Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.23. 12:24
Szép tavaszváró napot kívánok mindenkinek! Smile Rose

2019.02.23. 10:26
További szép napot kívánok.

2019.02.23. 10:20
Szép napot és jó hétvégét mindenkinek. Smile

2019.02.23. 06:47
Kellemes napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.02.23. 00:02
Jó éjszakát mindenkinek.

2019.02.22. 21:42
Jó éjt mindenkinek! Ma is sok szépet olvashattam, köszönöm. Jó itt lenni, köztetek... Smile

2019.02.22. 16:41
További szép napot kívánok kedves Társaimnak ! Heart

2019.02.22. 09:22
Mindenkinek szép, tavaszváró napokat kívánok sok szeretettel és jókedvet az alkotó munkához. Heart Rose Heart

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: domianica25
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Kő-szabó Imre: Nyári meló (2015. augusztus)
Az a májusvégi nap emlékezetes lett az egész életünkre nézve. Apánk behívott bennünket a ház hátsó szobájába, amely öcsémmel, a mi gyerekszobánk volt. Én akkor végeztem a nyolcadik osztályt, öcsém a hatodikat. Az öreg nem volt ünnepélyes csak egyszerű tényként közölte velünk, hogy június elsejétől egy hónapra, nála, a vasútnál fogunk dolgozni.
- Legalább megízlelitek a munkát! – mondta egyszerűen. – Meg kerestek egy kis pénzt! – tette még hozzá.
Mi csak álltunk, egy kicsit letaglózva. Újszerű volt ez a tényszerű, férfi a férfival való közlés. Nem ehhez voltunk szokva, mert apánk azért meg kell mondani diszkrét ember volt. Nem szerette, ha mások is fül vagy éppen szemtanúi lennének a közte és fiai között zajló eseményeknek. Ha valami csínyt vagy rosszat követtünk el és ezért esetleg testi fenyítés következett kihúzott nadrágszíjjal, mindig mondta:
- Gyertek csak be a szobába! Ablakot, ajtót becsukni! – volt az egyszerű közlés. A nadrágszíjat kettéhajtotta és a csatos, felét fogta a kezében. Ezt követte az elkövetett ténynek megfelelő büntetés, szóban vagy éppen nem makarenkói módszer beiktatásával, egy kis verés. Ilyenkor a nadrágszíj adott nyomatékot apánk szigorának. Az ütések száma nem volt több kettő, háromnál, de határozottsága, amellyel az alfelünkre sújtott, meghozta hatását. Akkor biztosan lázadoztunk titkon ellene, de már felnőtt fejjel ezt másképpen értékeljük. A renitens nebulókat így lehetett és kellett a helyes útra terelni. E miatt sohasem maradt szálka a szemünkben. Persze ez a fajta fegyelmezés gyerekkorunk során talán négyszer-ötször fordult elő, de súlya, esetleges lehetősége, mindig ott lebegett. Ez volt a fegyelmezés mechanizmusa, amely kielégítően működött. Embert faragott belőlünk. A mostani szobai invitálás egészen más volt. Nem kellett ablakot, ajtót becsukni. Itt komoly tényeket közölt velünk, melyen mi eléggé meglepődtünk.
Később közölt velünk részleteket, az elvégzendő munkáról. Apánk pályamester volt a MÁV-nál, az alföld keleti részében húzódó egyik vonalszakaszán. Ez a vonalszakasz még 1893-ban épült az akkori Aradi és Csanádi Egyesült Vasutak kezelésében. Magyar Vasúttársaság volt és vasút vonalai Arad, Csanád és Békés vármegyére korlátozódtak. Érdekesség képen ők voltak azok, akik a gőzmozdonyok helyett az olcsóbb benzines motorvonatokat közlekedtették.
A történelmet nézve a trianoni békeszerződés után a vonalak jelentős része Romániába került. A Magyarországon maradt hálózat 1927-től 1945-ös államosításig Szeged-Csanád Vasút néven üzemelt tovább.
Mezőhegyes és Magyarbánhegyes között ő volt a felelős a vasúti sínek, a hozzá tartozó kavics ágyazatok, talpfák, váltók, kiegészítő jelzők, táblák szolgálatkész állapotáért. Ezért úgy döntött, hogy fiait bízza meg a sínek melletti, eléggé elhanyagolt jelzőtáblák karbantartásával, festésével.
