Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sabján László: Tarah könnyei (részlet)
Hasha-Durrah¹ lágyan ívelő dombjai felett sötét éj terjesztette ki álmot hozó szárnyait. De a Föld gyermekei nem hunyták le csillogó szemeiket, nem hajtották éji álomra fejüket. Mert nem volt többé szükségük az álmokra. Hisz mindannyiuk leghőbb álma valóra vált.
Hogy messze űzzék az éj élettolvajló sötétjét, tüzeket gyújtottak. Tábortüzeket, melyeket körbeültek vidám seregeik, hogy a magasan lobogó lángok megvilágíthassák a boldog arcokat. S víg énekek zendültek föl a szabadok ajkán, hogy elkergessék a bús éji csöndet.
A föld, mely oly sok éven át háborútól vérzett, most újra békére lelt, sebeire gyógyír simult. A kezek, melyek oly soká markolták a fegyvereket, most cimbalmok, sípok, s dobok után nyúltak. S a lábak, melyek oly fáradhatatlanul futottak éveken át a halál elől, most táncra perdültek a tábortüzek fényében, s keringtek köröttük, mint bolygók a nap körül.
Még nem voltak falvak. A háború mindent elpusztított. A föld színén csak üszkös romok maradtak, a meggyalázott élet siralmas gyászjeleiként, mikhez már csak a vadállatok ösvényei vezetnek el. Csupán egy magányos palota emelkedett fehérlő büszkén a legmagasabb dombon, a puszta tartomány hó-tiszta szíveként. Ott lobogtak a tábortüzek, Nahrranda² magas kőfalainak meleg ölelésében. Ahol két karcsú torony között csak azért is szélesre tárva tátongott a hatalmas kapu, melyen az éj sötétje ugyan kíváncsian leselkedett befelé, de azon belépni nem volt bátorsága.
Hasha-Durrah népe boldog ünnepet ült. Belmír³ oroszlánjai megvédték az életet, kiűzték a zsarnokokat, s kivívták a szabadságot. A Föld gyermekei újra kacaghattak, olyan hangosan, hogy azt akár a csillagok is meghallják az égen. Vége volt a suttogásnak. Örömünneptől zengett a birodalom.
A legmagasabb, s legkövérebb torony a palota napkeleti szárnyából szökkent az ég felé. Egy férfi állt az erkély ajtajának küszöbén. Onnan kémlelt alá, a keskeny mellvéd zömök kőoszlopai között.
Oly sok éven át fürkészte a pusztulást, oly rengetegszer nézett már a halál hideg szemébe. Most végre az életre vethette pillantását, amint elnézte kicsiny népét, házának udvarában.
Boldog volt.
Orcája és a mosoly csak hírből ismerték egymást. De most összetalálkoztak, s hamar barátságot kötöttek. Az ünnep, ím, beköltözött minden lélek zugaiba. S a férfi lelke alá szárnyalt a magas toronyból, hogy vidám övéivel együtt vigadjon.
Lassan lábai is megindultak alatta. Levitték a lépcsők sokaságán, át a folyosókon, ki az udvarra, a tábortüzek melegéhez. S szíve máris érezte az otthon melegét, melyet nem a falak jelentenek, nem a fedél, nem is a tűz, hanem az övéi, a családja.
A férfiak, kik között ellépdelt, büszke testtartással fordultak feléje, s mélyen meghajtották fejüket. Arcuk fénylett a tisztelettől, szemükben parázslott a csodálat és a hűség. A nők pedig, kik visongva ráncigálták az ácsorgók kezét, hogy a tánc forgatagába ragadják őket, csak elosontak mellette leszegett fejjel. Csak azután bámultak utána valami szokatlan sóvárgással, ha már nem kellett az arcába nézni. Mert abban az arcban két olyan szem csillogott, melyben, ha a harag ég színű szikrája villant, a fenevadak is meghátráltak, de ha a szeretet ibolyaszín sugarai ébredtek benne, a leghűségesebb asszonyszív is eldobta esküjét.
A férfi nem csatlakozott a táncolókhoz. Megelégedett azzal, hogy ott van közöttük, s gyönyörködhet boldog ünnepükben. Leült egy félreeső tábortűz mellé, melyet csaknem mindenki odahagyott már, a táncba futva. A többiek, ha már eddig föl nem álltak, nem is tették többé, látván, ki az, ki letelepedett közéjük. Boldogan sugdostak össze, s a kitüntetettek büszkeségével néztek körül, ki látja, mily tisztességben részesültek ők.
Nem kétséges, a férfi csakis e palota és Hasha-Durrah népének ura lehetett. S ő volt valóban, Shagall, Hasha-Durrah hercege, Belmír legbátrabb oroszlánja.
