Diós Ottília: Angyal (2015. május)
"... nincsen szebb kora az emberiségnek
mint az első ifjúság évei. Azon láncok,
melyek akkor köttetnek, nem szakadnak
el örökké, mert nem a világban kerestünk
még akkor barátokat, hanem a barátjainkban
leltük fel az egész világot"
(Kölcsey)

Simogatják a lelket, mikor újra visszatérnek emlékként a régi, kedves diákévek.


Eszter kilépett az iskola kapuján, a posta felé indult.
- Évekkel ezelőtt, mikor még nem volt minden diák zsebében mobiltelefon, az akkori diákok, távol az otthontól, családtól, kártyás módszerrel telefonáltak, az utcai fülkéből.
Minden hónapban tudott vásárolni egy kártyát. Megtapogatta zsebében a telefonkártyára szánt pénzt. Tudta, nagyon be kell osztania, amit kap,- azt a keveset, ami jut. Két nála fiatalabb testvére még általános iskolába járt. Nehéz volt elszakadni tőlük. Előfordult, hogy havonta csak kétszer tudott hazautazni. Sokat jelentett számára, hogy telefonon tudott kapcsolatot tartani a családdal, s az utcai fülke alig pár lépésre volt az iskolájától. Így értesült az otthoni hírekről, s ő is elmondhatta pár szóval, hogyan telnek napjai. Sietett a tanulószobára, hát gyorsan megvette a kártyát, mert a régivel már nem tudott telefonálni. Rögtön nem próbálta ki,- majd holnap.
Hétfő volt, az előző hétvégét most otthon tölthette. Egyre könnyebb volt elviselni, hogy távol van azoktól, akiket nagyon szeret, s alig tizenöt évesen, tanulta az önállóságot.
Már a kollégiumban ébredt másnap reggel. Kapkodás, rohanás s a suliba. Szerette az iskolát, érdekelte a szakirány ahová a többszörös túljelentkezők közül felvételt nyert. Még emlékezett a tömegre, a felvételi izgalmaira, s látta a büszkeséget a szülei szemében, mikor kihirdették azok között a nevét, akik a megyeszékhely egyik legkeresettebb középiskolájában folytathatták tanulmányaikat. Pici félelem bujkált benne, hiszen eddig a szüleivel s két testvérével falun élt. Halk szavú, csendes lány volt. Szigorúan nevelték, alig volt divatos ruhája. Számára akkor, ennek még nem volt jelentősége. Helyet kapott kollégiumban is, s mikor első este lekapcsolták a villanyt, a takaró alatt elsírta magát. Lassan megszokta a változást, már voltak barátai. Így nem érezte annyira egyedül magát a nagyvárosban. Szorosabb barátságot a szobatársai közül, az egyik lánnyal kötött, szinte mindenhová együtt jártak, kivéve a tanórákat, hiszen a barátnő másik szakra járt az iskolában. Gyorsan elszaladt a keddi nap, a tanítás után már szinte üresen kongott az iskola. Itt-ott lézengett még egy-két diák, mások már eltűztek vagy haza, vagy ki a szabadba. Ragyogó napsütés csalogatott. Neki, még dolga volt. Ígéretet tett a testvérének, hogy megkeres egy adatot a könyvtárban, mert hugi tanulmányi versenyre készült. Biztos volt benne, hogy rövid idő alatt megleli. Szívesen segített, hiszen az iskola könyvtárában már jól tájékozódott. Alig fél óra alatt megtalálta, amit keresett, s talán még ebédet is kap, ha siet. Sietett. Szomorúan nyugtázta, hogy a kollégium ebédlője üresen kongott, már mindenki túl volt az ebéden, gondolkodás nélkül megfordult, - kibírja valahogy. Ekkor a konyhás néni észrevette Esztert, megszánta, utána kiáltott.
- Héte gizda! Hagytam neked ebédet. El ne menj már.
Pironkodva fordult vissza.
- Ne tessék haragudni, de…
- Semmi de, leülsz, hozom a kaját.
Szót fogadott, gyorsan belapátolta az ebédet, még egyszer megköszönte, s kiviharzott. Telefonálnia kell, felhívni a húgát, hiszen annyira várja a megígért adatokat. Sietve fordult ki az ebédlőből, az utcára. Különösen meleg volt a szeptember vége, csoportokban fiatalok, diákok, élvezték a jó időt, közöttük már feltűnt sok ismerős arc, aki köszönt, vagy kedvesen mosolygott. Ez jó érzés. Többen fagyiztak. Nyelt egy nagyot,…de a barátnőnek, Juditnak a héten van a szülinapja. Szeretné meglepni egy apró ajándékkal, már ki is nézett egy jó kis hajcsatot, s azt talán még meg tudja venni, ha másra nem költ. Tehát, a fagyiról lemondott. Elérte a telefonfülkét. Várnia kellett, egy hosszú srác magyarázta izgatottan, miért jobb a kukac a gilisztánál. Kezében szorongatta a jegyzetet, amit gyorsan elhadar a huginak, s pár szót még kérdez, mi újság otthon. Végre kilépett a srác a fülkéből. Ő következett. Berakta a kártyát, de készülék hibát jelzett. Megpróbálta még egyszer. Ugyanaz történt. Közben a fülke ajtaján már türelmetlenül kopogott egy nő. Idegesen megjegyezte.
