Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 18:45
Kedves Erzsike! Szeretettel gratulálok a könyvbemutatóhoz! Rose

2019.05.26. 17:41
Kellemes estét kívánok In Love szeretettel Mindenkinek!

2019.05.26. 13:44
Kedves hzsike! Gratulálok, és további sok sikert kívánok!

2019.05.26. 13:36
Kedves hzsike! Szívből gratulálok! Rose

2019.05.26. 12:26

2019.05.26. 12:25
Szépséges napot mindenkinek! Smile Föltettem a Könyvbemutatóm linkjét, nagyon jól sikerült. Boldog vagyok. Smile

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: zozone
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Szabó János: Az én hősöm -Első történet (2015. március)
HŐS (melléknév)
Bátran helytálló (személy), aki (főleg harcban) a rá leselkedő veszélyek ellenére kitart, és akit tisztelnek, mert bátor vagy nemes cselekedeteket tett.
HŐS (főnév)
Bátor személy, aki kitartásával, eredményeivel másoknak is példát mutat, és akit tisztelnek, mert bátor vagy nemes cselekedeteket tett.

Az én hősöm nem ilyen volt. Engem ugyan megmentett, de nem a hagyományos értelemben. Van abban valami felfoghatatlan, ha az ember tizenkilenc éves korában megtudja, hogy három hónapja van hátra a nyomorult kis életéből. A doktor, azt hiszem Lendvai, vagy Lévai, leültetett az irodájában, és halkan, szinte már suttogva közölte a hírt. Valami limfómáról, meg orvosi vizsgálatok elmulasztásáról beszélt. Milyen vizsgálat? Tizenhét éves korom óta az utcán éltem. Alkalmi munkából tartottam el magam. Vagy állomáson aludtam, vagy lakatlan házakban. Kukából ettem, ha nem volt pénzem, és nyomóskútnál fürödtem. Szűrővizsgálat…? Éppen a sörgyárhoz akartam kibuszozni, mert úgy hallottam, lehet rekeszeket pakolni. A megállóban lettem rosszul. Egyszer csak elsötétült minden, és összeestem. A mentőben tértem magamhoz. Hiába tiltakoztam, bevittek a kórházba. Mikor megvoltak a vizsgálatok, akkor beszélt velem az orvos. Kérdezgette, hogy milyen tüneteket fedeztem fel magamon az utóbbi időben. De én nem tapasztaltam semmit. Felvettek az osztályra, annak ellenére, hogy nem volt TB kártyám. Megoldják valahogy. Hangoztatta a főnővér. Meg kellet fürödnöm, kaptam egy tiszta pizsit és egy puha ágyat. Akkor, abban a pillanatban nem bántam, hogy beteg vagyok. Meleg étel, tévénézés. Nekem az volt a mennyország. Mindenki nagyon rendes volt velem. Betegtársaim látogatói vettek nekem üdítőt, meg süteményeket. De mikor jött a fájdalom, már inkább megint az állomáson aludtam volna, csak hát, akkor már nem választhattam. A kemót azért megkaptam. Sose lehet tudni. De sajnos nem lettek jók az eredményeim.
- Őszintén sajnálom Dávid. Itt marad az osztályon, és megteszünk mindent, hogy a fájdalmait enyhítsük.
Köszönöm doktorúr! Vajon, van értelme? Ezek a szavak eszembe juttattak egy korábbi élményt.
- Őszintén sajnálom Dávid, ami a szüleiddel történt. Itt maradsz nálunk az intézetben, és mindent megteszünk, hogy jól érezd magad.
Kati néni, a nevelőnő, ezt komolyan gondolta. Nem sikerült neki. Aznap már megvertek. Két srác elkapott a wc-ben. Olyan „mi vagyunk itt a főnökök” erőfitogtatás volt. Alaposan helyben hagytak. Ráadásul az egyik két évvel fiatalabb volt nálam. Egy rémálom volt az intézet, de azért hat évet kihúztam ott. Háromszor szöktem meg. Kétszer visszavittek. Harmadjára már tudtam, hogy kell rejtőzködni, hol kell meghúzódni. Mikor kell mozogni, és mikor kell lapulni. Voltak akik segítettek, voltak akik kiraboltak. Az utcán megtanultam, nem lehetsz olyan szegény, hogy ne tudnának valamit elvenni tőled. Ha mást nem a cipődet, vagy mikor elbóbiskolsz, lenyúlják a kajádat, amit viszonylag tisztán szereztél. Azt hinnéd az utca pokol. De a pokol a nevelőotthon volt. Tizenegy évesen lettem árva. Autóbaleset. Apám nem sok mindenben követte a saját édesapját, de egyvalamiben szentül hitt ő is. Az alkohol fogyasztását napi szintre emelni. Azzal autót vezetni, és egyáltalában minden olyan pillanat, melyet józanul töltünk, könnyelműen elfecsérelt időpazarlás. Aznap, Zsuzsa nénihez mentek névnapra. Én azért nem mentem, mert torokgyulladással nyomtam az ágyat. Persze apám már megint besörözött.
