg ezzel elkészül, felforr a víz, melyből tea és kávé lesz, attól függően, hogy mit szór az éppen egyforma két csésze forró vízbe. Előfordul, hogy mindkét csészébe Nescafé vagy Nestea kerül, az bizony pech, de nem bosszankodik miatta, megissza.

Reggeli után elmosogat, mert rend a lelke mindennek, kinyitja a konyhaablakot is, és elvonul a nappaliba, leül kedvenc foteljébe, bekapcsolja a televíziót, keres egy csatornát, ahol éppen híreket mondanak, majd előveszi a szomszédasszonytól kapott előző napi napilapot, és áttanulmányozza.

Pontban nyolc órakor összehajtja az újságot, beteszi az újságtartóba, melyet hetente kiürít, addigra telik meg, majd becsukja az ablakokat és fél órára beveszi magát a fürdőszobába, ahonnan frissen, fitten kerül elő, gondosan elegáns, mégis visszafogott öltözéket választ, és kilenc óra körül útnak indul a legközelebb nagy térre. Kétsaroknyit gyalogol, és máris ott van. A tér baloldalán, a játszótéren tíz óra körül gyülekeznek a kismamák, hozzák levegőztetni csemetéiket, és mialatt a gyerekek csúsznak, kúsznak, futnak, vagy hintáznak, addig megy a mamák közötti eszmecsere, mikor mi kerül szóba. A törzstagok ismerik Kálmán bácsit, ahogyan az öreget szólítják, és bármikor számíthatnak arra, hogy meghallgatja gondjaikat, és ha kérik, bölcs tanácsokkal látja el őket, melyek részint elgondolkodtatók, részint sohasem konkrétak, mégis feldobják a fiatalasszonyokat.

A tér jobb oldalán vegyesebb a társaság, fiatalok, középkorúk és öregek sétáltatják kutyáikat, és külön tanulmány az öreg számára, hogy ki milyen ebet választ magának. Mondanom sem kell, hogy az eb tulajdonosok is ismerik Kálmán bácsit, akivel az időjárástól kezdve a napi politikáig bármiről lehet beszélgetni.

Bármelyik csapatot választja, fél tizenkettőkor már elbúcsúzik a társaságtól, elmegy a háromsaroknyira lévő kiskocsmába, elfogyasztja a menüjét és hazasétál. Útközben megveszi a vacsorának valót, és a délutánt szunyókálással kezdi. Négy óra körül megissza az aznapi utolsó kávéját, elrágcsál mellé néhány csokis kekszet, majd az íróasztalához ül és hét óráig szakcikkeket fordít, többnyire volt kollégái helyett, akiknek gyöngybetűkkel letisztázza és feladja postán. Fél nyolckor megvacsorázik, ekkor eszik gyümölcsöt is, majd keres egy jó filmet a televízióban, mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyen műsor alatt szunyókál kedvenc foteljében. Tíz óra körül felébred, tusol és lefekszik aludni.

Kikíváncsiskodtuk magunkat, ám ez a nap nem olyan, mint a többi, ma elmarad a kismamákkal és az eb tulajdonosokkal való trécselés, hiszen mennie kell a dékán úrhoz.
Öltönyt választ, úgy illik, abban menni, csakhogy mintha kissé kihízta volna a nadrágokat, végül hagyja az egészet a csudába, és olyat tesz, amit még soha. Kényelmes, márkás farmerben, ingpulóverben, kockás gyapjú zakóban, szürke felöltőben és kalapban indul útnak.

Szürke az ég, nem tudni, hogy esőt hoz vagy havat, mégis sétál, minek villamosra szállni, ha késik néhány percet, akkor sem történik semmi, nem megy el helyéről sem az egyetem, sem a dékán.

Tudta, hogy Zsiga Vendel imádja a szép nőket, mégis meglepődik, amikor meglátja a dékán titkárnőjét, a bombázó nőt, aki éppen annyira kacér, amennyi még a társadalmi helyzetében elfogadhatónak számít.