- Ne szórakozz már, ha egyszer lejárt, hiába művészkedsz vele.
Nem tehetett mást, kilépett a fülkéből átadva a helyet. Mit tegyen? Legszívesebben sírva fakadt volna. Órájára pillantott, már ott kellett volna lennie a tanulószobán. Letörten indult vissza a koleszba. Meglepetten fordult felé a nevelőtanár, látva mennyire lógatja az orrát, megkérdezte.
- Mi történt? Nem szoktál késni.
- Vettem egy telefonkártyát s nem működik.
- Hol vetted?
- Hát, itt a közeli postán.
- Egyszerű a dolog, vidd vissza, s kicserélik.
- Nem ma vettem, tegnap.
- Az nem gond, szerintem megoldható.
Ekkor Judit állt mellé.
- Elkísérlek, ha a tanár úr elenged.
Engedélyt kaptak, s elindultak a postára. Délutáni csúcs. Sorba álltak, s mire az ablakhoz kerültek, talán tizenöt perc is eltelt. Egy vörös hajú, erősen kifestett nő ült az üveg mögött. Unottan tologatta azt, ami előtte állt halomban.
Eszter félszegen adta elő mondandóját.
- Jó napot kívánok! Tegnap vásároltam itt egy telefonkártyát és nem jó.
- Valóban? S miből állapítottad meg?- válaszolta unottan, fölényesen a vöröshajú.
- Mikor az utcai fülkében használni akartam, a készülék egyfolytában hibát jelzett.
Kelletlenül kinyúlt a résen, a hosszú körmös kéz.
- Na adjad, megnézem.
Majd határozott mozdulattal az asztalán lévő készülékbe helyezte a kártyát. Pár pillanat múlva kaján vigyorral fordult hozzájuk.
- Ebbiza működik, csak nem bénácska vagy picinyem?- majd laza mozdulattal Eszter elé dobta a kártyát.
Eszter megsemmisülten vette át a kártyát, s Judithoz fordult.
- Próbáljuk ki újra jó? Hátha tényleg béna vagyok.
Szerencsére a telefonfülke üresen tátongott. Belépve Eszter újra próbálkozott a kártyával. Természetesen a készülék újra hibát jelzett. Judithoz fordult.
- Megpróbálod te is? - kérdezte csüggedten.
- Megpróbálhatom, de látom, hogy ez nem jó.
Judit próbálkozása is hiábavalónak bizonyult. Határozottan fordult Eszterhez.
- Visszamegyünk.
- Szóba se áll velünk az a nő, pedig tőle vettem.
- Majd én beszélek, bízd rám.
Kicsit letörten ballagtak vissza a postára. Már eltűnt a délutáni tömeg, csak pár ember lézengett odabenn. Judit határozottan lépett az ablakhoz, amely mögött a vöröshajú buzgón a körmét reszelte. Közben a kolléganőjével arról tárgyalt, melyik pasi udvarlását fogadja el. Nem akarta őket észrevenni, de Judit udvariasan megszólította.
- Jó napot kívánok. A barátnőm az imént járt itt. Jelezte, hogy hibás a kártya, amit önnél vásárolt. Kérem, szíveskedjék kicserélni.
Fura grimasszal, kelletlenül fordult feléjük a megszólított hölgy.
- Na, ne szórakozzatok velem. Megnéztem, jó. Értve vagyok? Lehet sétálni kifelé.- közben dühösen fordult el az ablaktól hogy folytassa megzavart beszélgetését.
Eszternek eleredtek a könnyei.
- Ugye, megmondtam.
Judit tett még egy utolsó kísérletet arra, hogy meglágyítsa a pult mögötti hölgy szívét.
- Nincs magának gyereke?
A vörös hajú elhűlten bámult vissza rá. Majd dühösen kifakadt.
--Nem is lesz!
- Gondoltam.
Eszterhez fordult.
- Ne sírj már. Majd telefonálsz az enyémmel, odaadom, Jó?
Ám Eszter tudta, hogy Juditnak is ugyanúgy be kell osztania a pénzt, amit kap, s hogy neki is szüksége van arra a pár perc kapcsolatra a családjával, amit a telefonbeszélgetések jelentettek. Nem szólt, csak nyelte a könnyeit, s nemet intett. Ekkor történt valami, amitől minden megváltozott. Szék nyikorgása hallatszott, az egyik asztaltól felállt egy magas, fehér hajú szakállas úr, és feléjük tartott. Eddig észrevétlenül húzódott meg a háttérben, a szerencsejátékok lehetőségeit böngészte, közben éberen figyelt, végig követte az előtte zajló eseményeket. Határozottan eléjük toppant.
- Jó napot kishölgyek. Nekem pont arra a kártyára lenne szükségem, ami a probléma tárgya, megvenném.
Eszter hitetlenkedve, de a könnyein át, egy halvány mosollyal, alig tudta kinyögni.
- Komolyan tetszik gondolni?
- Igen.
Ezt követően átvette, majd kifizette a kártyát Eszternek.

