Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.23. 15:23
Kedves Józsi! Megkaptam a könyvet, köszönöm. Smile

2019.05.23. 14:12
Kellemes napot kívánok az esô ellenére! In Love

2019.05.23. 09:34
Kedves József! Köszönöm a tájékoztatást! Üdvözlettel: Kriszta

2019.05.22. 22:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:39
SZÉP ESTÉT, JÓ ALKOTÁST KÍVÁNOK MINDENKINEK! Tibor Coffee cup

2019.05.22. 18:27
János, javítottam a címet.

2019.05.22. 18:26
Kellemes estét mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:26
A verselő versedet feltettem, a másik heti versedet csütörtökön este a heti feltöltésnél tesszük fel.

2019.05.22. 18:25
Kriszta, a Romantika korában c versedet a pályázati rovatba jelölted, június 1-jén tesszük fel. A pályázati rovatba csak havonta egyszer, minden hó... Bővebben

2019.05.22. 17:09
Kellemes délutánt kívánok! Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Tóth A. Tamás: Fedő-történet (2015. július)
Zoli nemrég felhívott és sejtelmes bevezetés után meghívott hétvégi telkére egy „kanmurira.”
Sokáig keveregtem a szép, vasárnapi napsütésben a dombok és a dűlőutak között, mire végre odataláltam. Jelentős késéssel toppantam a kecskelábú kerti asztal körül üldögélő öregurak közé, akik az üres üvegek számából ítélve már jó ideje poharazgathattak fontos emberhez illő kifejezéssel az arcukon és kizárólag férfikörökben használt kifejezésekkel az ajkukon.
– Elnézést kérek a késésért, de sajnos nehezen tudtam a munkahelyemről elszabadulni – mentegetőztem.
Az asztalfőn ülő, ősz hajú, tekintélyt parancsoló, nyolcvanas éveiben járó úr, fájós derekát nehezen kiegyenesítve, kezet nyújtott.
– Ne mentegetőzz, fiam! A feladat az feladat. A férfiember küldetés nélkül olyan, mint a Q-betű. Csak egy nagy nulla, kis farokkal.
Meghökkentve néztem rá, de Zoli nyugalomra intett.
Öten ücsörögtek a borospoharak mellett, egy pedig az udvaron álló birkagulyás-illatot árasztó bogrács mellől fakanállal integetett. Furcsa fickók, furcsa egyenruhában.
A háttérben pedig egy ponyvával letakart, rejtelmes tárgy körvonalai sejlettek föl.
A tekintélyes öregúr jobbján helyet foglaló ősz bácsi letette a mobilját, majd korát meghazudtoló fürgeséggel fölpattant. „Talán végre felállhatott a láthatatlan rajzszögről” – gondoltam. Olyan szabályszerű vigyázzállást vágott le, hogy egykori kalocsai kiképző őrmesterem, Barta Jani szeme azonnal könnybe borult volna tőle.
– Jelentem, a létszám csaknem teljes. Két újoncra várunk még. Sajnos eltévedtek a szőlők közt. Navigációt kérnek. A feladatot azonban nem tudom teljesíteni, mert a telefonom lemerült.
A parancsnok kinézetű öregúr megdörzsölte a mellén ezüstösen ragyogó apró fakanalat és komolyan bólogatott.
– Jól van, fiam. Kinek van itt még céges mobiltelefonja?
Zoli jelentkezett.
– Irányítsd őket, kérlek, a harcálláspontra!
Ehhez azonban a kapu elé kellett kimenni, mert csak ott volt térerő.
Nyomultam Zoli után.
Végre kettesben lehettünk.
– Mi folyik itt? – kíváncsiskodtam.
– Majd meglátod – titokzatoskodott.
Úgy sóhajtottam fel, mint aki nem tudja, hogy kivégezni, vagy előléptetni viszik.
Negyedórai verejtékes navigálás után a kódorgó újoncjelöltek végre megérkeztek.
Egy betonkeverős teherautó fordult be a sarkon a tőle telhető lomha sportossággal, majd letaposva a szomszéd facsemetéit, beparkolt a kapu előtti lekaszált placcra.
