Bogár Gábor: Időérzék (2015. március)
Már kb. ötödször húzom fel az órámat. És már negyedszer hasztalan: hiszen a rugók már első alkalommal pattanásig feszültek.
Nagy szobámban félig ülök, félig fekszem egy hintaszékben, és idegesen ringatózom. Körülöttem – ameddig a falak futnak – mahagóni polcsorok, és minden polcon könyvek, könyvek, könyvek. Nagyapám kilakoltatott, ósdi bútoraival vettem magam körül, és az ezekből kiillanó ódon-illatú levegővel. A sötétség is a régi, ugyanaz, mint az elmúlt századokban, csak egy közömbös falikaros lámpa világítja meg. A csendet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból zsebpiszoknyi adagokban loptam ki és gyűjtöttem össze; jó nagy adagokat szórva belőle szobám sarkaiba.
Lecsukott szemmel ringatózom. Hintázom – és gondolatban átsuhintom tekintetemet könyveim gerincén. Nem állok meg és időzöm el egyiknél sem. Hiszen nincs időm, hogy akár csak néhány percre leemeljem valamelyiket – azonnal indulnom kell.
Indulnom kell ifjú kedvesemhez, kilenc előtt tíz perccel kell elindulnom, hogy tízre pontosan odaérjek. Már csak azért is pontosnak kell lennem, mert ünnepi alkalom ez a mai: félig meddig eljegyzésnek tekinthető. Be fog mutatni a szüleinek, akiket ugyan – külön-külön – ismerek már, de együtt most látom majd őket először.
Ezért ma hajnali nyolc órakor keltem fel, szépen felöltöztem, de a maradék idő legfeljebb már csak arra elég, hogy még egyet ringjak hátra. És még egyet előre.
Ha sikerül kilenc előtt tíz perccel elindulnom – és miért ne sikerülne? -, természetesen nem kell rohannom, nem kell fel-löknöm az embereket az utcán; kényelmesen odaérek.
Ebben a szellemben utazom át a városon, nyugodtan szemlélődve; bár néha ráeszmélek, hogy agyam vetítővásznán nem az a film pereg, amelyet szemeimmel látok. Valami más.
De ezt csak olyankor veszem észre, amikor eljut a tudatomig az, amit szemeimmel látok. Mint most ez a férfi a buszon, aki velem szemben ül, és felháborodott tekintete azt kérdezi tőlem: „Mit bámulsz, haver?!”. Igen, nyilván egy ideje vászonnak használom őt belső mozimhoz. „Bocs!” – én ezt próbálom ki¬fejezni tekintetemmel, és gyorsan eltávolítom róla.
Gyakran pillantok a karórámra, és a helyes számításért büszkeség tölt el. Látom, hogy az időpontok és a helyek megfelelnek egymásnak, és tíz előtt öt perccel szállok le a buszról – csodálatos érzés! Célegyenesben vagyok. Már nem késhetek el, és korni sem fogok!
Belépek a házba – ronda, szürke, kocka alakú és barátságtalan; de kit érdekel?!. Felpattogok az elsőre, becsöngetek.
Rossz jel: egy ismeretlen fiatal nő nyit ajtót.
- Szólj, légy szíves Vandának, hogy itt vagyok!
- Milyen Vandának?
- Milyen, na milyen Vandának? Orosházi Vandának! veszítem el a humorérzékemet.
- Á, az Orosháziék rokona tetszik lenni! Ők elköltöztek.
- Hogy elköltöztek. Hm. Mikor költöztek el? Hiszen…
- Nem tudom. Azt hiszem, tíz éve…
Na jó, de mi lesz a randevúmmal? Az még hagyján, hogy újra át kell utaznom a városon, de igenis, m i l e s z a r a n d e v ú m m a l ?!
Ezek után bárhova szívesebben mentem volna, mint a Brokkoli R.T. központjába, de a lábaim mégis éppen oda vittek.
