Drgács Gabriella: Az én hősöm (2015. április)
A fiú meredten nézte a füzet lapjának legfelső sorát. Már vagy öt perce hozzáfogott a dolgozathoz, de még mindig csak a címnél tartott. Nem mintha nem tudta volna miről kéne írni. Ó, tudta ő azt nagyon jól, ötös volt nem csak irodalomból, hanem történelemből is… Két hét múlva április 4-e, Magyarország felszabadulásának az évfordulója, ilyenkor mindig előkerülnek a hazafias témák. Tavaly magáról az ünnepről kellett írni, az könnyű volt, de most…! Úgy látszik, most hetedikben már többet várnak tőlük.
Lopva körbe pillantott. Osztálytársai már lázasan körmöltek, még a leghátsó padsorokból is hallatszott a tollak percegése. Halkan szusszant egyet. Úgy látszik még a legrosszabb tanulók is tudnak mit írni; valami sablonos szöveget a hős orosz – nem! Szovjet katonáról, aki kenyeret hoz a pincéből feljövő embereknek, vagy éppen ádáz harcban elüldözi az utolsó németet. Ilyesmiről éppenséggel ő is összehozhatna egy rövidke írást, hiszen úgyis ilyesmit várnak, tudja ő azt nagyon jól… pedig nem volt igazi mozgalmi ember, de az „úttörőben” nem volt rá panasz… Igaz, nem is adott rá soha okot, bár… Bár néha nehéz volt egyensúlyoznia a között, amit otthon hallott, meg ami a hivatalos verziónak számított, de eddig megoldotta.
Most azonban…
Most hiába próbálta rávenni magát, hogy igazodjon az elvárásokhoz valahogy… nem vitte rá a lélek. Számára az orosz – igen, orosz! – katonák nem voltak hősök. Túl sok elejtett mondatot hallott arról, hogy édesanyja húga miért szőke és kék szemű, amikor a családban mindenki barna, vagy fekete hajú és sötét szemű. Azt is észrevette, hogy a nagyi sokszor szükségtelenül goromba a kisebbik lányával, és ahányszor rákérdezett, hogy miért, amikor Orsi néni nem is bántotta, akkor anyja csak felsóhajtott és azt mondta: ez felnőtt dolog.
De a fiú nem volt buta, már tisztába jött jó néhány dologgal. Mint ahogy azzal is, hogy lesz, ami lesz, ő ezt a dolgozatot nem fogja megírni.
A tanárnő egy másik osztály füzeteit olvasta és javította. A léptek zajára felpillantott és elmosolyodott, mikor látta, hogy az egyik legjobb tanulója áll a tanári asztal mellett.
- Bocsánat – mondta halkan a gyerek, - ki kell mennem… - és a kezében szorongatott füzetet letette az asztalra.
- Persze – felelte ugyan olyan csendesen az asszony, - menj csak.
A fiú bólintott és kisietett.
A nő megvárta, míg becsukódik az ajtó, aztán… Maga elé húzta az imént lerakott irkát és boldog izgalommal kinyitotta, hogy beleolvasson a készülő „műbe”. Értetlenül nézett a cím alatti üres sorokra. Pár másodpercig gondolkodott, majd határozott mozdulattal becsukta a füzetet. Ahogy felállt, végig nézett az osztályon. Egyre több fej emelkedett fel, a gyerekek valamiképp megérezték, hogy valami nem stimmel. Ettől egy kicsit zavarba jött, de nem érdekelte.
- Mindjárt jövök. Addig legyetek csendben – és ezzel a fiú után ment.

