Móritz Mátyás: Feljegyzés a labdarúgó világbajnokságról (2015. július)
Soha nem feledhetem azt az emelkedett hangulatot, amelyről már a nagy mérkőzés előtt is olyan kimerítő módon írtak a korabeli lapok, amikor a magyar válogatottért és annak világbajnoki döntős sikeréért szurkoló lakosságot minden korábbinál jobban eggyé kovácsolt és forrasztott az aranycsapatnak mondott formáció. Akkor még a hazai futball bajnokságot is a futbólia lázában rendezték meg hétről-hétre, teltházas nézőközönség előtt, olyan korszakos zsenikkel, akiknek felsorolásába most talán nem is kezdenék bele. Kerülve a jelenlegi aktuál és bárminemű politikát, azért annyit hozzáfűznék a korabeli korrajzhoz, hogy külföldön akkor még sokkal inkább a káprázatos futballminőségünkről, a kor egyik legjobb válogatottjáról, és a korszak legjobb klubcsapatáról ismerték külföldön kis hazánkat, mintsem a politikai berendezkedéséről, és annak visszáságairól, hogy finoman fogalmazzak. A mai fiatalok talán el sem hiszik nekem, és holmi habókos öregúrnak festenének le, aki azt sem tudja, már miről beszél, és ha beszél is, minden szava hazugság, és képtelenség, de akár hiszik, akár nem a mai ifjak, labdarúgó válogattunk képes volt négy hosszú esztendőn keresztül veretlen maradni, és közben olyan futballhatalmakat két vállra fektetni, mint Anglia, Olaszország, Uruguay vagy éppen a Brazilokat. Ez már magában is képtelenségnek tetszik, belátom, és nem is vitatkozom ezzel a jelzővel, és ha hozzáteszem, hogy mindent egy olimpiai aranyérem megszerzése után volt képes a válogatottunk produkálni, akkor biztosra veszem a jelen sorok olvasója, vagy hallgatója, már most azzal vádol, hogy túlságosan is szabadjára engedtem a fantáziámat, és csak az őrület beszél belőlem.

Hogy a mérkőzést nem is a tévében néztem, vagy, hogy nem is a helyszínen szurkoltam a mieinkért, sok-sok millió magyarral egyetemben? Igen, persze a szememre vethetik, hogy hol és mikor élt ez az ember? De olyan igaz, hogy rádióhallgatóként én is, annyi magyarral együttesen lakásunk ezen szerkezete mellett kuporogtam, és le nem írható izgalommal vártam Szepesi György bejelentkezését, hogy aztán a senkivel össze nem hasonlítható stílusában én is a lelátókon érezhessem magam, és gondolatban én is ott szorongjak a világbajnoki döntőnek helyszínt adó stadionban, a hatvanezer néző között. Édesapám, aki természetesen velem együtt akart részese lenni a közvetítés hallgatásának, és a nagy diadalunk ünneplésének, engedve a Magyar Dolgozók Pártja sport támogatásának és népszerűsítésének, amely a párt alapvető programja volt, engem is beadott egy sportkörbe, amiért mind a mai napig csak hálás tudok lenni neki. Ő maga mesélte sokszor, hogy hogyan és kikkel beszélte meg és tárgyalta meg a magyar sportsikereket a Szabad Nép-félórákon. Édesanyám szerint, aki mint mindig, a konyhában tüsténkedett, ha másra nem is, arra mindenképpen jó lesz a meccs, hogy édesapám legalább levezetheti a benne sokszor fortyogó politikai indulatokat. Szepesi György, a Magyar Rádió tudósítójaként úgy éreztem, hogy közvetlenül engem szólít, amikor sportszerű buzdításra sarkalt, a mintegy 850 újságíró gyűrűjében, akik között akadtak szép számmal magyarok is.