Itt ráadásul már vártak.
- Már várják önt, igazgató úr! – csicseregte egy bájos nő-személy.
Sajnos rendkívül rossz a memóriám. Ezek szerint vezető beosztásban vagyok ennél a cégnél. (Remélem, nem mű¬szaki vezető. Világéletemben idegenkedtem a műszaki dolgoktól. Továbbá azt is remélem, hogy nem kötött a munka¬időm – hiszen én csak úgy beugrottam, csak belátogattam ide.)
- Mehetünk, igazgató úr?
Hát persze, hogy mehetünk, cicám. Te csak menj előre, te biztosan tudod, hova kell mennünk.
Hatalmas dolgozó-tárgyaló terembe érkeztünk. A saroktól kifelé gigantikus íróasztal terpeszkedett. Átellenben, az ajtó közelében üvegasztal körbekarosszékezve. Egyik székben vendégem ült, ám most, látván, hogy belépünk, széles mozdulatokkal felállt. Megijedtem, hogy át akar ölelni, de csak nyújtózkodott.
- Á, szervusz Kristóf – köszöntött.
- Á, szervusz Kristóf – viszonoztam.
Kicsit összemorcolta a szemöldökét.
- Nem, nem: Kristóf te vagy, én Júdás vagyok.
- Akkor: Szervusz Júdás! – válaszoltam. – Olyan gyönyörű neved van, hogy ezzel akár elmehetnél a Bibliába is szereplőnek.
- Köszönöm. Elkéstél, Kristóf.
- Hát ez remek! – csúszott ki a számon. Mert arra gondoltam, hogy ha késve is, de végre ott vagyok, ahol lennem kell.
- Ez nem remek. De térjünk a tárgyra.
- Rendben van – mondtam, előre örülve, hogy megismer¬hetem a tárgyat.
- Vissza kell venned!
- Akkor hát: visszaveszem! – mondtam, hiszen sosem akarok az események útjába állni.
- Mit?
- Azt hittem, te fogod elmondani.
- Hát persze. De még nem mondtam el. Mégis tudod?
- Nem, nem tudom – vallottam be.
- Nahát. Azok a szoftverek, amelyeket a múlt héten leszállíttattál… teljesen megbolondítják a rendszert. Számítógépeink a legváratlanabb pillanatokban egy¬szerre táncdalokat játszanak, és a felvetett problémákra sakk-feladványokban válaszolnak.
(Húha! Úgy látszik, mégis valamilyen műszaki vonalon vagyok. Bármennyire is büszkeséggel tölt el, hogy nekem ilyen nagy cégem van, hogy még szállíttatok is – ebből súlyos gubanc lesz. Elhatároztam, hogy őszinte leszek.)
- Nézd, Júdás! Ugye mi régi barátok vagyunk… - ez blöff volt, de úgy láttam, bejött.
- Igen.
- Hát tudd meg: én ezekhez a dolgokhoz egyáltalán nem értek.
- E-egyáltalán? – hebegte Júdás -, de hát te vagy a Brokkoli R.T. igazgatója!
- Igen, tudom. Mindegy. Egyáltalán nem értek ezekhez. Én tudok teniszezni, úszni, kajakozni, egy kicsit golfozni, szeretek olvasni…, de… Szóval értsd meg: ilyesmikhez, amiről te beszélsz, egyszerűen nem is konyítok. Tárgyalj valaki mással a cégtől, jó? Itt bizonyára akad jó néhány szakember. Nem igaz, Gizike?
- Andrea vagyok, igazgató úr.
- Tudom, kedveském, csak vicceltem. Nem igaz, Andika?
- De igen, igazgató úr.
- Akkor jó. Kedves Júdás, mi Andikával biztosítunk arról, hogy a cégnél jó néhány szakember van, és fogsz találni helyettem megfelelő tárgyalópartnert. Nekem úgyis más dolgom van, úgyhogy zárom soraimat, és zárt sorban távozom. Mindenkit üdvözlök! – kérem, Andika, jegyezze!
