Szabó János: Váróterem - Harmadik történet (2015. április)
Amikor estefelé megcsörren a mobilom, és ismeretlen szám van a kijelzőn, mindig reménykedem, hogy a lányom az. Várni szoktam legalább négy-öt csörgést, legyen módja meggondolni magát.
- Haló, jó estét! Kovács Vilmost keresem. – szólt bele egy kellemes férfihang, ahogy fogadtam a hívást.
- Én vagyok.
- Márkus András vagyok, a lánya férje.
Libabőrös lettem. Mikor utoljára beszéltem Noémivel, csúnyán összevesztünk. Hat évvel ezelőtt történt, és már megint a régi téma volt terítéken.
- Noémi tudja, hogy felhívott engem? – tudakoltam újdonsült vejemtől.
- Nem tudja, de ennek már nincs is jelentősége. Kovács úr…. én nem is tudom, hogy mondjam. – elcsuklott a hangja. - Noémi meghalt három nappal ezelőtt.
Van az az érzés, amikor azt hiszed, hogy álmodsz. Valójában tudod hogy nem, de mégis annyira, de annyira szeretnéd, hogy el is hiszed egy pillanatra. Ilyenkor, ha lenne valaki melletted, megkérhetnéd, hogy csípjen beléd. Mellettem nem volt senki. Tudtam, hogy ébren vagyok.
- Ott van? – kérdezte András.
Ordítani szerettem volna. Sírni. Bömbölni, mint egy kisgyermek. A fejemet a falba verni, hogy hagytam eltávolodni tőlem. De az igazság az, hogy én hagytam magára.
- Igen, csak nagyon váratlanul ért. Mi történt?
- Autóbaleset.
Vajon az életünket megírták valahol. A sorsunk el van rendezve már a születésünk pillanatában. Van forgatókönyv író, producer, rendező, minden. Hogy lehet valami, ennyire másolt. Noémi édesanyja, a feleségem, szintén autóbalesetben halt meg, tizenhat évvel ezelőtt. Az okozta köztem és a lányom között az ellentéteket. Valójában Noémi mindig is engem okolt Ágnes haláláért.
- Hogy történt? – próbáltam érdeklődést mutatni a fejlemények felöl, mintha nem lenne mindegy. A lényeg a megmásíthatatlan vég, ami már beégett a tudatomba, és valószínűleg még vár rám egy kegyetlen éjszaka, amikor elönt a sara. Majd az éveken át tartó marcangolás.
- Egy részeg sofőr. Felhajtott a buszmegállóba. Talán hallotta is a hírekben. Noémi állt ott egyedül. Telibe találta a kocsi. A vezetőnek semmi baja sem lett. Szinte hihetetlen….
Rémlett, hogy volt valami, de mivel nem nézek, vagy olvasok híreket, csak a munkahelyi kollégák beszélgetéseiből ragadhatott rám információ.
- …. És a korházban nem tudtak már semmit tenni….
Most eszméltem rá, hogy András tovább beszélt, csak én elkalandoztam. Szegény fiú. Valósággal zokogott. Félbeszakítottam:
- Jó, jó. Nyugodjon meg! Tudok segíteni valamit?
Nem tudtam mit mondhatnék. Valójában le akartam rázni, mert úgy éreztem, ha tovább beszélünk, megőrülök.
- Igazából nem. Csak azért telefonálok, hogy szerdán lesz a temetés… Ha úgy gondolja…. és már Noémi is fel akarta hívni, csak gyűjtötte még a bátorságát.
- Ja! Köszönöm! Hát persze, a temetés. Hogyne. Természetesen ott leszek. Hol lesz? A ligetibe?
- Igen. Remélem nem baj, hogy az urnát, mert hogy hamvasztás lesz, az édesanyja mellé helyeztetem!
- Nem, dehogy. Sőt, nagyon örülök neki. Akkor tehát szerdán?
- Igen. Tizenegykor. És ha szeretne megismerni egy aranyos kislányt, aki három éves, szívesen látjuk a háznál, a szertartás után. A cím a régi.
Nem tudom, hogy köszöntem el, és mit mondtam erre, de egyszer csak ott ültem a földön a szobám ajtajában, a telefon kiesve a kezemből. Bámultam a falon, azt a reprodukciót. Hétfő este volt. Március harmincadika. Szerda az utolsó találka Noémivel. Addig össze kell szednem magam valahogy, mert aznap lesz még két első találkozásom is, és ha már az előbbit nem tudom megváltoztatni, legalább az utóbbi kettőt jó vágányra terelhetem. Hat évvel ezelőtt, Noémi tizenkilenc éves volt. Önálló, felnőtt nő. Keresett, és eltartotta magát. Reggel letettem az asztalra a ház iratait. Már egy éve a nevére volt íratva az ingatlan. Írtam búcsúlevelet is, de azt összetéptem. Csak annyit hagytam üzenetként, ha majd képes lesz megbocsájtani, hívjon fel, a számom nem fog változni. Hat éven át hiába vártam a hívást, nem jött. Pedig nem is én voltam a hibás. Most a hallottakból úgy fest, végre meggondolta magát, csak már sajnos elkésett. Lehet, hogy nekem kellett volna erőltetnem? De a múlt emlékei mázsás súlyként nehezedtek a vállamra.
