Kulcsarné Gégény Jolán: Játszótér - Ötödik történet (2015. június)
Gyermeknevetéstől hangos a játszótér. Kellemes kora nyári délután van. A gyerkőcök fogócskáznak, önfeledten élvezik a szabad mozgás örömét. Szabadságon vagyok, a férjem most nincs velem, cukrászként dolgozik egy helyi üzletben. Boldog vagyok.
Váratlanul különös nyugtalanság kerít hatalmába. A pulóvert összehúzom magamon. Fázom, érzem, ahogyan vacog a fogam. Lehunyom a szemem. Elképzelem a napot, ahogyan felmelegít, a fényét, ahogyan sugarai cirógatják az arcom, és a jóleső érzés átjárja a testem. Már nem hallom a játszótér zaját. Álmodom. Előtörnek az emlékeim, eszembe jut, hogy volt egy másik életem…
Sok évvel ezelőtt, kicsi gyerekként szabadon, boldogan szaladgáltam a falu szélén a testvéreimmel, sokat nevettünk. Igazi cigánytelepen laktunk, nyolcan egy kis komfort nélküli, egy szobás vályogviskóban, nagyon szegények voltunk. Sokszor ettük ugyanazt az ételt, mégsem emlékszem szomorúan azokra az évekre. Anyám fiatalon megbetegedett, nem tudott ránk rendszeresen főzni, mosni. A nappalok és éjszakák egybeforrtak, mindig a másnapot vártuk, remélve, hogy majd holnap biztosan jobb lesz minden. Apám a bánata és a nyomor elől az alkoholba menekült. Nem tudom pontosan hány évesek lehettek a szüleim. A húgom és én, mi voltunk a legfiatalabbak. Egy nap az óvodába érkezett egy szép autó és két nő szállt ki a járműből. Abban az időben mindenki ismerte a helyi embereket, akiknek autója volt. Akik jöttek, idegenek voltak. Először az óvónővel beszélgettek, miközben éreztem magamon a tekintetüket. Egy idő után odajöttek hozzám, lehajoltak és kedvesen, halkan azt mondták, hogy velük fogok most menni, a családom hamarosan meglátogat. A testvérem és engem kiválasztottak, majd rögtön elvittek egy ismeretlen világba. Nevelőszülőhöz kerültünk, a többi testvérem soha nem érkezett meg hozzánk, a szüleim sem jelentkeztek, anyám a távozásunkat követő évben meghalt. Arcuk és emlékük megfakult az évek során.
Egy rendezett, komfortos lakásba kerültünk, közös szobába, voltak játékaink. Tisztán, szépen jártunk óvodába, iskolába, mindig volt mit ennünk, édességre is jutott. Nagyon szép gyermekkorunk volt. Egy középkorú egyedülálló roma nő volt a nevelőszülőnk, nagy szeretettel nevelt minket, amit tanultunk neki köszönhetjük. Az általános iskolai évek után a testvérem és én is szakmát szereztünk, azonban mire nagykorúak lettünk véget ért minden, ami szép volt. Egyedül maradtunk. A másik négy testvérünkről soha nem hallottunk, nem tudtuk azt, hogy hová kerültek el otthonról, valamint arról sem volt információnk, hogy apámmal később mi történt.
Azon a napon, amikor kiderült, hogy a nevelőanyánk megbetegedett, nem tudtuk, hogy rövid szenvedés után Ő is magunkra hagy minket. A lakás bérlakás volt, a halála után nem voltunk képesek ketten fenntartani. Cigányok voltunk, sötét bőrszínnel, nem kaptunk munkát sehol sem, hiába volt szakiskolai végzettségünk. Mindenhonnan elküldtek bennünket, vagy ígéretet tettek, hogy majd értesítenek, de elérhetőséget soha nem kértek. A nevelőanyánk lánya szintén nevelőszülő volt, szívességből befogadott minket. Később ezért is nagy árat fizettünk. Közben a húgom az első szerelmétől terhes lett, lánya nevelőszülőhöz került.