Megkönnyebbült sóhajjal kilibbentem a kapun, és lazán, könnyedén lépdeltem tovább, mivel halvány segédfogalmam sem volt arról, hogy hová megyek. Az utcán egyre sűrűsödő tömegbe jutottam. Az emberek igyekeztek fellökni, de én védekezésképpen a hintaszékemre gondoltam.
Az emberek többsége abban a sajnálatos tévhitben él, hogy szükséges valamiféle célt találniuk, és folyton ennek a célnak a meghatározásával bíbelődnek. Közelebbi és távolabbi célok. És miközben a távolabbi célra függesztik tekintetüket, meg-botlanak a saját cipőfűzőjükben.
Én viszont lépteim könnyedségére koncentrálok (, de legin¬kább még arra se), vigyázok, hogy meg ne botoljak, és hagyom, hogy a céljaim közelebb jöjjenek hozzám, és megtaláljanak.

„Bizonyos értelemben Jónás vagyok”
Kérem, javítsanak ki, ha tévedek: az a benyomásom, hogy egyszerre egy időben és egy helyen két, egymással homlokegyenesen ellentétben álló valóság létezik. Az élőké, és a halottaké. Részletezve: (Elnézést, erről most nem, de majd később, majd juttassák eszembe; mert most éppen nincs semmi dolgom, és rühellem, ha ebben valaki, vagy valami megzavar.)
A Kunczey Gábor sugárúton haladtamban nagy örömmel állapítottam meg, hogy – hosszú idő után először – sikerült megbotlanom. Egyébként nem estem el, csak az egyensúlyi helyzetemet nyertem vissza. Vagy úgy mondják, hogy az egyensúlyérzékemet? Na mindegy.
Botlásom oka természetes szinten az volt – ha ez valakit érdekel -, hogy lépdelés közben abba a lábszáramba, amelyre éppen nagy súlyt helyeztem, beleütközött egy másik láb. Mikor már nem estem el, hátrafordultam, hogy megnézzem (testi szemeimmel), hogy ki a tulajdonosa?
- Á, szervusz Répa! – kiáltottam, a közben már távolodó tulajdonos felé. Ő pedig nyomban visszafordult. (Lábaink most egyfajta tükör-helyzetet vettek fel.
Először annyira mosolyogtunk egymásnak, hogy azt se vár¬tuk, melyikünk szólal meg majd először.
- Szervusz, Lacikám! – üvöltött rám Répa. Zavarba jöttem.
- De, …de én Kristóf vagyok… vagy nem?
- Jaj, Kristófom, bocsáss meg! Csak annyira emlékeztetsz a dédnagyapámra. Mi újság?
Végigfuttattam a problémát, hogy hol is kezdjem.
- Hát… Népszabadság, Magyar Nemzet, Ludas Matyi, és
- Azt hiszem, félreértesz, Lacikám… illetve, bocsáss meg: Kristófom… ugyanis
- Hát persze – világosodtam fel -, a HVG-t kifelejtettem. Ne haragudj.
- Na mesélj, mi van veled? Mivel töltötted az elmúlt ezer évet?
- Most jövök éppen a Brokkoli R.T.-ből – ha ez mond neked valamit…
- Hát persze… vezetgetünk, vezetgetünk, igaz?
Már untam Répának ezt a régi szokását, hogy mindig csak beszéltet magamról, de sohasem nyílik meg előttem. Elszomorodtam.
- Ne haragudj, Répa, de én most nagyon sietek… mert… tudod, a munka, a kötelesség… és egyébként is, izé…
- Annyi időd azért csak van, hogy a barátaiddal beszélgess?!
- Igen. De kérlek, értsd meg, hogy most nem alkalmas a hely, az idő, és főleg az izé
- Oké, semmi gond. De figyelmeztetlek, hogy ezért adósom vagy egy találkozással! Rendben? Mikor érsz rá?