A sofőrülésről egy halszálkás, sötét öltönyt viselő férfi ugrott ki krokodilbőr utánzatú cipőben. Rózsaszín ingéhez lila-kék csíkos nyakkendőt viselt.
– Bocs, fiúk, de küldetésünk van, így a Merdzsóm helyett a szolgálati autómmal jöttünk.
Közben a monstrum másik oldaláról egy fiatal srác kászálódott le újonnan vásárolt, két számmal nagyobb öltönyében. „Üsse kő – gondoltam –, majd belehízik.”
Nagy kézrázás után baktattunk befelé.
A fiú súgva kérdezte a krokodilbőr cipőst:
– Fater! Kik ezek a gádzsók?
– Kussál már, mert itt mostan csak a fontos emberek pofáznak!
Amint beértünk, akkora ováció fogadta az újoncokat, hogy a környék madarai erős felindulásukban hevesen tojni kezdtek.
– Végre együtt vagyunk, fiaim. Azért gyűltünk össze ezen a szép napon, hogy megemlékezzünk Fedő János hadtápos tizedes halálának hetvenedik évfordulójáról. A hősről, példaképünkről, akit második nagy háborúban egy gulyáságyú gázolt el a battonyai dűlőben.
Körülnéztem. Senki nem mosolygott a furcsa esemény felemlegetése miatt. Így hát én sem.
– Dicső hagyományainkat életben tartva, ifjabb társainknak ezennel továbbadjuk receptjeinket, így tisztelegve Fedő Jánosnak. Nem vagyok a szavak embere, de… – mondta, majd kerek egy félórát beszélt a tűzdelt őzgerinctől kezdve a mákos tésztáig mindenféléről. – … Összegezve tehát, küldetésünk van. Hadseregtábornokként ölellek benneteket, fiaim! Mutatkozzatok be!
Intésére a birkagulyást főző fakanalas ember vette át a szót:
– Néhány éve leépítettek az építésügyben. Azóta vezérezredesként főzök és igyekszem hű maradni ahhoz történelmi ízű kondérhoz, amelyben Fedő János tizedes ízletes ételeit készítette.
Aztán sorra következtek az altábornagyok: egy nyugalmazott parkőr, egy rokkantnyugdíjas pincér, egy kiöregedett portás és mások.
– Csak tisztek vannak ebben a csapatban vagy maradt netán egy-két közlegényi státusz is? – kérdeztem közben suttogva Zolitól.
– Nem hallottam még arról, hogy valaki baka szeretett volna lenni. Talán be akarsz lépni?
Nem volt idő a válaszra, mert ebben a pillanatban Zolit civilből hirtelen vezérezredessé léptették elő. A betonkeverős regrutából őrnagy, csemetéjéből pedig kapitány lett. Komoly fejbólintással nyugtázták mindannyian a döntést és az éhségtől feszülten, kórusban kérdezték:
– Önthetjük már a gyorsbetont?
Ekkor vettem észre, hogy a ponyvás tárgyat körülvevő, széles placchoz deszkából sablont építettek.
– Egy pillanat türelmet kérek – szólt méltóságteljesen a vezér. – Az alakuló tér betonozása előtt leplezzük le történelmi ereklyénket.
Mintegy varázsütésre, mindnyájan újra fölálltunk. A fakanalas ember a leponyvázott tárgyhoz lépett és lerántotta a leplet egy ütött-kopott második világháborús gulyáságyúról.
A gyorsbeton villámgyorsan a helyére került.
– Koon-déér-hoz! – hangzott a felszabadító vezényszó. Nem kellett kétszer mondani.
Miközben fegyelmezetten lapátoltam befelé a nagydarab mócsingokat, odasúgtam Zolinak:
– Mennyibe került neked ez a trakta, barátocskám?
– Úgy kétszáz rongy körül lehet. Egyenruhával, szoborral, gyorsbetonnal és gulyáságyúval.
Furcsán néztem rá.
– Nem kellene nyakon felül megvizsgáltatnod magad?
Mosolyogva válaszolt.
– Te csak ne aggódj miattam, öregem! A parancsnok ugyanis annak a cégnek az elnöke, ahol dolgozom. Ma csak vezér-ezredes lettem. Holnap viszont dupla gázsival vezér-igazgató leszek.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.