Egy szerencsés ismerősünk fotoriporterként vett részt a hírszolgálatban, és ahogy később elmesélte édesapámnak, mintegy háromszáz svájci frank kaucióként való letétbe helyezése után lehetett csak ott a nagy eseményen, ahol nem használhatott vakut, és minden egyes elküldött fotóból másolatot kellett adnia a rendezőbizottságnak, amely albumot készített az ő fotóinak a felhasználásával is. Én több száz, vagy nem is tudom pontosan megmondani hány kilométer távolságból izgulhattam az aranylábú fiainkért, amíg ez az ismerősünk azon fanyalgott nekünk, a hazaérkezése után, hogy a szigorú előírások miatt, csak négy méterre közelíthette meg a pálya vonalát. Négy méterre! Édes, egy Istenem!
Azt is írhatnám, hogy karnyújtásnyira lehetett Puskástól, Bozsiktól, vagy az én legnagyobb kedvencemtől a Kocsistól. Elképzeltem, és a lelki szemei előtt láttam, ahogy a pályát elhagyó labdát én magam kaparintom meg, és adom vissza, mondjuk éppen Kockának, vagy azon huszonkét zseni bármelyikének, akivel Sebes Gusztáv szövetségi kapitány betöltötte a válogatott posztjait.

Nem tudtam nem irigyelni Mándi Gyulát, Bukovi Mártont, vagy éppen Kalocsay Gézát, akik edzőként segíthették Guszti Bácsit, hiszen szerénytelenség nélkül mondom, és állítom, nekem is lett volna egy-két remek taktikai tanácsom, többek között az, hogy Sebes engem is a kezdőbe állítson, vagy legalább pár perc bizonyítási lehetőséget adjon. Már csak azért is jó tanácsokkal láttam volna el a kapitányt, mert a három segítő jóformán csak az idegen csapatok játékáról készített és készíthetett jelentéseket, mert másról nem is kérték ki a véleményüket. És miért is lett volna ez akkora blődség és képtelenség, ha a győzelmünket bárki biztosra vehette, és borítékolhatta? Biztos nem fenyegette volna a pályára küldésem a diadalmunkat, és a fix kettes totó eredményt.

Gondolatban én is ott ültem a magyar válogatottal azon hosszú vonatúton, amely célállomása Svájc volt, ahol biztos nem hagytam volna ki egy-egy csokoládé megvásárlását az itthoniaknak, köztük az édes húgomnak, mert csak neki tudtam elnézni, hogy semmi érdeklődést nem mutat nem hogy az aranycsapat és annak hősei iránt, de még a labdarúgás is mélyen hidegen hagyta. Solothurn városában én is a Hotel Kronében lettem volna elszállásolva, hogy aztán itthon az Aar folyó festői látványát és az ottani táj jellegzetes magashegyi tájának káprázatát ecseteljem, nem hagyva ki, hogy kikkel és miket ettem vagy ittam, hogy milyen izgalommal vártam azt a kilencven percet, ami alapjaiban változtatja meg a magyar labdarúgás és az abban tevékenykedők egész sorának a későbbi sorsát és karrierjét. Beszéltem volna a hotel előtt csobogó szökőkútról, a közeli toronyóra hangjáról, amely minden negyedórában ütött, de még a reggelente erre járó szemeteskocsiról, és annak sofőrjéről, aki bár született német volt, de ahogy ő fogalmazott, elvetemült magyar drukker. Együtt mentem volna órát vásárolni az aranycsapat tagjaival, hogy aztán megtömött bőröndökben csempészzük át őket a határon, vagy együtt ettem volna még az ehetetlen pörköltet is, hogy a kisváros életét fenekestül felforgató fiúkkal a magyar szállás előtt, az ott összegyűlt gyerekeknek én is autogramot adjak.