- Hát… mostanában elég elfoglalt vagyok (, tegnap éj-szaka is csak holnap aludtam el), de talán…
- De talán találkozzunk holnap, ugyanitt, ugyanebben az időben! Hahaha! Mit szólsz hozzá?
- Ami azt illeti, én tegnap dél körül jobban ráérek…, de legyen meg a te akaratod… akkor… szia…
És elkullogtam, észak-déli irányba; de már ébredezett bennem az öröm, hogy most már rövidesen elintézhetem azt az áldott ügyemet, amely számomra a legkedvesebb, és amiről szerénység nélkül állíthatom, hogy most már bárhol – ha nem is bármikor – képes vagyok megtenni, vagyis, hogy nem csinálok semmit.
Aztán másnap egy Makk 7-es nevű étteremben ültünk a asztalunknál. Belülről valami fájdalom-sav mardosott: de láttam, hogy ez a helyzet nem annyira alkalmas a beszélgetésre, mert Répa egész olvasó-szenvedélyével az étlapra összpontosított.
Én pacalpörköltet kértem – most is, mint mindig, Répa volt a meghívó –, és keserűen kanalazgattam.
- Ühm, nyám-nyám, khm… Hogy ízlik? – kérdezte Répa.
- Remek ez a só – lelkendeztem -, csak kicsit kevés benne a pörkölt.
- Hahaha! – jegyezte meg Répa, majd arcom vizsgálatába kezdett. És örökös szokása szerint megint megkérdezte:
- Na, mesélj, mi újság? – igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de Répa közbevágott: - khm… nem úgy értem. Veled mi van?
Eközben megakadt a szemem egy hatalmas keblekkel büszkélkedő, kacér pincérlányon, és arra gondoltam, hogy a szemei¬men kívül valami mást is szívesen megakasztanék benne. Répa – úgy tűnik – észrevette, mert megismételte a kérdést. Még váltottam egy szem-sarok pillantást a pincérlánnyal; aki parázsló szénfekete szemeivel csábítóan visszaintett; aztán belekezdtem a mondókámba.
- Képzeld el –
- Bocs! Várj egy pillanatot! – mondta Répa, és integetve odakiál-tott a pincérnek. – Legyen szíves!
- Tessék, uram!
- Legyen szíves, hozzon még egy sört! – majd hozzám fordult: - Te kérsz még valamit?
- Kérek még egy kólát – mondtam.
- …és még egy kólát! – fordult újra a pincérhez.
- Igen, uram.
Répa önmagával teljesen elégedetten, a gasztronómiai élvezettől boldog arccal nézett rám.
- Na folytasd!
- Szóval, képzeld el – futottam neki újra -, tegnap elvesztettem tíz évet.
- Csak tizet? – kérdezte az ebédtől tartós jó hangulatra hangolt barátom. – Az nem olyan sok. Na és hogy akarod megtalálni?
- Tessék?! Te azt gondolod, hogy meg lehet találni?
- Hát persze. Eddig hol kerested?
- ?
- Az a lényeg, hogy ott keresd, ahol elvesztetted.
A megdöbbenéstől nem jutottam szóhoz. Répa lezártnak tekin-tette a témát, és ismét tányérjára összpontosított, amelyen várt még rá néhány falat a kitűnő sült kacsából.
Nem. Sajnos nem tudom, hol vesztettem el. A buszon biztos, hogy nem, nem is útközben. Még korábban, a hintaszékben? Vagy előző éjjel, álmomban? Mire Vandának hűlt helyéhez ér-keztem, addigra már biztosan elveszett. És tényleg csak tíz év volt? Még ebben sem vagyok biztos. Sőt, még abban sem, hogy valóban érdemes megkeresni. Hiszen akkor mi lesz a jelenem-mel? És a következő tíz évvel?

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.