Miért meséltem el? Igaz történet. Bizonyíték arra, hogy vannak angyalok, akik a nehéz helyzetekben megjelennek, s ugyanúgy, mint Eszter esetében, lazán rendezik a dolgot. Felszárítják a könnyeket, nevetést csalnak az arcokra...


"Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet&" Wass Albert
4694
Rzsike - 2015. június 02. 13:18:46

Gratulálok.Remek. Smile

2693
doroty - 2015. május 20. 16:22:42

Kedves Margó és Magdi! Örülök hogy tetszett az írásom. Véleményetek bizonyíték arra, nem csak én hiszek az "Angyalokban" Heart

1403
titanil - 2015. május 19. 19:07:44

Kedves Ottilia!

Nagyon tetszett történeted a kollégiumi életről, a faluról városba került középiskolás lány szomorú esete a telefonkártyával. Bizony, hogy vannak "angyalok", akik segítőkészek, nem úgy, mint a postás kisasszony.
Sok szeretettel: Magdi

5162
feketenedr - 2015. május 19. 10:19:09

Kedves Ottilia!

Történeted nagyon tetszett, hiszen a diákévek küzdelmeit sokan átéltük, főleg azok akiknek nagyon szűkösek voltak az anyagi lehetőségei. Én az egyetemi éveim során voltam nagyon beosztó, de az angyali segítség nem maradt el nálam sem...Rose

Sok szeretettel: Margó

2693
doroty - 2015. május 08. 18:09:06

Kedves Etel!
Köszönöm a kedves szavakat. Igaz történetet olvastál.(ang)
Üdv
OttiliaHeart

3313
paltetel - 2015. május 07. 13:00:25

Kedves Ottilia!

Kedves kis történeted tetszet, és valóban vannak segítőkész "angyalok", nem egyszer tapasztaljuk.
Gratulálok!
Szeretettel,
Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.