Ha mindez csak álom maradt is a számomra, és sok velem egykorú számára is, a világbajnoki eredményeink talán nem is kell külön ecsetelni, hogy mekkora hatást is tettek és gyakoroltak ránk. Szinte valamennyi futballozó barátom és ismerősöm az aranycsapat tagjai közül választott magának példaképet, és a grundokon a válogatott játékosok neve alatt játszottuk mi is a mérkőzéseinket. Én sajnos nem álltam a legjobb fejelő hírében, pedig csak ebben az esetben lehetett volna belőlem a nagy kedvenc a Kocsis, ezért mivel magas voltam és szőke, ezért legtöbbször Lóránt szerepét öltöttem magamra. A legtöbbet azon vitatkoztunk, hogy ki legyen Bozsik, és Czibor, hiszen az előbbi nem lehetett akárki, hiszen Cucu képviselő volt, ahogy Czibort sem játszhatta csak úgy el bárki, hiszen olyan gyors volt, hogy azt szemmel is nehezen lehetett követni. Érdekes módon Puskást mindig az játszotta a kispajtások közül, aki a legkisebb volt, és a legnagyobb szájú. A Magyarország- Nyugat-Németország mérkőzést is újra és újra lejátszottuk, amit döntő előtt, június 20-án rendeztek meg Baselben az St. Jakob-stadionban, ügyelve arra, hogy a mienk döntő fölényét semmi és senki se fenyegesse. Ez a meccs azért is volt kedves a szívemnek, mert ezeken az újrajátszott derbiken a sors vagy a szerencse folytán, majdnem mindig rám osztották a nagy kedvenc és példaképem Kocsis szerepét, így már a második percben engem ünnepelhetett a grund összes fiatalja.
Sajnos a bátyám, aki Tóth II. szerepébe bújt, kénytelen kellett lesérülni, ahogy a legjobb barátomnak is, aki Puskást próbálta megtestesíteni, akit az ellenfél játékosainak háromszor is le kellett, hogy rúgjanak, a forgatókönyv szerint, hogy szimulált kínok között, eljátssza, hogy kifordult a bokája, amíg elhagyta a grundot. Szívesen behoztuk volna helyébe magát a szövetségi kapitányt játszó barátunkat is, de ő maga figyelmeztette minket, hogy bár nagy kedve lenne helyettesíteni a száguldó őrnagyot, de sajnos a szabályok értelmében nem állíthatunk be a sérült játékosok helyére új embert, de ennek ellenére is, megfogyatkozva is úgy brillíroztunk, mintha teljes létszámmal képviseltetnénk magunkat a németek ellen.

A bíró szerepét a legkevésbé szívlelt kispajtásra osztottuk, aki az erélytelen játékvezetés magasiskoláját mutatta be, és egyre csak a németek durva és alattomos játékát bátorította, amiért a mérkőzés lefújása után, ha fájt is érte a szívem, de kénytelenek kelletünk jól megkergetni, és helyben is hagyni, pedig a sportszerűtlenségek ellenére is fölényes győzelmet arattunk, szerénytelenül hozzátéve hogy többek között az én általam szerzett négy káprázatos góllal. A bíró ténykedése egyenlő volt a németek világháborús pusztításaival, ezét nem tehettük meg, hogy azt szó nélkül hagyjuk, és hogy a szavakat ne kövessék tettek. Még azért is őt tettük felelőssé hogy a háború utolsó hónapjaiban visszavonuló németek felrobbantották a Duna gyönyörű hídjait. De a bíró mellett a németek hátvédjét játszó barátunk is megkapta a magáét, akit hol Herosztratosznak, hol Hasfelmetsző Jacknek gúnyoltuk.

Apám még azt is megkockáztatta, hogy az egyik országos napilapban nyílt levelet írjon hozzá, amelyben kérdőre vonja a tettéért, de aztán a levelet maga az előrelátó édesanyám tépte össze, vagy rejtette el valahová, ezt már meg nem tudnám mondani.

Puskáson nem segített és segíthetett sem az egységesen érte megmozduló ország, a magánszemélyek, az intézmények, a szervezetek, a brigádok sem, de még a soproni német kisebbség sem, amely meglepő módon, a magyar győzelemért szurkolt. Puskást hiába kezelték, fáslizták, vagy kenték a súlyos és csúnya sérülését tojássárgájával, nem térhetett vissza, és nem vezethette a mieinket újabb és újabb káprázatos diadalokra, -ahogy ebben minden szakértő egyöntetűen egyetértett. Én egyenesen azt javasoltam volna az illetékeseknek, hogy Puskást tegyék repülőgépre, és szállítsák egyenesen Békéscsabára, ahol az országosan elismert csodadoktor Bekeszki bácsi dolgozott, mert biztos voltam benne, ha valaki, ő helyrerakná a csatárunk lábát, amiért én hajlandó lettem volna a saját két lábam is eltörni, ha tudtam volna, hogy ettől Puskás biztos meggyógyul, és a döntőben bizonyítja, hogy miért ő minden idők legjobbja.