Az ismerőseink között több lány volt Hollandiában. Ott dolgoztak. Nem volt választási lehetőségünk, végül a testvéremmel mi is ott kötöttünk ki, mert ott szükség volt ránk. Ekkor nem voltunk még húsz évesek. Éjszakánként rémálmaink voltak. Féltünk, mivel történt egy éjszaka, hogy a mellettünk lévő szobában megöltek egy állapotos fiatal nőt. Soha sem lett meg az elkövetője. Ő is haza készült menni a megtakarított pénzével, hogy egy új életet kezdjen. Hollandiában mi soha nem éreztük magunkat biztonságban.
Voltak ismerőseim, kapcsolataim, így átkerülhettem Svájcba, ott jobb körülmények között bárokban dolgoztam. Itthon minden ismerősnek azt mondtam, hogy takarítani járok ki.
Havonta egyszer jöttem haza, senki nem kérdezősködött a munkahelyemről. Idővel megváltozott a hajviseletem, más ember lettem én is. Az állandó techno zene, a kábítószer, a szex hatására emlékeim megfakultak, fájdalmaim enyhültek, el tudtam viselni az elviselhetetlent. Az idő üresen telt. Férfiak jöttek és mentek az életemben…
Volt, aki hosszabb ideig maradt, egy jobb és boldogabb életet ígért, de hamar tovább lépett egem otthagyva az összetört álmaimmal. Céltalanul teltek a napjaim, ugyanazzal a forgatókönyvvel, amit gyűlöltem. Utáltam magam érte, de nem volt más választásom. Függtem a pénztől és a kábítószertől, amit csak ez a munka adhatott nekem. Annyi jövedelmem nem volt, hogy befejezzem ezt a fajta tevékenységet és eltartsam magam. Nem emlékszem pontosan, mikor történhetett, amikor észrevettem, hogy terhes vagyok. Állapotosan nem vigyáztam magamra, valamikor nyolc hónapos terhességgel hazamentem. Magyarországon a körzeti védőnő figyelmébe kerültem. Ő jelzett a helyi gyermekvédelemnek, ahonnan ketten felkerestek, több lehetőséget ajánlottak fel, ami abban az időben nem igazán érdekelt. Eldöntöttem, hogy nem kötődöm a magzathoz, örökbe adom a születendő gyermeket. Nem szerettem volna azt sem, hogy nevelőszülőhöz kerüljön.
A szülés napján azonban megváltozott minden. Én egy másik ember lettem Bálint által. A kórházi ágyon fekve egy boldog életre vágytam, biztos céllal terveztem a közös jövőnket, hogy együtt maradunk. Nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani, de akartam ezt az új életet. A gyermek gyönyörű volt, világos bőrű, egészséges, azonnal kötődtem hozzá. Aznap amikor megszültem, a gyermekvédelemtől felkerestek és ismét tájékoztattak a lehetőségeimről. Biztosan tudtam, hogy a fiam meg akarom tartani. Az akkori körülményeim azonban nem voltak alkalmasak a kicsi fogadására. Az életvitelem miatt nem volt választásom. A gyermekvédelmi központban az elhelyezési értekezleten Bálint nevelőszülőhöz került egy távolabbi településre, nekem leszabályozták a kapcsolattartást. Új szülei azonnal elvitték a kórházból. Aggódtam és minden gondolatom a körül forgott, hogy fogom-e tudni látogatni, hogy ne veszítsem el. Úgy éreztem megőrülök, nem lesz elég erőm végigcsinálni. Napokig sírtam és emésztettem magam, tudtam, nem térhetek vissza a korábbi életembe, hiszen Bálinttal összetartozunk. Ígéretet tettem neki, és sírva hagytam el a fiam. Az elválást követően életem minden perce arról szólt, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy visszakerülhessen hozzám. Visszamentem Svájcba, tőlem telhetően havonta látogattam. Nehéz volt az elválás és fájt látnom, ahogyan a gyermekem ragaszkodott a nevelőszülőhöz, ahogyan őt nevezte anyának. Bálint szépen fejlődött, érdeklődő izgő-mozgó gyermekké cseperedett. Kezdetben félénken nyúltam hozzá, olyan törékeny, védtelen