De ez az oroszlán a mai estére báránnyá szelídült, s békétől csordultig telt lélekkel vegyült nyája sűrűjébe. Egy mezítlábas kisleány, kinek a rét virágaiból font színpompás koszorú ékítette fejét, illatozó friss pecsenyével kínálta. Shagall herceg kedvesen elfogadta azt, s atyai csókkal jutalmazta a gyermeket. A kisleány talpig elpirult, s hanyatt-homlok iramodott tova, hogy lelkes cserfesen újságolja el minden léleknek a nagy úr kegyességét, mellyel illette őt. Ottléte immár senki előtt sem maradhatott titokban.
Talán csak az a hajadon nem vette még észre Hasha-Durrah félelmes urát, ki egy jókora korsóval a hóna alatt járta a tábortüzeket, s a benne rejlő illatos nedűvel teletöltögette a falatozók fakupáit. S talán azért nem vehette észre a herceget, mert gondolatai oly távol ragadták az ünnep harsány forgatagából. Távol Nahrranda palotájától, s messze távol az időben is.
Meglehet, ő volt az egyetlen, kinek orcáján nem villogott az ünnepi öröm. Ha teletöltött egy-egy kupát, s köszönettel illették érte, kedvesen visszamosolygott testvéreire, de a mosoly, mi oly tündéri bájt lopott szép orcájára, hamar tovaillant onnan.
Most újabb tábortűzhöz érkezett, és sorra kínálta Izhsurral, a Hasha fa kérgének nedvéből készített itallal a körben ülőket. Borral senkit sem kínálhatott, bár az ünnephez az illett volna inkább, Belmír aranyszőlejének kiontott vére. De a háború fölemésztette a birodalom minden termését. S új termést ugyan ki takarított volna be? A zsarnokok mindent eloroztak, bekebeleztek, s amit nem, azt mind a földbe tiporták. Vajon kin akarhattak uralkodni, ha az élet minden formáját elpusztítani vágytak e vidéken…
Ám a Hasha fa gyöngyöző életnedvét nem ismerték. A Föld gyermekeinek ősi italát, melyet az istenek teájának is neveznek. Sűrű, mint a méz, íze semmihez sem hasonlítható gyümölcsös íz, színe mint a szivárvány, és folyton gomolyog, soha nem állandó. Aki issza, újra tud mosolyogni, még ha lelke megtört is az élet súlyának terhe alatt. Méltán nevezik a lélek frissítőjeként.
A zsarnokok az éltető vizet sem vájhatták ki a föld szívéből. S noha megmérgezni azt haragjukban nem voltak restek, a föld – nagyokat sóhajtva bánatában – átszűrte azt homoktüdejével, hogy a forrásoknál ne a halál, de az élet bugyogjon föl a szomjazók odahajló ajkaihoz. Izhsur csordult hát most korsóból a kupába, s onnan a testbe, hogy erővel ajándékozza meg a szomjazó lelkeket. S a hajadon ezt az életerőt hordozta a lobogó tüzek vidám erdejében, embertől emberig lépdelve. Lassan minden arc egyformává vált előtte, s mindenik egyre távolibb lett, amint őt egyre messzebb ragadták révedelmei.
Ám egy újabb feléje nyújtott kupa mögül hirtelen más arc mosolygott föl rá. Más, mint az eggyé olvadó, folyton ismétlődő többi. S az ünnep zaja, a lángok heve újra a hajadon arcába csapott, s messzeségben repdeső gondolatai egycsapásra eltűntek, mintha soha meg sem születtek volna. Keze megállt a kupa fölött, s a korsó képtelen volt előre billenni.
A feléje forduló arc egy férfié volt. De látszott, ő nem e vidékből sarjadt. Ez a férfi Észak szülötte volt. Haja aranyló sárgán verte vissza a lángok fényét, szemei az ég elérhetetlen kékjét tükrözték. Szakáll nem fedte még el a szép férfiarc ifjúságát. Csupán egy vitézi hetyke aranybarna bajusz lakott azon az arcon, de az is csak azért, hogy elrejtse egy csata emlékét. Egy csatáét, melyre a hajadon jól emlékezett. Csupán egyvalaki feledte el ama véres ütközetet, csupán egyvalaki nem emlékezett arra a dicső napra. A hős, ki annak nyomát az arcán viselte. Ám mélyebb volt a seb, melyet a hajadon viselt e nap örök emlékéül. S azt a mély sebet árva lelkében hordozta.
Ott belül, mélyen nem úgy gyógyulnak a sebek, mint a bőr alatt. S olykor be sem gyógyulnak soha. Kivált, ha a gyógyír föl nem lelhető. S a hajadon sebzett lelke most fölszisszent a váratlanul belé hasító fájdalomra.
