Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Lovas József Pál: Állatkert - Hatodik történet (2015. szeptember)
Egy elefántbébi sirámai
Helló Severn Suzuki Kanadából! Elnézésedet kérem, hogy így ismeretlenül megszólítalak, de az igazság az, hogy az ENSZ-ben elmondott beszéded nagyon felkavart. Egyszerűn nem tudok szótlanul elmenni mellette. Igazságtartalma elsöprő erejű, az elhangzottaknak komoly üzenete van, ami a világ minden polgárának szól. Igen a világnak szóltál, a nagy földkerekségen belül is azokhoz, akik akkor, és akik most élnek és élni fognak, mert az igazság, amire megpróbáltál rávilágítani, időtlen.
Én egy elefántbébi vagyok. A nevem Fatima. Édesanyámmal élek egy német állatkertben. Aránylag jól megvagyunk itt, úgy is mondhatnám, hogy nyugodt körülmények között. Gondolj csak bele, nem kell nap, mint nap láncra verve, kiéhezve robotolnunk, miként gyakran Ázsiában teszik társainkkal az emberek! Nem kell nélkülöznünk sem, hosszú kilométereket élelemért, vízért menetelni, és mégis… Kimondom az igazságot: nem vagyok igazán boldog.
Unatkozom.
A mamám Afrikában született, a vadonban nőtt fel, majd egy rezervátumba került. Már megfogantam a testében, amikor áthozták erre a földrészre. Én már Európában születtem. Öreg barátunk, Jumbó, a hímelefánt és a többiek gyakran megemlítik, ha összejövünk, jobb sorsom van itt. Nem tudom. Anya sokat mesél nekem korábbi életéről, Afrikáról, a dzsungelről, én magam is sokat olvasok a világról. Jóllehet, ez is közrejátszik abban, hogy nem vagyok teljesen boldog.
Bizonyára te is tudod, hiszen okos kislány hírében állsz, mi vagyunk a világ legnagyobb szárazföldi emlősei, az egyik legérzékenyebb állati lelkek a Föld nevű bolygón. Fajtánkról mesélve, el kell, hogy mondjam, természetes ellenségünk egyedül az ember, nem csoda hát, hogy komoly védelemre szorulunk. Figyelmeztetésnek szánom: az elmúlt egy évtizedben mintegy 60 százalékkal esett a populáció lélekszáma. Afrikában már csak 400 ezer, Ázsiában pedig alig 40 ezer példány él szabadon, de ez a szám a jövőben is csökkenni fog. Orvvadászok, az elefántcsontból és trófeákból milliárdokat kaszáló vadorzók irtják gyakran elképesztő kegyetlenséggel a nemes állatokat, az egyetlen fajt az emberen kívül, amely elsiratja halottait. Ha hiszed, ha nem, az elefántok napokig virrasztanak halottaik mellett, és megkönnyezik az elvesztésüket. Gondolkodjunk el ezen, és tegyük fel magunkban a kérdést: milyen lenne ez a világ elefántok nélkül? Eme alapvetően barátságos, hatalmas termetük ellenére veszélytelen, és – vesztünkre – jól idomítható állatok nélkül!
Túl sokat beszéltem magunkról? Ne haragudj, de valahol mi is benne vagyunk abban a körben, amiért, és akikért harcolsz. Tudom, a jövődért, a jövőnkért emelted fel a hangod. Azon a tanácskozáson ott, az ENSZ székházának üléstermében üzenetet küldtél az embereknek, kormányok képviselőinek, üzletembereknek, szervezőknek, riportereknek, politikusoknak, hogy fogják fel végre, a jövő elvesztése nem olyan, mint vereséget szenvedni egy választási kampányban, vagy pár pontot lefelé csúszni a tőzsde indexen. Nem! Annál súlyosabb dolgokról van szó. Az eljövendő generációkról.
Jól emlékszem a szavaidra.