Ehhez tudni kell, hogy miről is van szó. A vasutat utak keresztezik. A mozdonyvezetőnek jelzést kell adnia, amikor áthalad egy ilyen útátjárón. Tehát előtte, vagy ötszáz méterre van egy síposzlop. A mozdony egy éles sípjellel, a motorvonat dudával, jelzi közeledtét, hogy az akkori lovas szekérrel közlekedő paraszt hallja, jön a vonat! Az útátjáró előtt, jobbról és balról András keresztek. Ezek figyelmeztetik a síneken áthaladó szekereket, arról, hogy itt vonat közlekedik Tehát a munka lényege, az lenne, hogy az idő által megtépázott jelzőtáblákat, újra kell festeni.
Ez nem kis feladat volt, de apánk azért döntött így, mert korábban látta mindkettőnknél, hogy szeretünk rajzolni, festeni és azt milyen szinten műveljük. Tehát észrevétlenül, természetesen titkon, atyai szemeivel látottak alapján bizalmat szavazott nekünk. Elmagyarázta, milyen jelekkel fogunk a vasút mellett találkozni. Ezek a táblák többségében fehér alapon, piros jeleket tartalmaznak. Ferde vonalak vagy háromszögek. Megkopott sávokban is, pontosan kell őket kijavítani. Nem kell sietni, a munka aprólékos és figyelmet igényel. Tehát erre kellett felkészülnünk, nem csak lelkiekben, hanem a felszerelésekben is.
- Menni fog ez nektek? – kérdezte és bizalmat megerősítő választ várt.
Öcsémmel egymásra néztünk, éreztük ez egy fontos, bizalmas munka és azt is tudtuk, hogy apánk innentől kezdve, felnőttként kezel bennünket.
- Igen, menni fog! – vágtuk rá, szinte egyszerre.
Mint a jó mesternek, nekünk is készítetett az öreg egy hosszúkás ládát, rekeszekkel a festékeknek, felül egy rúd alakú hosszú fogantyúval. Ebben a ládába kerültek be a napi festékek adagjai, ecsetek, hígítók, különböző kefék a festendő felületek megtisztítására. Tehát így egyben volt a festői felszerelés.
Már csak azt a napot vártuk, hogy indulhassunk melózni. Ennek is megvolt a maga íze. Ugyanis tizennégy éves fejjel, mellettem a tízkettő éves öcsém, mindent úgy kell csinálni, mint ahogy azt a nagyoktól láttuk. Anyánk egy szatyorba bekészítette a reggelire, meg ebédre szánt, olyan melóskaját. Ez nem volt más, mint kenyér, szalonna, egy kis kolbász még a téli disznóvágásból, új hagyma, meg édes tea. Mindez egyben nem aprítva. Mert a melós úgy falatozik, hogy bal kezében fogja a kenyeret, meg a szalonnát, jobb kezében a kés és sorba mindig vág egy-egy falatot a szalonnából, kenyérből, hozzá a hagymából és nyugodt, lassúsággal, rágja a falatot, alaposan megőrölve. A felnőtt munkás a kajára mindig szán időt, azt nem lehet elkapkodni, azt csak zavarmentesen, nyugodtan lehet elvégezni, vigyáz a gyomrára. Aki kapkod, siet, abból sohasem lesz jó melós.
Elérkezett az első tényleges munkanap. Már korán reggel, öt órakor csörgött a szobaasztalra betett vekker. Ilyen korán még nem kellett felkelni, sohasem. Az első kábulat után meg kellett állapítani, ez nem iskola, ez melóhely. Elkenődni nemhogy, nem illik, egyszerűen nem szabad. Magukra kapkodtuk ruháinkat. Sokat nem kellett felvenni, hiszen nyár volt, méghozzá eléggé meleg napokkal. Az öltözék rövidnadrág, póló, egy tornacipő és kész. Cipeltük a ládát, festékekkel, ecsetekkel és egyéb kiegészítőkkel együtt, meg egy apró, nem több, másfél méteres létrát, fából. Kellett az oszlopok festéséhez, mert a tetejét csak így lehetett elérni. Apánk írt egy hivatalos igazolást, amely azt bizonyította, hogy mi ketten, ilyen fiatalon vasúti alkalmazottak vagyunk, az utazásunk ingyenes. Ezt mutattuk a kalauznak. Mezőhegyesig utaztunk, a festendő pályaszakasz itt kezdődött. Észre sem vettük, hogy a vonat, pár megálló után, már meg is érkezett. El voltunk foglalva a láda, meg a létra elhelyezésével. Gondolatban többször el is kezdtük a festési teendőket, melyet apánk, agyukba vésett. Leszállás után elindultunk a váltókon keresztül, a kezdetekhez. Én, mint az idősebb, cipeltem a ládát, meg az elemózsiás cekkert, az öcsém a létra vitelével volt elfoglalva.