volt. Álmomban sem kérhettem volna szebb gyermeket magamnak. A nevelőszülő ebben az időben nem volt velem kedves, gyanakvó volt és tartózkodó, a kinti munkámról érdeklődött, de nem válaszoltam neki. Arra mindig gondosan vigyáztam, hogy egészséges maradjak, Bálintot ne hozzam veszélybe. Értesüléseim alapján a külföldi munkakörülmények jobbak voltak, mint itthon. Azonban amennyivel többet kerestem, többet is költöttem a hazajárásra, sokba került az oda-vissza út vonattal. Itthon sem ingyen volt a „szívességi” lakhatásom. Egyik alkalommal, amikor visszamentem Svájcba, találkoztam egy férfival. Ő más volt, mint az eddigi férfiak az életemben. Sokat találkoztunk, beszélgettünk, megszerettük egymást. Közös terveket, álmokat, jövőt alkottunk. A férfi kérte, hagyjam abba ezt a munkát, ő eltart, költözzem oda hozzá. Így is lett. Úgy éreztem a céljaimhoz közelebb kerültem. A gyermeket a barátommal együtt jártunk látogatni, majd amikor a nevelőszülő a fiam hazaengedte 1-2 napra, együtt töltöttük az egész időt Magyarországon. Biztosabban láttam el Bálintot és még erősebben kötődtünk egymáshoz. Sajnos hosszú ideig nem találtam Svájcban bejelentett munkát.
Több alkalommal megkíséreltem kihozni magamhoz a gyermekem, de a helyi hatóságok nem találták megfelelőnek a jövedelmi viszonyunkat, egy fizetésből éltünk egy bérelt lakásban. Spóroltunk, nélkülöztem, mindezt azért tettem, hogy a fiam hozzám kerülhessen.
Az utógondozói ellátásból vásárolt ingatlant eladtam öt év után. Ez egy tanyasi régi vályogépület volt, közel a határhoz. Akik benne éltek lelakták, ami mozdítható volt elhordták belőle. Értéke nem volt sok, állaga romlott az évek során, azt az összeget, amit érte kaptam, feléltem, mivel nem dolgoztam, nem volt jövedelmem. Havonta jártam haza, hogy személyesen találkozhassam a fiammal.
Teltek az évek, Bálint időközben négy éves lett. Én férjhez mentem ugyanahhoz a férfihoz, aki két éve eljegyzett és egy nyugodt, boldogabb, közös életet ígért, amelybe Bálint is tartozott. A helyi ruhagyárban kaptam szerződéssel munkát. Meg voltak velem elégedve és három hónap után hosszabbították a munkavégzésemet. Ismét egy újabb lehetőségem volt a kérelem beadására, hogy fiam végleg hozzám kerülhessen. A kérelem elbírálása, a hatóságok munkája, a fordító elhúzódó tevékenysége elkeserített, tehetetlennek éreztem magam. Az ügyintézők együtt érző pillantása nem segített. A napok, hónapok teltek és én egyre türelmetlenebb lettem. Olyan közel volt a cél…
- Asszonyom ébredjen fel! Itt a játszótéren nem maradhat éjszakára. Azonnal el kell hagynia a helyet! Szedje össze a holmiját is. – Hallottam a határozott hangot. Kinyitottam a szemem és meglepődve láttam, hogy besötétedett és egyenruhás rendőrök vettek körbe. Zavarodottan tapasztaltam, hogy elaludtam és egyedül vagyok a játszótéren.
- Kérem, szeretnék maradni, a fiamat várom!- mondtam könyörögve.
Ebben a pillanatban közeledni láttam a férjem és egy öt év körüli kisfiút. A gyermek kitárt karokkal mosolyogva szaladt hozzám.
- Anya! Anyaaa!- kiáltotta. Összeölelkeztünk, úgy szorítottuk egymást, hogy soha többé nem fogunk elválni.
3313
paltetel - 2015. június 19. 06:56:00

Kedves Tollforgató!
Értékelem azt az őszínteséget, ahogyan leírtad azoknak a nőknek az életét, akik prostitúcióból keresik meg a mindennapit, a gyerekvállalást, adoptálást és a vágyakozást egy életen át a visszaszerzésért.
Nem tudtam eldönteni mi a valóság és mi volt az álom?
Üdvözlettel,
Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.