Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 17:41
Kellemes estét kívánok In Love szeretettel Mindenkinek!

2019.05.26. 13:44
Kedves hzsike! Gratulálok, és további sok sikert kívánok!

2019.05.26. 13:36
Kedves hzsike! Szívből gratulálok! Rose

2019.05.26. 12:26

2019.05.26. 12:25
Szépséges napot mindenkinek! Smile Föltettem a Könyvbemutatóm linkjét, nagyon jól sikerült. Boldog vagyok. Smile

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: zozone
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 1
lilapetunia
Dr. Jacsó Pál: Az utolsó emlék (2015. október)

- Jó napot István gazda!
- Jó napot! Meleg napunk lesz ma is!
- Inkább ilyen legyen, az én csontjaimnak ez az idő ajándék. De maga, még fiatalember István! Jóval öcsém lehetne. Így köszöntötte kedvesen egymást a két öreg, akik közül a fiatalabb is, bizony már vagy 80 szüretet megélt ezen a szőlőhegyen, itt a Somló hegy szoknyáján.
István gazda már jó ideje, mióta felesége elment ebből az árnyékvilágból, kinn lakott a szőlőben. A gyerekei bizony furcsán és aggódva néztek rá, mikor egy szüret utáni őszi délután, nem akart beszállni a hazafelé induló autóba, hanem bejelentette, hogy ő bizony ezt az őszt és a telet is inkább itt töltené, a közvetlenül a tőkék mellett álló vastag falú kőházban, amit még a nagyapja kezdett el építeni, a saját kezével. A ház először bizony még csak házikó volt, de ahogy az évek múltával a pincét is egyre mélyebben vájták a hegy gyomrába, a kikerülő homokkő és tufa építőanyagnak is megtette, ráadásul helyben volt. Ahogy a meredélyt feltöltötték, a ház alapját kibővítették, a domboldalon egy szép tágas udvar kerekedett, ahol szüretkor, vagy bármely egyéb munka idején, kényelmesen elfért az egész lábatlankodó vendégsereg is. Ráadásul így a táj is előnyére változott, a ház pedig az idők előrehaladtával egyre takarosabb és pofásabb lett, a család nem kis örömére és büszkeségére.

Időközben a másik öreg már épp ott tartott, ahol a kanyargós földút kaptatója a kapubejáró lebetonozott felhajtójával összeért. Így könnyebb volt rákanyarodni az útról a kis udvarra, bármilyen időben. Bezzeg, amikor még lovas-szekérrel jártak fel a hegyre, nem volt szükség ilyen úri luxusra, amivel az öreg nem is értett egyet, - még hogy a gyepből csak egy négyzetmétert is elvegyenek -, de a fia ragaszkodott hozzá, így ő sem ellenkezett tovább. Míg ezen elmerengett, az utolsó pár lova jutott eszébe, és elmosolyodott az arca. A Bogár meg a Szellő, úgy húzták fel a szekeret a sokszor süppedős, sáros úton, mint a parancsolat, még trágyahordáskor is. Azt a két lovat még 3 éves csikóként vette a kanizsai vásárban, és úgy ahogy voltak, szőrén megülve őket, két nap tartott velük az út hazáig.

November környékén, már mindig jó tömör téli szőrt kezdtek ereszteni, a kevesebb munkától és jó abraktól pedig igencsak menősek lettek, még idősebb korukban is. Trágyahordáskor az öreg a reggeli abrakolás közben megpucolta a lovakat, akkurátusan felkötötte mindkettőnek a farkát, szépen eligazítva a visszahajló szálakat, majd rájuk tette a gondosan kezelt, szurokfeketére olajozott, csillogó lószerszámot, és a szekérhez vezetve őket, épphogy ráakasztotta a kötél istrángot a hámfákra, már kezdtek is belefeszülni a szügyellőbe. Az öreg alighogy felült a bakra, a Szellő már magától indította a fogatot, amit kis késedelemmel, de ugyanolyan akarattal, bogárfekete párja is követett. Mikor a lovak elértek ahhoz a helyhez, ahonnan már látszott a mostanra már átalakított felhajtó, maguktól, noszogatás nélkül megnyúlva belefeküdtek a hámba, majd rákanyarodván a fagyott kaptatóra, szikrázó patkókkal, egyetlen ostorcsapás nélkül, behúzták a megrakott szekeret a borház udvarára.