Ágnes nem szeretett este vezetni. Ráadásul akkor még nyálkás, ködös idő is volt. Noémi nagyon belázasodott, és nem volt otthon lázcsillapító. Vendégeink voltak délután, én meg ittam néhány pohárkával. Nem ülhettem autóba, így Ági ment az ügyeletes gyógyszertárba. Egy kanyarban megijedt a szembe jövő kocsitól. Elkapta a kormányt, és belevágódott egy trafik oldalába. Gyorsan is ment, és nem volt bekötve. A belső vérzés a helyszínen elvitte. Noémi az évek múlásával, egyre inkább rám terelte a felelősséget. Való igaz, ha én megyek, nem történt volna meg. Nem mintha én olyan profi sofőr lettem volna, (azért a múlt idő, mert azóta, én sem ültem a volán mögött) hanem mert én soha nem léptem túl a sebességhatárt, és használtam a biztonsági övet. De nem én mentem, és nem éreztem magam felelősnek a történtekért. Persze ez sem igaz. Én is lejátszottam álmomban számtalanszor az eseményeket. Ha nem iszom, vagy figyelek rá, hogy pótoljuk a gyógyszert a dobozban, minden jól alakul. Ám ez már a múlt. Most a jelen van, ahol szembe kell néznem az ítéletemmel. El kell temetnem a lányomat. Ágnest nehéz volt elengednem. Most úgy érzem, ez menni fog, de ha meglátom a ravatalon, még fogalmam sincs, mit fogok érezni. Amikor eljöttem, az is egy nehéz éjszaka után történt. Előző este, megint sírva találtam Noémit, és az anyja fotóját szorongatta. Akkor már tíz éve halott volt. Egyértelmű, hogy nem tudta feldolgozni. Ezt már hamarabb is tudtam, de hiába vittem pszichológushoz, vagy próbáltam elvonni a figyelmét, nem használt semmi. Összevesztünk. Megint engem hibáztatott. Szó, szót követett, majd bevonult a fürdőszobába, és ott zokogott tovább. Egész éjjel agyaltam, és arra gondoltam, ha eltűnök az életéből, talán túlteszi magát rajta. Másnap azonnali hatállyal felmondtam a munkahelyemen, és délelőtt már vonaton ültem. Az állás, amit kinéztem, korrekt volt. Ahogy meglátták a végzetségem, és az önéletrajzomat, azonnal felvettek. Pont engem kerestek, hangoztatta a főnök. A lakás is járt a poszthoz, ahogy hirdették. Ez így volt a legjobb. Noémit nem féltettem. Talpraesett belevaló kiscsaj lett belőle. Az, hogy már fel akarta velem venni a kapcsolatot, azt jelenti, hogy talán átértékelte az események menetét. Lehet az is közrejátszott, hogy gyermeke született. Mindegy, már hiába tudom a választ, vagy sejtem, nem segít rajtam.
Április elseje hamar elérkezett. Túl hamar. Tegnap este felhívtam Andrást, hogy biztos ne menjek hamarabb, de elhárította. Megkérdezte kiküldjön-e valakit értem az állomásra. Ezt meg én utasítottam el. Jót fog tenni a séta. Reggel nyolc-tízkor megy a vonatom. Azzal bőven odaérek. A helyi busz menetrendje miatt, már fél nyolc előtt a váróteremben ültem a padon, jeggyel a kezemben. Nem aludtam túl jól, így néhány percre elszundikáltam. Fejem oldalra billent, mire felriadtam. Mellettem ült valaki, aki most lehajolt, és felvette a padlóra esett menetjegyemet. Nem láttam az arcát, mert a nap, pont a háta mögötti ablakon a szemembe világított. Egy nő lehetett, mert kicsit lobogott a hosszú haja a huzattól. Furcsán éreztem magam. Olyan szédülés fogott el, hogy felkavarodott a gyomrom. De ez a haj… és ahogy lobog. A parfümje illata. Mi ez, még álmodom?
- Ágnes, Te vagy az? – kérdeztem.
És most kicsit oldalra fordult. Ő volt az. Nem szólt, csak mosolygott, azzal a huncut csillogással a szemében. Ajkai szavakat formáltak. Hang nélkül beszélt, de megértettem. „Súgd a fülébe, hogy még nem várom”
Azután felállt, mint egy lassított felvétel, és elúszott a váróterem nyüzsgésében. Valaki rázta a vállam.