– Azért vagyok itt, hogy az éhező gyerekekért szóljak, akiknek sírását nem halljuk meg – kiáltottad a világnak. – Azért vagyok itt, hogy szóljak a megszámlálhatatlan állatért, akiknek életterüket elveszítve eltűnnek a Földről. Az ózonlyuk miatt félek kimenni a napra, és félek belélegezni a levegőt, mert nem tudom, milyen szennyezőanyagokat hordoz. Korábban édesapámmal horgászni jártunk Vancouverben, amíg pár éve fel nem fedeztük, hogy a halak teste tele van rákos daganattal.
Szívet szorító kiáltás. Mindaz, amiről beszéltél, itt történik a szemünk előtt. Állat- és növényfajok tűnnek el végérvényesen. Sokszor álmodoztam arról, hogy még életem során lássam a vadállatok csordáit, dzsungeleket és esőerdőket tele madarakkal és pillangókkal. Arról álmodoztam, hogy vissza tudjak menni oda, ahol az édesapám, édesanyám született. De már abban sem vagyok biztos, vajon az én gyerekeim még láthatják-e mindezt.
Hatezer mérföldet utaztál három gyerektársaddal együtt, hogy felhívd a világ figyelmét arra, hogy nagy bajban van a Föld. Rajta mi, a lakói, mindannyian. Tizenkét, tizenhárom évesen arra hívjátok fel a felnőttek figyelmét, hogy változtatniuk kell. De vajon tudják-e, mi a megoldás? Kérdések, amelyekre választ vár a világ népe. Hogyan lehet rendbe hozni az ózonrétegen lévő lyukat? Hogyan bírjuk rá a lazacot, hogy visszajöjjön egy halott folyóba? Hogyan hozzuk vissza a kipusztult állatfajokat? Hogyan hozzuk vissza az erdőt az elsivatagosodott területekre?
Magam előtt látlak, ott állsz a pulpituson, a lélegzetelállító csendben rád figyel mindenki, átellenben ezer szempár tapad rád, és te remegő hangon kijelented:
– Én csak egy gyerek vagyok, és nem tudom, mi a megoldás, de azt akarom, hogy rájöjjetek: Ti sem tudjátok! Ha nem tudjátok, mindezt hogyan hozzátok rendbe, akkor hagyjátok abba a pusztításukat! Ti döntitek el, milyen világban növünk fel. Jó lenne, ha szülőkként azzal vigasztalhatnátok bennünket, gyerekeket: „Minden rendben lesz, mindent megteszünk, ami tőlünk telik.” „Ez nem a világvége”. Azt mondjátok, szerettek bennünket. Kérlek, cselekedjetek is eszerint! Az iskolában, de már az óvodában is, azt tanítjátok nekünk, hogyan viselkedjünk a világban. Azt tanítjátok: hogy ne harcoljunk egymással, oldjuk meg a gondokat, tiszteljük egymást, rakjunk rendet magunk után, ne bántsunk más teremtményeket, hogy kapzsiság nélkül osszuk meg, amink van. De akkor Ti miért teszitek mindannak az ellenkezőjét, amit nekünk tanítotok?
Hány év is telt el az említett beszéded óta? Tíz? Tizenhárom is talán. És jóformán misem változott az óta. A Föld tovább pusztul, lassan ellehetetlenül rajta az élet. Nem véletlen, hogy a milliárdosok új bolygók után kutatnak. Pedig itt van nekünk ez a csodálatos planéta. Igen! Abba kell hagyni a rombolását! Én magam is csak egy gyerek vagyok még, egy elefántbébi, de már van elképzelésem arról, hogy, ha az emberek annyi pénzt költenének a szegénység felszámolására vagy a környezeti megoldásokra, amennyit háborúskodásra, Földünk csodálatos hellyé válhatna!
Szeretnék ezen a csodálatos helyen élni! És bízni abban, hogy ez nem a világvége!

(Forrás: a 12 éves kanadai lány, Severn Suzuki 1992-ben elhangzott beszéde egy ENSZ találkozón.)
2951
Firm76 - 2015. október 26. 06:21:56

És ehhez nem szólt hozzá senki?!

Gratulálok!

üdvözlettel: Sabján László

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.