A mosdóban, a fal tövében guggolt, gondolataiba merülve. A felnőtt beléptére bizonytalanul felemelkedett. Valahogy biztos volt benne, hogy a tanárnő nem tévesztette el az ajtót. A furcsán szomorú szemekbe nézve pedig úgy érezte muszáj valamit mondania.
- Én… én nem tudok mit írni…
- Ezt nem hiszem el – válaszolt az asszony. – Te vagy a legjobb az osztályban.
- Igen, de… most nem megy… Erről…
- „Az én hősöm”, mi ebben olyan nehéz?
- Az, hogy… nem tudok arról, amiről kéne…
Nem tudta állni a tanár kérdő tekintetét. Elfordult, úgy suttogta:
- Az oroszokról…
A nő nem javította ki. Nem is szólt. Csak várt.
- Nekem ők… nekem nem hősök…
Elmélyült a csend. Valahonnan a távolból behallatszott egy templom harangja, egy közeli kertből kutyaugatás. Aztán az asszony megszólalt:
- Megértelek.
A gyerek csodálkozva kapta felé a fejét. Hosszasan néztek egymásra, mintha próbálnának belelátni a másikba. Neked is vannak titkaid? – jött a néma kérdés, és ugyanúgy a válasz: Igen, vannak. Majd hangosan a folytatás:
- De neked is meg kell valamit értened – és a nő közelebb lépett a fiúhoz, vállánál fogva gyengéden maga felé fordította. – Ezeket a címeket nem én találom ki. Benne van a… tantervben. És az igazgató… elvtárs nem csak azért olvassa el őket, hogy kiválassza, mi hangozzon el az ünnepségen, hanem…
Elbizonytalanodott. Talán nem kéne egy tizenhárom évesnek ilyesmikről beszélnie. De hogyan másképp magyarázza el, mit vár tőle?
- Rossz lenne egy üres lap… Csak a cím…
- Rossz lenne… - ismételte meg a fiú. – Mindenkinek…
Látszott rajta, hogy eltöpreng.
- A szüleimnek is…? – kérdezte tétován, mint aki már félig-meddig biztos a válaszban.
- Igen… - felelte alig hallhatón az asszony és szégyenében és zavarában elpirult.
- Akkor… írni fogok valamit…
- Jól van… Jó fiú vagy. Még van egy fél órád. Bármi jó lesz, könyv vagy film… Akár egy teljesen ismeretlen valaki is lehet.
- Nem hiszem, hogy Marlow-nak vagy Harmonikának örülnének… - tűnt fel egy apró mosoly, és az a szó, hogy „ismeretlen” megmozdított a fiúban valamit.
- Nem, tényleg nem, de ha…
- Ne tessék aggódni – fogta meg a tanárnő kezét, mialatt magában már az ötletet bontogatta: „Ismeretlen… az én hősöm… az ismeretlen katona…” - már van egy ötletem…

Az én hősöm

Az én hősöm az ismeretlen katona.
Az, aki legyen a kezében íj, kard vagy puska, vagy akár egy rakéta kilövő gombja mindig mindenhol hazájáért, családjáért, hitéért harcol. Lehet bármilyen a bőrszíne, a vallása, a kora még a neme is, csak az fontos számára, hogy megvédje azokat, akiket szeret, akikben hisz, akiket rábíztak, és akik benne bíznak.
Megvédje azoktól, akik gonoszságot akarnak elkövetni mások élete, becsülete, vagyona ellen, még az élete árán is. Még ha szembe is kell esetleg fordulnia társaival, vagy feljebbvalójával. Még akkor is, ha tudja, hogy nem fog köszönetet kapni érte, sőt! Lehet nem is fogják tudni, hogy mit tett. De nem tehet másképp, mert így diktálja a saját becsülete.
És ahhoz, hogy így tegyen, még csak katonának sem kell lennie. Mert ez nem katonai tantétel, hanem örök emberi elvárás.

A tanárnőnek kicsit elcsuklott a hangja a vége felé, de azért befejezte a felolvasást. Aztán végig nézett az osztályon. Tizenegy fiú és tizennégy lány ült vele szemben és nézett vissza rá nagy-nagy csendben, komoly, elgondolkodó arccal.
Csak a szerző bámulta zavartan a padját. Nem hitte volna, hogy élete legrövidebb dolgozata ilyen hatással lesz a többiekre.
Az asszony elmosolyodott. A legrövidebb, de talán a legjobb.
- És hadd tegyek még hozzá valamit – kezdte, mire a fiú felkapta a fejét.
A tanárnő mosolya cseppet szélesebb lett, ahogy folytatta:
- Azok is hősök lehetnek; sőt, szerintem azok is; akik nem fegyverrel, hanem tollal, szavakkal harcolnak az igazságtalanságok ellen. Az ilyen harchoz talán még több bátorság kell, mert „a szó elszáll, az írás megmarad” – és boldog volt, mikor látta, hogy a fiú érti.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.