Ahogy a lovak egyenes területre értek, jó tapasztalattal, azonnal megálltak, mert ismerték már az öreg szokását, aki ilyenkor a gyeplőt kérges kezeiből az egyik lőcsre tekerte, majd óvatosan, akkurátusan lekászálódott a szekérről. A féket nem is kellett használnia, mert a lovak nyugodtan álltak, süllyedő-emelkedő horpaszokkal fújtatva nyelték a fagyos levegőt. István gazda nyikorgó csizmájában a borház felé indult, hagyva, hogy a jószágok párologtassák még magukról egy ideig az izzadságot, mert bizony még némely lovas ember is megfeledkezik arról, hogy (izzadt) állatokra még ne terítsünk rögtön takarót, mert bizony annak megfázás lesz a vége. Ezt azonban ő, már fiatal legényként jól megtanulta, és ha nem előbb, hát a Don melletti csontrepesztő fagyos éjszakákon, úgyis meg kellett volna tanulnia, a lövegvontató szerelvényeknél.

A házhoz érvén, az öreg elforgatta a majd' fél kilós pincekulcsot a borház zárjában, majd a vasalt faajtót nagy nyikorgással betolta a pince előterébe. Benn hideg félhomály volt, de ezen nem is akart változtatni, miután melegedni most nem volt szándékában, mert ha lerakja trágyát a szekérről, már indul is vissza, hogy alkonyatig, annyiszor fordulhasson, ameddig az idő engedi.

2.

Épp csak odalépett a széles kőfalban képzett kis mélyedéshez, ahol vastagfalú békebeli címeres palackban a legjobb olaszrizlingje érlelődött, a párás üveg mögé rejtőzve. Hangos cuppanással kihúzta a dugót, majd töltött magának egy decinyit a hideg rizlingből, amit két rövid korttyal elintézett. Ezután egy gyors ötlettől vezérelve töltött még egyet, majd az ablak alatt álló kanna alján lévő, még nem fagyott vízzel kiöblítette a poharat, és a butéliával együtt visszatette a falmélyedésbe, aztán sarkon fordulva, körbe se nézve, kilépett az ajtón, de a küszöbön még megállt egy pillanatra:

Mert a lovak látványával egész életében nem tudott betelni. Kedvtelve nézte, ahogy ott álltak felkötött farokkal, kissé még tajtékosan, de már alig gőzölögve, izmos nyakuk ívén a hosszú sörénnyel, szemükbe lógó üstökükkel, mint két szoborszerű szépség. A lovakon nem volt szemellenző - azt az öreg, nem igen szerette, mert nem tartotta magyarosnak -, így azok hamar észlevén közeledtét, vidám horkantással és prüszköléssel üdvözölték, számítván arra, hogy kapnak majd egy-egy abrakostarisznyát a fejükre, és így hamarabb telik az ő idejük is. De az abrakolás, most maradt az otthoni pakolásra. Az öreg nem ült vissza a szekérre, hanem az enyhén fékezett kocsit a rúd végénél megfogva, szóval indította, majd fordította a lovakat az enyhe lejtőn, a szőlősorok közé. Miután elhagyta az utolsó már lerakott csomót is, az ostornyelet kissé megemelve, megállásra szólította a lovakat, akik nyaklójukba feszülve, egy határozott rúd-felrántással megállították a szekeret.

István gazda ekkor odalépett a kocsi elejéhez, és az ülőlapról, ami a szekérderékba volt illesztve, levett két vastag szürkészöld pokrócot, és gondosan széthajtogatva és megigazítva, a már száradófélben lévő lovakra terítette, majd felmászott a rakományra, megmarkolta a villanyelet, és már nekikezdett volna a munkának, amikor tekintette a lovak farán újra megpihent. A jószágok megszokták a takaró jelentette élményt, és nyugodtan álltak a rúd mellett, az öreg még csak az istrángot sem vette le róluk, hisz nem olyan könnyű egy megrakott trágyás szekeret elragadni, és ezek a lovak, már több, mint 10 éve kipróbált társai voltak. Viszont a pokrócok úgy lettek ráterítve az állatokra, hogy a szekér magasából nézve, mindkettőn jól láthatóan kirajzolódott a Magyar Királyi Honvédség pecsétje, amit már tán jó 60 évvel ezelőtt nyomtattak beléjük. Az öreg kezében megállt a villa, megtörölte gyöngyöző homlokát, és elmerengett a régmúlt nehéz emlékein:

Jó ötven évvel ezelőtti események jöttek sorban eléje, ahogy falubelijével és legjobb barátjával Szántó Miskával botladoznak naphosszat az Uriv körüli kietlen pusztaságban, elfagyott lábakkal, éhesen, kelésekkel vézna, megfáradt testükön, szakadt ruháikban. Meleget szakadozott posztó kabátjaikon túl, csak azok a kincstári pokrócok jelentettek, amiket a teljes káosz és szétesés előtt vételeztek, a század hadtápszekeréről. Éjszaka, vagy akár nappal is, ha már nem bírták a vánszorgást, összebújtak a duplán egymásra terített takarók alatt, és így ha dideregve is, de néha sikerült elszenderedniük pár órára. Ilyenkor miről is álmodhattak volna, mint az otthonról, a hazai tájról. A földekről, ahogy épp hosszú ágyat szántanak a kukoricavetés alá, miközben előttük a szomszédék eladósorba került formás lányai szórják a szemet a barázdába.