- Uram! Leesett a jegye.
Egy fiatal kislány tette a kezembe a menetjegyemet. Tényleg álmodtam. Egy picinyke nyál, kicsordult a szám szélén. Papírzsebkendőért kutakodtam, hogy megtöröljem. Nem volt nálam. Ez furcsa. Egy tízes csomagot tettem a farmerem zsebébe. Előhalásztam a mobilt, hogy megnézzem mennyi az idő. Se kép, se hang. Lemerült volna? Tegnap este direkt feltöltöttem. Próbáltam bekapcsolni, de nem tudtam. Átmentem a másik csarnokba, mert ott van egy falióra. Kettő óra tíz. Micsoda? Hogy lehet az? Annyit nem aludhattam. Az órával szemben, a hamburgeresnél megkérdeztem a kiszolgálót:
- Bocsánat. Az az óra jól jár?
A lány fel sem nézett az okostelefon nyomkodásból, úgy válaszolt:
- Nem.
- Huhh! Már azt hittem…
- Három percet siet.
Megfordult velem a világ. Hirtelen tiszta víz lett a hátam. Átaludtam a padon egy fél napot, és lekéstem hátralevő életem talán legfontosabb eseményét. Most mi a csudát csináljak? Mindenképpen át kell mennem. Visszasiettem a pénztárhoz. Ha jól emlékszem, van egy vonat fél háromkor. Azzal ott vagyok fél öt- ötre. Betoltam a jegyem az ablak alsó pici nyílásán.
- Legyen szíves megmondani, hogy ez a jegy jó lesz a fél hármas szegedire?
A pénztáros ránézett a papirosra, aztán rám. Felemelte, és megmutatta.
- Ez a jegy?
A kezében, egy sima fehér papírfecni volt.
- Uram. Ez biztos, hogy nem jó a fél hármas szegedire, de a fél hármas szegedi, csak márciustól, szeptemberig közlekedik.
Visszatolta a papírdarabot. Kivettem, és forgattam a kezemben. Tényleg üres volt, minkét oldala. A lány, aki feladta a földről, az cserélhette ki. Nem baj, veszek másik jegyet. De nem megy a vonat, akkor sürgősen meg kell néznem, mikor megy a következő. Odaálltam a menetrendi táblához, és tényleg ki volt írva a tizennégy- harmincas, de nulla-három egytől, nulla-nyolc harmincegyig. De várjunk csak, április egy van, vagy ez valami tréfa akart lenni a pénztárostól. Nagyon nem jókor szórakozik velem. Feldúlva álltam meg az ablaknál.
- Maga meg mit tréfálkozik itt? Még hogy a szegedi nem megy. Április van!- kiabáltam be a fülkébe. – Azonnal adjon egy jegyet, a fél hármas gyorsvonatra!
Az alkalmazott rám nézett a szemüvege fölött.
- Uram. Ne kiabáljon, legyen szíves. Ma, október elseje van, szerda.
Értetlenül néztem rá.
- Hogy, micsoda? Október? Me.., melyik év?
- Kettőezer-tizennégy.
- De az nem lehet.
Ránéztem a mögöttem sorban állóra, és elmosolyogtam magam. Hátha akkor kitör a nevetés, és véget ér ez az ostoba komédia, de a férfi bólogatva helyeselt. Kihátráltam a kassza elől, és az újságos standhoz siettem.
- Legyen szíves! Egy mai hírlapot kérek. Mindegy mit, csak napilap legyen.
Kezembe adta a lapot. Ránéztem a fejlécre. Kettőezer-tizennégy, október egy, szerda. De akkor… mi van? Ez lehetetlen. Odafordultam az újságoshoz.
- Reggel még kétezer-tizenöt volt.
Az árus úgy gondolta, jobb, ha nem ellenkezik velem. Gyorsan hazamentem. Nem is vacakoltam a busszal. Beültem egy taxiba. Otthon félve néztem körül. Ha tényleg visszacsúsztam öt hónapot az időben, (ami lehetetlen, nem történhetett meg) akkor ki tudja mi vár rám. De semmi rendkívüli. Feltettem a telefont töltőre, és be is kapcsoltam egyből. A főnökömet hívtam, Gézát. Amíg kicsöngött, azon gondolkodtam, mit is csinálhattam október elsején, tavaly. De hülye vagyok, hiszen most van tavaly, vagy nem? Nem vette fel Géza. Letettem a telefont a szekrényre. Benéztem a hűtőbe. Azt reméltem, legalább ott találok valami bizonyítékot, arra, hogy nem őrültem meg. Tegnap előtt, vettem egy kötözött sonkát húsvétra. Nem volt benne. Járkálni kezdtem. Gondolkodtam, de nem jutott eszembe semmi értelmes magyarázat. Hirtelen beugrott a név. Márkus András, a vejem. Ezaz. A telefonszáma benne van a hívás listában. De a hívásnaplóban csak szeptember harmincig voltak bejegyzések. Ez őrület. Megcsörrent a mobil a kezemben. Úgy megijedtem, majdnem elejtettem. Bejövő hívás, Géza.