A győzelmünket még sem fenyegethette semmi, még annak ellenére sem, hogy a Németek röpke nyolc perc alatt, már kétgólos előnyre tettek szert. De hogy ez a meccs forró is lehet, arra egy percre sem gondoltam, és álmodni sem mertem volna, és tovább körmöltem a döntő alatt készített jegyzeteimet, hogy aztán azokat egy-egy újságírónak elküldhessem. A házunk udvarán felépített hevenyészet színpad elé is többek felvonultak a környékes házakból is, hogy együtt hallgassák végig a közvetítést, na meg, hogy vigadjanak, és táncoljanak a világbajnokság megnyerése fölötti örömükben. Egy kis affér is vegyül a nagy vigadalomban, hiszen Béla Bácsi a környék őrültje, már a mérkőzős elején többször is hangot adott annak, hogy úgy is elveszítjük a meccset, de a kora, vagy az elmeállapota ismeretében senki nem bántotta, és még csak kezet sem emeltek rá, inkább csak sajnálni tudták, mondván hogy a szegény elveszítette az utolsó csepp józan eszét is, az uruguayiak elleni mérkőzés izgalmaiban.


Az udvarban az emberek a 19. percben már úgy járkáltak fel és alá, úgy sétálgattak, beszélgettek és nevetgéltek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egy vb-döntőben alig tíz perc alatt döntetlenre hozni egy meccset 0-2-es állásról. Édesapám is kedvtelése szerint, zavartalanul ihatott és emelhette poharát Kocsis vagy Puskás egészségére, aki a világ csodájára, a 83. percben maga jelentkezett játékra, aminek hallatán az ország lakossága talán egyszerre ejtette a földre a poharát, hogy aztán kétszeres kedvvel táncolhassanak, mondván, hogy most már az Isten haragja sem ment meg minket attól, hogy elhódítsuk az aranyérmet.

Hogy ezután mi történt, azt talán le sem kellene írnom, de Puskás alig egy perc leforgása alatt elcsípett egy átadást, csinált egy cselt balra befelé és a labdát a csúszós talajon a kissé késve elvetődő 35 éves Toni Turek mellett a kapu jobb oldalába rúgta, 2-3. A hátralévő 6 percben Rahn hiába rúgott gólt, mivel azt Ling játékvezető egy teljesen egyértelmű les állás miatt nem adta meg. A végeredmény 3-2 maradt a magyarok javára, köszönhetően, amely eredményben elévülhetetlen érdemek szerzett Grosics Gyula, akinek a mérkőzésen nyújtott teljesítményét Szepesi György sportriporter a következő szavakkal jellemezte: „Gyula, te egy futballisten vagy”. Szepesit később elnézést kért ezért a kijelentéséért, mivel az egyház panaszkodott arra, hogy egy labdarúgót az Istennel hasonlítják össze.

A 84. perc után én is csak arra vártam, hogy vége legyen a mérkőzésnek, hogy a fellelkesült tömeggel együtt táncolhassak a Jókai-ligetbe játszó tánczenekar zenéje alatt, mert ki ne táncolt volna egy ilyen győzelem után?

Késő éjjelig hangos volt a város az izgatott elemzésektől, melyek mind a csapat, a vb körül forogtak. A forgalom leállt, ezer és tízezer autó és ember zsúfolódott össze az utcákon, és a tereken, ahogy a gangokon, és a grundokon is, és a zaj csak nem akart elülni, és csillapodni.
Szepesi György hangját felváltotta az éljenző és hömpölygő tömeg hangja, amely uralni látszott akkor egész Magyarországot. Az izgalmakat felváltotta az öröm. Győztünk! Talán másnap hajnalig zsongott az utca, akár csak egy felbolygatott méhkas. Az étkezdékbe, a vízparton, az utcasarkon, mindenhol a mérkőzésről beszélgetett mindenki. Hogy egyhangúan a helyes összeállítást, és taktikát dicsérjék. Tömegek mentek az utcára és tettek esküt és hitet a csapat, de különösen Sebes Gusztáv mellett. A válogatott egyenesen Budapestre jött, ahol Rákosi Mátyás méltatta az elért eredményt, hangot adva azért elkeseredésének is, hogy miért nem rúgtunk több, nagyobb és szebb gólt.