Nagy viszontagságok árán - ami külön történetet érdemelne -, végül tavasz közepén, 3 hónappal a vereség után vergődtek haza Magyarországra. Miska egészsége nem is bírta el a megpróbáltatásokat, és még a háború vége előtt elment anélkül, hogy csak egyet is megölelt volna a szomszéd lányai közül. Nem maradt utána más, csak az az egy lópokróc, ami sokszor az életüket mentette meg. Amikor a háború után István is hazatért falujába, Miska édesanyja, fia utolsó kívánságaként, egy este átvitte hozzájuk a takarót, miközben István épp az istálló melletti fészerben készítette elő a szerszámokat a megkésett vetéshez. Az idős kis töpörödött öregasszony, amikor átadta a gondosan összehajtogatott pokrócot, csak egy szikár könnyet morzsolt el az arcán, mert bár Miskán kívül még 2 fiát is elveszítette a nagy világégésben, keményebb volt, mint az ekevas, ami most, az évek óta szántalan földeket hántja.

3.

István gondolkozott egy darabig, mit kezdjen a furcsa ajándékkal, majd nagy tanácstalanságában, jobb híján a pajtában álló szekér rúdjára terítette. Aztán reggel, ahogy indult befogni a lovakat, a pokrócot az ülésdeszkára hajtogatta, majd egy sugallatra elővette a sajátját is a szerszámosból, hogyha már így esett, legyen puhább az ülés a bakon. Így lett újra útitársa a két kincstári pokróc, melyeket biz' az ánti-világban igencsak jól megszőhettek, mert még később, 50 év elmúltával sem igen koptak meg. Nyáron az ülésdeszkát tették kényelmesebbé, és bizony néha eláztak - ekkor furcsa illatukat a kocsi rúdján száradva eresztették -, késő ősszel és télen, meg a lovakat óvták a hideg széltől. És bizony 50 év alatt, igen sok ló megfordult az öreg szekér rúdja mellett.

Aztán eljött az a nap is, amikor az utolsó párat, már idegenek vezették ki a hosszú istállóból, István gazda meg oda sem akart nézni, így már korán reggel felment a szőlőhegyre, bár dolga aznap nem lett volna. Végül egy napon, fiai a szekeret is szétszedték, majd pár év múlva a szőlőhegyen lett belőle virágos ládákat tartó látványosság, de István gazda ebbe is belenyugodott. Amikor a felesége is elment, a nagy hálószobából inkább kiköltözött a nyári konyhába, ahol a maga kis birodalmában egyedül lehetett, ha úgy akarta, és egyre többször akarta úgy.

A nyári konyhába nem fért be, csak egy keskenyebb dikó, de nem bánta, mert úgysem bírta már nagyon az alvást. Kemény párnája alatt meg ott volt összehajtva a lovakról levett két pokróc, melyek saját emlékei mellett, egy kicsit a világtörténelem részei is voltak, bár István gazda menye nem nézte jó szemmel, de a békesség kedvéért már nem háborgatta emiatt az öreget.

Amikor a városi házból az öreg kiköltözött a szőlőhegyre, vitte magával a pokrócokat is, mint élete naptárát. Itt a hegyen ismerete meg János gazdát, az egyik távolabbi szomszédot, aki itt lakott lenn, a faluban, de napjait ő is a szőlőben élte, s csak azért nem költözött ki, mert jólesett neki a járás, ha megmozgatta elkopott ízületeit. Ahogy összebarátkoztak Istvánnal, és épp katona élményeiket mesélték egymásnak, döbbentek rá mindketten, hogy azokban a keserves hónapokban épp csak pár száz méterre voltak egymástól hideg lövészárkaik, és bizony János gazda is megjárta a maga kálváriáját míg hazatért, de a jó Isten vagy az elvtársak akaratából még visszakerült egy kis málenkij robotra, egy Lemberg közeli táborba, amit a szerencse vagy a gondviselés folytán, sikerült túlélnie, és hazatérvén már nem is költözött vissza szülőfalujába, hanem gyári munkásnak állt Csepelen, ahonnan az 56-os forradalom idején Ausztráliáig menekülve meg sem állt az útja. Hamarosan saját céget alapítván, öreg korára ottani mércével is jómódú embernek tarthatta magát, de a szíve ki tudja miért, hazahúzta. Talán a külhoni jólét miatt is - ami némileg kárpótolta a kétszeresen átélt szenvedésekért - érte meg ezt a szép kort, hogy hazatelepülvén, vegyen magának egy takaros házat itt, a Somló hegy aljában, meg egy szép pincét a szőlőben.