Széles mosollyal fogadja Kálmán bácsit, bemutatkozik neki és úgy beszél vele, mintha régi kedves ismerősök lennének, leülteti a várakozóknak fenntartott dohányzóasztalhoz, miután kabátját és kalapját felakasztja a fogasra. Kávéval kínálja, amit elfogad a vendég, mert ma kivételesen két csésze teával kezdte a napot, ami gyorsan átfutott rajta, ezért restelkedve elnézést kér és kimegy a mosdóba. Mire visszatér, a dohányzóasztal melletti másik fotelben egy igen megkapóan szép ötvenes asszony üldögél és kezében a kávéscsészével, vidáman cseveg a titkárnővel.
- Jó napot, tanár úr! – köszön az öregnek és felpattan, hogy eléje menjen -, már meg sem ismer, pedig két hónapja még engem ugráltatott a leltár miatt!

Hiszen ez a szépasszony a volt titkársági referense, akivel húsz évig együtt dolgoztak. Kellőképpen restelkedik, hogy nem ismerte meg, meg azért is, mert mellette alulöltözöttnek tartja magát.

Megölelik egymást és az öreget megcsapja a nőismerős parfümjének illata. Leülnek, és a tanár úr zavarba jön, nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, hiszen a visszafogottságáról híres Aranka helyett egy életvidám, tetterős, kívánatos asszonnyal szembesül, amely számára újdonságnak számít.

Dékán úr mindössze tizenöt percet szán rájuk, kihagyja a cifra, semmitmondó szóvirágokat és egyenesen a tárgyra tér. Szeretné, ha heti két napon mindketten visszatérnének az egyetemre, tanácsaikkal segítenék a korábbi kutatás befejezését, ám fizetni nem tud, Erzsébet utalvánnyal kompenzálná drága idejük igénybe vételét, Arankának havi hatvan ezret, Kálmán bátyjának pedig ennek a dupláját biztosítaná, persze mindezt feketén, mert szigorú a létszámkerete.
- Meggondoljuk, fiam! – vágja rá azonnal a tanár úr és arra gondol, hogy e mögött ismét a hajdani renitens diákja áll, hiába, Zsiga Vendel még ennyi évtized után sem komolyodott meg igazán.
Aranka ennél árnyaltabban fogalmaz, bár, lényegét tekintve ugyanazt fogalmazza meg, mint hajdani főnöke.
- Egy hét gondolkodási idejük van! – sziszegi foga között a dékán és kurta, furcsa kézfogással elbúcsúzik tőlük.

Mit tudják ezek az öregek, hogy mekkora nehézségeket kellett leküzdenie ahhoz, hogy az egyetem új gazdasági igazgatója elfogadja érvelését, mely szerint volt tanára nélkül nem lesz eredményes a kutatás, és nem pályázhatnak EU-s támogatásra, melyre pedig oly nagy szükségük lenne. Sejtette, hogy Kovács Kálmán öregsége ellenére is megmaradt konok kunnak, olyannak, amilyen annak idején, adjunktusként volt, amikor átengedte neki a katedrát, hogy oktasson, ha annyira okos. Valószínűleg jól jönne mindkettőjüknek ez a kis mellékes, mégis összetartanak és immár muszáj belátnia, hogy kiesett kezéből a marsallbot, nem rajta múlik az öregek döntése.

- Jöjjön, kedvesem, - fogja meg tanár az asszony karját, miközben kilépnek az egyetem épületéből, - meghívom a Kispipába egy pohár borra.
A szocreál kocsmán mit sem fog az idő, ugyanolyan kopott, mint annak idején volt, és olcsó árakkal dolgozik, hiszen ide még mindig a környék nyugdíjasai járnak, esténként meg az egyetemisták törzshelye.