A német válogatott játékosait persze egyenként, szinte lopva, a kertek alatt fuvarozták haza. A vihar elmúltával a német lapok ismét publikálták az olvasói leveleket, amelyek –talán érthető módon- nem gyalázkodók, sokkal inkább megbocsátók és bizakodók voltak. Pedig a döntőt spontán tüntetések követték Németország fővárosában, és az ellenséges elemelek megmozdulásai érték egymást. Mindenki kritikusnak, mintsem józannak látszott, már csak azért is, mert sokáig, vagy talán soha nem is került sor önbírálatra. Az elveszett döntő után bűnbakot kellett találni, és az egyik maga a Német kancellár lett, akinek távoznia kellett a posztjáról, hogy egy teljesen más területre kerüljön. A német szövetségi kapitány talpára is hamar úti lapot kötöttek, aki a rá kiszabott börtönbüntetése alatt írta meg A német labdarúgás című könyvét, amelyben kimerítően értekezett a szövetségi kapitánysága alatt mérkőzésekről, az 1954-es világbajnokságról, de a világbajnoki döntő elvesztését magán kívül eső tényezőkkel magyarázta.




Német Párthatározat a labdarúgó-világbajnokságról

- A német labdarúgás továbbra is a világ élvonalába tartozik és a második hely sem jelent vereséget.

- Mindenekelőtt leszögezzük, hogy a döntő elvesztése azért is volt különösen fájó, mert az országra nézve politikai vereséget jelentett, utalva a döntőt követő spontán tüntetésekre.

- A vereség elsődleges oka a német csapat fásultsága és hitehagyott játéka volt, hogy a játékosok egymással vitatkoztak, ahelyett hogy magával a játékkal és a játék képének megváltoztatásán serénykedtek volna. A párt egész egyszerűen nem is fogadhatja el azon magyarázatokat, hogy a fáradságot egyesek a nehéz ellenfelek elleni küzdelmekkel próbálják meg megmagyarázni, és az egyéni hibáikat palástolni.

- Kénytelenek vagyunk megróni a németek vezetőségét, hogy nem tiltakoztak a német csapat számára kedvezőtlen sorsolás, illetve az elfogulatlanságáról elhíresült Ling bíró ellen. De ugyanakkor határozottan tagadjuk, hogy a német közvélemény által (is) olyannyira hangoztatott helytelen összeállítás lett volna a fő hiba. Bár a magyarok által lerúgott és lesérült játékosunk helyére igaz, ami igaz, nem tudtunk megfelelő értékű és kaliberű tartalék játékost találni.

- A párt nem tudja nem sürgetni az elavult és idejét múlt edzésmódszerek változását, hiszen azok nem biztosítják a német játékosok szükséges és elengedhetetlen erőnlétét.

- Előírjuk, és egyben követeljük az utánpótlás mind nagyobb szerepét a válogatott mérkőzéseken.
- A párt elítéli, és egyben megbírálja mind a játékosokat, mind a Torna és Sportbizottságot, az elvtelen viszonyok, illetve a csempészkereskedelem elharapódzását.

- A sportolókat, a sportolóinkat, ha törik, ha szakad, szerénnyé, tudatossá, és szocialistává kell nevelni, máskülönben nem megy.
-
- A párt teljes bizalmáról biztosítja Sepp Herbergert, és mindössze annyit jegyeznénk meg, hogy munkájában támaszkodjon többet a német labdarúgó-szakemberekre, feltéve persze, miután letöltötte a rá a Párt rögtönítélő bírósága által kiszabott szabadságvesztését.

- A Párt nem tudja nem tűz és górcső alá venni a Német sajtó több orgánumát is, mint a Szabad Német Népet, és a Német sportot, amelyek megengedhetetlen nagy teret szentelnek a labdarúgósportnak, ezzel felcsigázva a német közönséget, háttérbe szorítva a német gazdasági élet, a német termelés, és a német külpolitika fontos kérdéseit.

- Határozatunk, hogy a sportújságírás mérhetetlen alacsony színvonalát a megengedett keretek között, minden eszközzel, ha kell, tűzzel és vassal javítani, és emelni kell, amely színvonaltalanság letéteményei közül többeket is bíróság elé kell állítani. Előtérbe kell újra helyeznünk a magas színvonalat, és a precíz sporttudósításokat.

- Nem mehetünk el szó nélkül a pályaudvarokon, a tereken, és a csomópontokon törvénytelenül és a német pártbizottság engedélye nélkül felszerelt megafonok ügye mellett, amelyből maguk a főszerkesztők döntöttek, ahogy a világbajnoki műszak megtartásáról is.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.