A két öreg- bár feleslegesen sokat nem beszélgettek -, élvezte egymás társaságát, mint két hányatott sorsú kövület, akik itt maradtak régi korok tanúiként, éppúgy mint maga a szőlőhegy. Most is, ahogy János gazda kapaszkodott fel az úton, csak megszokásból köszönt be, mert a beszélgetésnek délután vagyon ideje, az ember, legyen bármilyen öreg is, reggeli-délelőtti órán a szőlőben nem tétlenkedhet. Majd estefelé, úgyis megisznak pár pohárkával a lemenő nap fényétől, a keskeny holdvilágig.

Amikor János gazda estefelé, egy korsó jófajta ezerjóval - amit egy másik cimborájától kapott ajándékba - ballagott lefelé az úton, István gazdáék házánál nagy nyüzsgést látott. Közelebb érvén, érzete már, hogy nagy baj lehet, mert öreg barátja menye kisírt szemekkel jött ki eléje. Félrevonta Jánost, és fel-fel törő zokogás mellett adta tudtára, hogy István gazda estefelé bizony elment a felesége után. Úgy találtak rá a pince előtt, a karosszékben ülve, egy pohár rizlinggel a kezében, amit még elmúltában is olyan erővel szorított, hogy szívfájdalom nélkül nem is lehetett kicsavarni a markából.

De valamit megérezhetett a jó öreg, mert ahogy holtában rátaláltak, azonnal észrevették, hogy a két kopott lópokróc gondosan negyedébe hajtva, egymás mellett ott lógott, a már csak virágláda tartóként használt öreg szekér saroglyáján. István gazda menye, félszegen-szégyenlősen, odament a szekérhez, összehajtotta a két takarót és János gazda kezeibe adta.

4.

- Biztosan, ez lett volna az utolsó akarata, fogadja el, és ne vegye tolakodásnak.
A meghatódott öregember végigsimított a kopottas szöveten, majd hóna alá csapva, tisztes főhajtás után továbbindult hazafelé, a kezében lévő korsóból jó pár nyeletnyit még szétloccsintva a kapubejáró előtt és lefelé az úton, ahol gazdájával az öreg szekér oly sokszor nekirugaszkodott a partnak, majd utoljára jól meghúzva a recsegőre fonott korsót, otthon a két pokrócra locsolta a maradék kortyokat, miközben az járt a fejében, hogy már nem sok újbor kóstolásban lesz része neki sem. Így hát az ősz elmúltával, úgy döntött, visszautazik az otthon maradt lányához Ausztráliába. Eladta hát a falusi házat, és fenn a hegyen a pincét is, amit a fővárosból idetelepült újgazdagok vettek meg jó-áron.

Már a repülőn ülve gondolkodott el azon, hol is van vajon, az igazi hazája?
Aztán felnézett a csomagtartóra, és kesernyésen elmosolyodott. Ott van a hazája neki is, ahol mindazoknak, akiknek része volt abban, hogy csak egy vastag, új vagy kopottas, szürkészöld pokróc legyen a sajátjuk, és szívükben őrizzék a hazájuk. Így került hát a két takaró a jeges orosz sztyeppékről az Ausztrál nyárba, szövetébe ivódva a háború zajával, reménytelenségben megfáradt emberek, és párolgó lovak verejtékével, meg a ráloccsantott rizling és ezerjó fanyar illatával.

Hogy aztán mi történt velük, talán már nem is oly' lényeges, hiszen nagy valószínűség szerint János gazda az utolsók közötti élő szemtanúja volt, annak a tízezrek lélekáldozatát követelő, csontrepesztően fagyos télnek, ami oly sok értelmetlen hősi tettet látott, melyért köszönet nem járt, és emléke is alig maradt már, hisz mindannak hírét, ami ott történt, javarészt még azon a télen majd' mind magukkal vitték a fagyott hó alá. Mert hát lássuk be, az ember sokszor kevélyen úgy hiszi, hogy a történelem alakítója, holott végső soron legtöbbször, csak elszenvedője. Bizony kevesebbeknek jut öröm, és többeknek szenvedés, de míg az előbbi hamar elporlad az emlékezetben, ez utóbbi kősziklába vésetten állja ki az idő próbáját, oly mélyen vájt betűkkel írva, hogy még a szeme világát vesztett ember is olvashassa, és erőt meríthessen belőle az idők végezetéig.

(Miskolc, 2012. december 21.)
5324
Palko64 - 2015. november 13. 11:39:27

Köszönöm szépen az olvasást és véleményed! :-)

3757
jegmadar - 2015. november 13. 09:23:14

Remek!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.