- Na szia! Csak azért csörgettelek, hogy minden oké volt ma bent?
- Persze. Én mondtam, hogy ne aggódj. Na és kipihented magad? Elhiszem, hogy elfáradtál. A szeptember elég húzós volt. Figyelj felőlem holnap is otthon maradhatsz, de tudod, a pénteket nem tudjuk megoldani. le kell adni a terveket, és a megbízó annyira problémás. Biztos lesz egy csomó kérdése, amikre csak te tudod a választ.
- Semmi gond. Megyek már holnap is. Köszi, hogy visszahívtál. Szia.
- Akkor holnap. Szia.
Most már beugrott. Az IBBER Kft uniós beruházási terveit csináltam. Remekül sikerültek. Az ügyfélnek tényleg rengeteg kérdése volt, de minden simán ment. Már arra is emlékeztem, hogy kivettem egy nap szabit, de hogy aznap mivel foglalkoztam, az homályba vész. Csütörtökön, és pénteken mindent ugyanúgy csináltam. Nem mertem változtatni semmin. Pedig a munkaebéden az a palóc nem volt jó választás, de megint legyűrtem. Péntek éjjel egy szemernyit sem aludtam. Tehát ha jól értem, kedves sors uraság, itt a második esély. Helyrehozhatok mindent, és megmenthetem a lányom. De megtehetem? Miért ne? Annyi, de annyi szenvedés után, végre átbukhatunk a gáton. Már csak az a kérdés, ha holnap elmegyek hozzájuk, örömmel fogad-e. De azt hiszem, ezt érdemes megkockáztatni. András azt mondta, már gondolkodott, hogy felhív.
Másnap, mikor beléptem a váróterembe, különös érzés kerített hatalmába. Megint a szédülés. Leültem gyorsan a padra. Furcsa, de hajszálra ugyanoda ültem, ahol öt hónap múlva, vagy négy nappal ezelőtt elszundítottam. A nő, aki az álmomban a padon mellettem ült, valóban Ágnes lehetett, és Ő csúsztatott vissza az időben? Hinni akartam, hogy igen. Hiszen azt mondta, még nem várja.
Eseménytelen zötykölődés után, gyalog mentem a házig. Sétáltam a nagy fákkal benőtt utcán. Már javában hullottak a levelek. Kicsit esőre hajló idő volt, de nem bántam. Megálltam a kertkapuba. András szépen rendbe hozta a kerítést. Ahogy idefelé ballagtam, Petőfi sorai visszhangoztak a fülemben. Hogy mit mondok majd, kedveset szépet neki. Csengettem. Néhány másodperc után nyílt az előszoba ajtó, és megjelent egy igazi háziasszony, Noémi, kötényben, kezében pénztárcával. Biztos várt valakire. Ahogy meglátott, megmerevedett. Csak nézett- nézett azzal a nagy barna szemeivel, majd elmosolyodott.
- Megjöttél? – kérdezte.
- Meg. – feleltem, és beléptem a kapun.
Noémi odaszaladt, és a nyakamba ugrott. Cuppanós puszit nyomott az arcomra, én meg csüngtem ajkán szótlanul.
- Tegnap éjjel veled álmodtam, meg anyával.
- Én is álmodtam vele. – mondtam csendesen. – Azért vagyok itt. – majd a füléhez hajoltam, és nagyon halkan, olyan halkan, hogy biztos ne halja meg, belesúgtam:
- Még nem vár.
- Tessék. Nem értettem.
- Nem érdekes kicsim. Menjünk be.

* * *

- Szia, Apa! Mondjad gyorsan, vagy visszahívlak fél óra múlva.
- Szia, kicsim! Mondom gyorsan, Figyelj csak, én holnapra kivettem egy nap szabit. Mondtad, hogy el kell menned orvoshoz. Lemegyek kocsival, és elviszlek, hogy ne kelljen buszoznod.
- Nem kell. Simán megjárom. Azért most ne autókázd át a fél országot, hogy engem kocsikáztass.
- Légyszi’! Szeretnék segíteni. A vérvételen még rosszul is lehetsz. Meg néznék lakást is.
- Na, jó nem bánom.
- Hányra menjek?
- Tízkor indulnunk kell.
- Oké! És puszilom a hercegnőt.
- Majd holnap megpuszilhatod.

Vége
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.