Aztán megérkeztünk a tett színhelyére, már, mint a munka helyszínére, ahol megejtettük az első lépéseket, belépőt a munka világába. Az első munka során, amely egy síposzlop festése volt. A vasúti átjárót földút, vagyis dűlőút keresztezte, így jobbról, balról egy-egy András kereszt jelezte az átjárót.
Ezt mindjárt kettéosztottuk.
- Te fested a síposzlopot, azt eléred! – mondtam az öcsémnek. – Én meg a létráról a kereszteket! – tettem még hozzá. Mindenki kiválasztotta a megfelelő kellékeket, ecsetet, festéket és nekiláttunk a melónak. Szép júniusi reggel volt, felhő sehol az égen, egy-két gyorsan röpködő madár csicsergése verte csak fel a csendet. Búza és kukoricatáblák elterülő végtelenségét lehetett csak látni. Távolban az égfelé meredező nyárfák sora mutatta, merre haladnak a földek közötti dűlőutak. A kiadott első munka végeztével, kölcsönösen megnéztük, egymás tevékenységét és megelégedéssel nyugtáztuk, hogy szépek a festések, jól láthatók innentől nézve.
- Nem is nehéz! – mondta az öcsém és festékes újait a nadrág szárába törölte. – Most már bárki láthatja, festők vagyunk! – mondta büszkén. Valóban, a sikeres munka megrészegíti az embert.
Ebben az ütemben haladtunk tovább. Összeszedtük a felszerelést és a sínek mentén tovább gyalogoltunk. A következő feladat egy neve nincs, feltételes megálló tábláinak festése volt. Azért volt feltételes ez a „megálló”, mert csak akkor állt meg a vonat, ha akadt fel vagy leszálló. Ezt inkább a mezőgazdasági munkák idején használták. Télen, kinek van itt kedve csak úgy leszállni a vonatról? Itt két táblát kellett lefesteni, helyre állítani, az egyik a megálló egyik végén, a másik a másik végén, függve attól, merre megy a vonat. Egy négyszögletes fekete táblán egy fehér nagy Á betűvel. Azt jelentette a vonatvezetőjének, hogy ennél a táblánál kell megállnia. Így az utasoknak nem kell a vonat után szaladni, az pontos helyen áll meg.
Ez a munka is szépen sikerült, úgy döntöttünk, leülünk reggelizni. A jól végzett munka után, ezt kiérdemeltük. Kiválasztottunk egy szép füves árokpartot a vágánytól távolabb, egy terebélyes fa alatt. Tudtuk, hogy a reggeli órákban majd vonat fog közlekedni. A táskából kipakoltuk a kaját és neki kezdtünk falatozni. Most tapasztaltam életemben először, milyen finom a szalonna, meg a kolbász, hagymával, kint a szél fújta szabad levegőn. Mennyeien finom volt, szinte minden falat. Ahogy így nyesegettük a szalonnát, kenyeret, a távolban feltűnt a reggeli vonat. Apró pont volt a távolban, először öcsém figyelmeztetett.
- Jön a vonat! – mondta és kezével mutatott, de mutató pálcának használta a kezében lévő kést is.
- Jöjjön, az a dolga! – nyugtáztam, és tovább falatoztam.
A motorkocsi vontatta, három részből álló szerelvény, zajos csörömpöléssel száguldott el mellettünk. Persze, ha ezt a tempót száguldásnak lehet nevezni. A motorvezető integetett, üdvözlésként még a dudát is megnyomta.
Aztán befejezve a reggelit, összeszedtük a felszerelést, és tovább lépegettünk a vasúti talpfákon egy újabb festési munkához. Ezen a napon Belsőkamaráspusztáig jutottuk el. Nehezítette az előre haladást a meleg. A nap úgy tűzött, mintha minden sugarát, melegét, csak ránk irányította volna. Estére eléggé leégtünk, a póló helye ott éktelenkedett testünkön. Éjjel nyugtalanul aludtunk, de a fáradtság győzött és az álom sem került el bennünket.
