Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.22. 16:41
További szép napot kívánok kedves Társaimnak ! Heart

2019.02.22. 09:22
Mindenkinek szép, tavaszváró napokat kívánok sok szeretettel és jókedvet az alkotó munkához. Heart Rose Heart

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: g_gyongyi
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Molnár Fanni Eszter: Csempészek
Egy ideje abbamaradt a dörömbölés, és a rádió is csak zúgott. Egyre kínzóbb volt a csönd, ahogy a kormánynál ülő egyre hangosabban, zihálva lélegzett.
- Húzd le az ablakot, nem kapok levegőt - hörögte végül oda a társának.
- Cseréljünk?
- Nem, csak húzd le azt a rohadt ablakot!
Az ablak lehúzódott. A társ a sofőrt nézte.
- Ideges vagy.
Káromkodás, visszaugatás, már hogyne lenne az. A társ elkezdte tekergetni a rádiót, míg talált valami zenét. Külföldi pop, borzalmas, de a vezető nem szólt semmit. Szemeit szinte eszelősen az útra szegezte, kicsit meggörnyedt, orrlukai valamivel nyugodtabban tágultak és szűkültek.
- Fölhívom - szólt a társ a sofőrt fürkészve. Az biccentett. Tárcsázás.
- Én vagyok - mondja a telefonba -, a következő pihenő. Huszonötös kilométerkő. Tizenöt perc. - Majdnem kiejtette a kezéből a telefont, mert hirtelen valaki megint elkezdett dörömbölni hátulról. - Nem, nem... már elhagytuk. - Sóhajtás. - Nem, főnök, nem követnek. Biztos, most is figyelem. Igen. Rendben.
Mikor letette, a sofőr idegesen odavakkantott:
- Ott lesz?
- Ott, nyugodj meg.
- Te engem ne nyugtass.
Dörömbölés hátulról, hosszan, sűrűn, erősen.
- Maradjatok már csöndben a kurva anyátokat!... - bődült fel a sofőr, és két hatalmasat vágott a rakteret elválasztó falra maga mögött. - Ha meghallanak, mind mehettek vissza! Én meg a balettbe ugrálni... - tette hozzá valamivel halkabban. A másik az anyósülésen kissé feszülten figyelte a jelenetet. A rádióban véget ért a szám, most valamit beszéltek, de nem értette egyikük sem. Újabb kilométerjelző tábla.
- Már csak öt kilométer - jegyezte meg a társ, mert nem bírta már elviselni a vihar utáni csendet.
- Tudom, hogy már csak öt kilométer, szerinted én hova nézek?! - csattant fel a sofőr. - Fogd be a pofád és figyeld, hogy nem követnek-e!
A másik pár másodpercig döbbent némaságban ült, de aztán halkan, szinte fenyegetően kezdte mondani a visszapillantótükörbe bámulva:
- Engem nem érdekel, hogy mit érzel vagy nem érzel munka közben, hogy a pénz miatt vagy puszta emberbaráti szeretetből furikázod-e ezeket, vagy hogy ha elkapnak, a sitten fogsz-e megrohadni, mert hidd el, ha egy mód van rá, én lelépek nélküled is. De az, hogy egy idegbeteg állat fogja a kormányt, amíg hátul egy rakomány ember van, akiknek a zsaruk szerint kibaszottul nem kéne itt lenni, melletted meg én ülök, az viszont érdekel, úgyhogy hagyd abba ezt, és most azonnal nyugodj le!
Odaértek. A kocsi zökkenve megállt. A sofőr megint zihálva lélegzett, de feje előrebiccent, keze ernyedten hullott le a kormányról. A társa azt várta, hogy sírni fog, vagy szűkölni, mint egy kutya. Szinte megsajnálta. Megrezdült a telefon.
- Itt vagyunk - kapta föl. A motorzaj nélküli csendben hallatszottak a válaszok is.
- Előttetek állok. Megvárjuk, míg az a kamion elmegy szemből, akkor ti kiszálltok és átültök az én kocsimba. Én rágyújtok egy cigire, mintha azért álltam volna meg. - Azzal kinyílt az előttük levő autó ajtaja és egy melegítős, középkorú ember szállt ki belőle.
- Főnök - szólt a sofőr a társ felé hajolva a telefonba - , nagyon hangoskodtak, megnézném, mi van velük.
- Ha más nem hallotta meg, akkor nem baj. Kopogj hátra.
Hátrakopog. Csend. Még egyszer. Csend. A társ is hátrafordul, hosszan, idegesen zörget. Néma csend.
- Főnök... nem válaszolnak.
Egy pillanat múlva a telefonból:
- Fönt van egy nyílás.
- Mi?
- A raktér tetején egy nyílás szellőztetőnek. Azt kinyitottátok?
A két férfi egymásra néz. A főnök halálosan nyugodt hangon folytatja:
- Az a nyílás, amin keresztül megy be nekik a levegő. Azt kinyitottátok?
A sofőr zihálása megint erősödik.
- Ne pánikolj - szól a társ összeszorított foggal részben neki, részben magának - ne pánikolj.
- Fiúk - mondja a főnök halk, vontatott hangon - , én most beülök a kocsiba, ti pedig kiszálltok, és kurva gyorsan átültök.
- De...
- Megértettétek?
- Igen - nyögi a társ száraz torokkal, és a sofőrre néz.
- Most!
Egyszerre szállnak ki, kibírhatatlanul hosszú másodpercek alatt. Mielőtt lelépnek a földre, még egyszer találkozik a tekintetük. A társ egy pillanat alatt megérti.
- Ne... - kezdi erőtlenül, de már késő. A sofőr nyugodt, hosszú léptekkel elindul hátrafelé. A telefon megint rezeg. A főnök. Mit lehet tenni?... Lelép a földre és ő is elindul hátra. A sofőr akkor húzza el a reteszt.
Mindketten ott állnak, lassú izzadtságcseppek gördülnek az arcukon. A társnak úgy tűnik, a sofőr emberfeletti erővel nyitja a furgon ajtaját. Aztán egy pillanatig csak állnak néma döbbenetben, míg felfogják a bentről áradó szagot, az izzadtság, vizelet, félelem és halál mindent elfedő, iszonyú szagát.
A társ öklendezni kezd, a furgon mögé hány és előretámolyog a kocsihoz. A sofőr csak áll és nézi a fuvart. Karok, lábak, arcok a félhomályban, ugyan azok a testrészek, amiket bepakoltak pár órája, és tessék, mégsem ugyan az semmi. Aztán meghallja távolról, a gerincvelő mélyéről egy kocsi motorjának indítását, és egyszer csak becsapódik az ajtó meg a retesz, és aztán a kocsiban ül, pedig nem emlékszik, hogy megmozdította volna a lábát.
A társ hullafehéren ül mellette. Még mindig érzi a szagot. A sofőr zilált, szaggatott légzését hallgatja, meg a rekedt könyörgését:
- Főnök... az ablakot... nem kapok levegőt... Molnár Eszter Fanni (21)
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.