Száraz vörösbort és pogácsát rendelnek, ez utóbbi is száraznak bizonyul, de nem érdekes. Aranka beszél az egy hete született unokájáról, arról, hogy naponta négy órát segít a lányának, a fia is hamarosan másodszor is megnősül, egyszóval zajlik az élet. Amennyiben tanár úr úgy dönt, hogy újra együtt dolgozzanak, akkor megoldja, hogy szabad legyen két délutánja.
- Szabad javasolnom, Aranka, hogy igyuk meg a pertut?
Elpirul az asszony, erre várt már legalább tíz éve, legyen, de már mindegy, eltelt az idő felettük. Kétgyermekes elvált asszonyként tetszett neki Kálmán, akiről tudta, hogy röpke kétéves házassággal a háta mögött, magányosan élt, legalább is nem hallott a kalandjairól. Megszerette az akkurátus, talpig becsületes férfit, aki képtelen volt meglátni Arankában a nőt, úgy bánt vele, mint kedvenc munkatársával, amely a pajkos baráti kapcsolattól a cinkos összetartásig, meglehetősen széles skálán mozgott.
Kálmán szíve erősebben dobog, késztetést érez arra, hogy kezébe fogja az asszony puha, meleg kezét, csókot leheljen rá és soha többé ne engedje el. Az idén lesz hetven, Aranka talán hatvankettő, még nem késtek le semmiről, előttük a gondtalan élet.

Aranka gyerekei az ő gyerekei is lesznek, az unokát is szívesen ajnározza, amikor majd a hozzá hasonló öregemberrel már játszani tud, és közben kettesben utazgathatnak, elmennek mindenhová, ami kocsival és busszal megközelíthető, mert nem bírja a repülőt.
- Kedvesem, tartozom neked néhány őszinte szóval, majd egyszer összeszedem magam és mondatokba formálom. Most elégedj meg azzal, hogy Zsiga Vendel felkérése legyezgeti a hiúságomat, egyféle elégtétel számomra, ugyanakkor ő az utolsó ember a világon, akitől bármilyen szívességet elfogadnék, beleértve a mostani ajánlatát is. Utódom, Lakos Jani, velem fordíttatja le a szakcikkeket, és saját zsebből elég szépen megfizeti a munkámat, ráadásul amilyen bőbeszédű, rendre elmeséli, hol tartanak a kutatással. Ha belegondolok, holnaptól tudnám folytatni a munkáját, de nem akarom. A hátralévő éveimet nyugalomban és békében akarom leélni, szeretett asszonyom oldalán.

Belepirul Aranka, ugyan ki lehet az a szeretett asszony? Lemaradt volna Kálmán életének legfontosabb fejezetéről?
Kuncog az öreg, maga is belepirul a dologba.
- Arankám, édes, nem töltenéd velem a szabadidődet?
Bennreked az asszonyban a szó, gombóc van a torkában, így válaszul odahajol az öreghez és ad neki egy puszit.

Unalmában a pultos kibámul az ablakon. Esni kezd a hó, egyre nagyobb pelyhekben, végre, itt a tél, ideje is lenne, elvégre január van. A fehér hó számára mindig a tisztaságot jelenti, mert amint elolvad, tisztára mos mindent, ami csak útjába kerül. Feleszmél, nem bambulhat, ha vendégek ülnek a kocsmában.
Meglátja az idős párt és meghatja, amint az urat nagy szeretettel megpuszilja asszonya. Lám, a szerelem tüze az öreg fába is belekap. Meghatja a látvány, elővesz egy üveg pezsgőt, tölt belőle két hosszú, kecses pohárral és kiviszi a párnak:
- Hölgyem, uram, a ház ajándéka! Egészségükre!

Egyre csak az jár az eszében, hogy a két öreg szerelme olyan tiszta, mint az odakinn hulló fehér hó.
2135
mami - 2015. március 01. 10:10:42

Yolla!

Jól ide szegeztél a gép elé. Nem is tudom hanyadjára olvasom az írásod. Nagyon tetszik. Két magányos emberre rátalál egy pillanat alatt a szerelem érzése. Csodálatos. Szépséges írásodhoz szeretettel gratulálok!Rose

Jártó Róza (mami)

5162
feketenedr - 2015. február 26. 10:11:01

Kedves Yolla!
Számomra nagyon kedves az írásod. Szép történet az emberi tartásról, az újabb találkozásról. Gratulálok Neked!
Szeretettel: Margó

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.