Reggel újból csörgött a vekker, kezdődött minden elölről. Cipekedés, vonatra fel, majd le, aztán irány a vasúti töltés, a következő tábla festése, benne útátjárót jelző András keresztekkel, megálló helyet jeltő tábla M betűvel, sorba, ahogy az következett. Az Élővíz főcsatornánál azért megálltunk. Órákig bámultuk a vizet, próbáltunk halakat felfedezni a víz folyásában. Köveket dobáltunk a csatornába, arra gondoltunk, nem kerget bennünket a tatár, kicsit ráérünk. Aztán azt vettük észre, hogy már a déli vonat megy Mezőhegyes felé. Elindultunk, így ahogy haladtunk előre, Végegyháza alsó, majd Végegyháza következett. Volt pár útátjáró, a már említett táblákkal. A nap továbbra is melegen sütött, így kísért bennünket kilométerről kilométerre.
Aztán következtek az újabb napok, festések sokaságával. A színek nemcsak a táblákra kerültek fel, hanem arra a nadrágra, ingre is, amelyben alakítottuk a vasúti festő melósát. A munkanapok szaporodtak, majd elértük Mezőkovácsházát. Ez nem volt egy nagyállomás, de ebben a viszonylatban, ahol csak egy vágány futott át a településeken, „nagy” állomásnak számított, pár vágány jelezte a pályaudvart. Azonban több átjáró keresztezte. A festések elvégzése miatt itt pár napra, megrekedtünk.
Egyik nap apánk jött a kis kézi piros hajtánnyal és ellenőrizte munkánkat. Leszállt róla és csak annyit mondott:
- Remek munkát végeztetek! – mondta és elégedett mosollyal ment be a forgalmi irodába.
Mi egymásra néztünk öcsémmel, és egy fejbiccentéssel nyugtáztuk apánk szavait. Már csak egy hét volt hátra a vállat nyári melóból. Elégnek is találtuk, mert a meleg alaposan megkínzott bennünket. Minden forró volt, a levegő, a föld, a vasúti sínek, a hozzá tartozó talpfák. Talán még a tojás is megfőtt volna egy bádog edényben a napon.
Telbisztanyáig érkeztünk el az utolsó napokban. Innen már csak pár kilométer és néhány nap volt a végcél. A pályaőr, aki itt teljesített szolgálatot, már várt bennünket. Örömmel üdvözölt, kezet fogott velünk, mint felnőtt a felnőttel. Aztán annyit mondott:
- Ifiurak! Meghívom magukat ebédre! Nyúlpaprikást tálal az asszony! Nem volt szabadkozásunk, mert az invitálás olyan kedves volt, hogy annak nem lehetett ellenállni. Ilyen finom pörköltet, nyúlból, azóta sem ettünk. Elbeszélgettünk, és megvártuk a délutáni vonatot, hogy elinduljunk haza.
Letelt a vállalt hónap, megkaptuk fizetésünket, melyet az utolsó fillérig leszámoltunk anyánknak. A pénz ott feküdt az asztalon, büszkék voltunk, hogy ezt mi kerestük. Került belőle cipő, nadrág, ingek, meg ami kellett. Zsebpénzt is kaptunk. Öcsémmel elmentünk a cukrászdába és kértünk egy háromgombócos fagyit. Megelégedéssel nyaltuk, aztán még kétszer, ott ültő helyben megismételtük a vaníliás gombócokat, hiszen ezt a mi keresetünkből vettük.
*
3360
koszabimi - 2015. augusztus 10. 07:15:39

Kedves Tibor! valóban az ember minden idegszálával a gyermekkorhoz kötődik. Ott tanul meg mindent, melyet felnőtt korában csak finomít, hol sikerrel, hol sikertelenül. Jobban meg kellene becsülnünk az akkori tapasztalatokat, tanultakat.

2603
orkutya - 2015. augusztus 03. 13:41:21

A gyermekkorom világát éltem át, amikor általános iskolásként - nyári szünidőben -, dolgoztam, pénzt kerestem, és szintén édesanyámnak adtam. Ma már, ősz fejjel de szívesen gondolok vissza erre az időre!
Köszönöm, hogy elmerenghettem a "régi, szép időkőn": Tibor Wink

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.