- Majd elosonunk a kertek alatt. – mondta mindig. Február közepe volt. Estére jól lehűlt az idő. Csúszott az út, és apám kisodródott egy kanyarban. Nekicsapódtak a szalagkorlátnak, ahonnan visszapattanva, telibe trafálta őket egy teherautó. Anya már a korlátnál meghalt. Apa még élt néhány percig, mikor a mentő kiért, de rajta sem tudtak segíteni. Állítólag az utolsó szavai azok voltak, hogy valaki etesse meg a halakat. Ez azért furcsa, mert soha nem volt halunk. Én aznap este elaludtam a tévé előtt, miközben őket vártam haza. Éjfél felé a kapucsengő ébresztett. Először nem mozdultam, mert elfelejtettem, hogy egyedül vagyok. Mikor rádöbbentem, kinéztem az ablakon, és a rendőröket látva nagyon megijedtem. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kimenjek az udvarra. A rendőrök bekéretszkedtek, hogy ne az utcán kelljen elmondaniuk a rossz hírt. Akkor nem igazán fogtam fel a szüleim halálhírét. Pszichológushoz kellett járnom, és bekerültem a nevelőintézetbe. A család nem nagyon kapott utánam. Még csak nem is látogattak. Az első szökésem a szülinapomon volt. Tizenhárom éves voltam, és az intézetben szokás volt a születésnapi bünti. Had érezzék a kis köcsögök, milyen különleges napjuk van. - Mondogatta mindig Károly bá’ Olyankor bezártak a fáskamrába. Volt egy kicsi rácsos ablaka, amit minden áldozat feszegetett, amíg bent volt. Valahogy akkor pont rám esett a szerencse, és nekem szakadt ki a rács. Kutya kötelességem volt megszökni. Két nap múlva étlen- szomjan kóvályogtam a vasútállomáson, és két polgárőr lekapcsolt. Két év múlva nem egyedül léptem le. Öten dobbantottunk a focimeccsről. A helyi csapatnak kellettünk szurkolónak. Kivittek minket. Volt egy nagydarab roma gyerek köztünk. Zsiga. Belekötött néhány vendégdrukkerbe. Míg állt a bunyó, mi lemásztunk a lelátó hátsó kerítésén, és futás öt felé. Majdnem két hónapig kihúztam. Egy volt intézetesnél bujkáltam Miskolcon. Beköpött, mert pénzt kapott érte. Vérdíj volt a fejemen. Harmadjára már pestre mentem, tehervonattal. Egy pusztulásra ítélt ház padlásán laktam. Szerencsére elég sokáig húzták a lebontását. Üvegeztem. Az úgy működött, hogy jattoltam az eladónak, és megvettem a betétes üveget az egyik boltba, majd átvittem egy másikba, ahol néhány forinttal többet fizettek érte. Ezt csináltam egész nap. Elég jó pénz volt benne, csak sokat kellett cipekedni. Vásárcsarnokokba jártam enni. Az emberek meghagytak egy csomó kaját, a papírtálcán. Nem mondom, hogy szuper életem volt, de az otthon után, valóságos felüdülés. Szabad voltam. Magam rendelkeztem a sorsom felett. Ha nem jön a rák, még boldog is lehettem volna. Volt egy kis csaj a Deák téren. Koldult egy fickónak. Érden lakott, egy pár másik koldussal, valami családi házban. Reggel kirakták őket, este összeszedték. Megbeszéltük, hogy gyűjtök egy kis pénzt, és a nyárra lemegyünk a Balcsira. Dolgozni fogunk, kiveszünk valami olcsó albit, valahol a környéken, és ott maradunk. Hát ez már nem jön össze. Bocs Margó! A kórház jó volt, egészen addig, amíg békén hagyott a fájdalom. Kihullott az összes hajam, csont és bőr voltam. Először csak pirulákat kaptam, de mikor már az nem volt elég, jött a morfium. Napokat aludtam át. Rádöbbentem milyen, mikor valaki csak árnyéka önmagának. Ha volt tiszta pillanatom, csak ültem az erkélyen, és a forgalmat bámultam. Nem akartam így befejezni. És akkor megjelent egy új ápolónő, Andrea. Áthelyezték a sürgősségiről. Néha beszélgettünk mikor éjszakás volt, és én is jobban voltam. Látta a leépülésem utolsó fázisait.
Június tizenkettedike volt. Délután már nagyon szenvedtem. Akkor már néhány napja csak a morfin után ácsingóztam. Hiába tömték belém a fehér drazsékat, nem nagyon hatott. Andi volt műszakban. Mondtam neki, hogy én már nem nagyon akarom ezt tovább csinálni. Meghozta a fecskendőt, és láttam, ahogy dupla adagot vett ki a kocsiról. Felém nyitotta a tenyerét, megmutatva a két kis fiolát. Rám nézett, én bólintottam. Ó, drága aranylövés. Mikor beadta, megszorítottam a kezét. Könnyes szemmel megpuszilta a homlokomat, és jó éjszakát kívánt.
Az én hősöm, nem az életemet mentette meg, de megmentette a méltóságom. Elaludtam és talán még álmodtam is. Nem volt fehér fény, nem volt hívó szó.
Béke volt.

Vége.
3313
paltetel - 2015. március 03. 15:01:54

Kedves Tollforgató!
Írásod szomorú és nincs happy end se. Sajnos én nem tudom elfogadni a főszereplőd hősét, mivel ez a tett "gyilkosság". Nem másért, de az ilyen személy nem csak a végstádiumban levő személyt is megmentheti az élettől.
Ettől függetlenül gratulálok témádhoz.
Üdv. Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.