A kéz tartotta a kupát, a férfi várta italának csordulását. S az atyaian barátságos mosoly megvonaglott egy pillanatra. Az éles szemek fürkészőn futottak végig a leány szép ábrázatán, s a jajdulást, amit a férfi nem hallhatott meg füleivel, megfejtette a tekintet. Értőn pillantott be a hajadon lelkének ama sárgával erezett meleg fényű barna kapuján, mely mögött oly sok fájdalom lelt otthonra. Szem a szemet fürkészte, s világ a világra csodált. Egy meleg, mégis fájdalommal teli világra.
S az a sok fájdalom most gúzsba kötötte a hajadon akaratát. S midőn a pillanat mind hosszabbra nyúlott, s mind több szempár szegeződött mozdulatlanná dermedt alakjára, hirtelen nem maradt egyéb odabenn mélyen, mint egy haszontalan szolga szégyene. Egyszeriben mintha megcsípték volna, magához tért. S a szégyen mardosó kínjától hajtva megfutamodott. A herceg kinyújtott karja hiába tartotta az üres kupát, egyedül ő nem kapott enyhülést szomjára. A leány, mit sem törődve már dologgal, következménnyel, egyszerűen elfutott onnan, s néhány pillanat múltán már el is tűnt a lángok, s a táncosok forgatagában.
Felháborodott hördülések szakadtak fel a torkok mélyéről. Harcok hevében edzett férfiak ugrottak fel a döbbenet pillanatnyi haladékát követően, hogy a mihaszna szolgáló után vessék magukat. Mit merészel ez az őrült leány?! Ostoba és felségsértő tettéért felelnie kell!
De talpra szökkent a herceg is, mint akit egy kéz ránt fel hirtelen ültéből. Szívében furcsa aggodalom facsarodott meg keserű erővel. Nem értette, nem tudta, miért, de érezte, utol kell érnie őt. Utol kell érnie, mielőtt baj történik, s mielőtt véres tragédiába torkollik az ünnep.
Szilaj erő vetette a hajadon után. A zsákmányt üldöző hatalmas északi farkasok nyújtanak oly lenyűgöző látványt, mint ama férfiú, amint szinte száguldott az ég felé csapó tüzek között.
Hamar beérte a védtelen menekülőt, s a bősz üldözőket. A leány zihálva torpant meg a palotaudvar törhetetlen kőkerítésének tövében, s hallván a nyomában érkezők haragos kiáltozását, megfordulni sem mert. A férfiak már csaknem reá vetették kezüket, de a hátuk mögött csattanó fejedelmi hang lefogta az ártani kész karokat.
− Megálljatok! Hisz csak egy árva leány ez. Húgotok ő. Belmír oroszlánjai! Ne legyetek hozzá kemény szívűek!
E kegyes szózatra megpördült a hajadon. Amint mindenki más, úgy ő is a közeledő nagyúrra szegezte tekintetét, amint az immár újra méltóságteljes léptekkel haladt felé a megtorpant férfiak között. De a leány könnyes szemeiben nem a félelemmel vegyes tisztelet izzott. Azokban a szép szemekben a remény lángjai lobbantak. A reményé, hogy a herceg szavait talán mégis az emlékezés szülte. Meg is szólalt, remegő hangon.
− Nagyuram! Honnan tudod, hogy én árva vagyok?
A herceg odaért hozzá, s megállt vele szemben. Egy sóhajtással tovaeresztette a futás feszültségét, azután újra elmosolyodott, atyaian.
− Láttalak, amikor a kapuhoz vonszoltad magad az esős hónap idusán. Egyedül jöttél, se férjed, se szüleid, se testvéreid nem kísértek. Csak szánalmas rongyok lógtak rajtad, te szegény gyermek, s te magad is alig éltél. S lám, még mindig egyedül vagy. Idegenként bolyongsz családod körében. Ebből gondolom, hogy árva vagy az árvák között.
A hajadon mélyen elpirult. De szép orcájának pirosan nyíló rózsája a bánat virága volt, nem az örömé. Hát nem emlékszik rá a herceg. Hát nem ismeri őt Shagall. Ki árva, hogy ő ne volna árvább? S ki özvegy, hogy ő ne volna özvegy százszor is?
− Nem ismersz meg, uram? – nézett fel könnyes szemekkel. S ahogyan az a szép szempár belekapaszkodott a férfiú lelkébe kétségbeesetten, reménykedőn, valami soha nem tapasztalt, mégis ismerős forróság árasztotta el Shagallt.
Mégis azt kellett felelnie: – Nem.
S mintha ez a rövidke szó az utolsó csepp erejétől fosztotta volna meg a sarokba szorított hajadont, az lerogyott a földre, s úgy ölelte a korsót, mintha az megoltalmazná őt bármi bajtól. A herceg szívében szánalom ébredt iránta, s mint felnőtt a megsérült gyermek mellé, odaguggolt a módfelett furcsán viselkedő szolgálóleány elé, s az arcát fürkészte.
− Miért futottál el? – kérdezte meleg hangon – Miért nem adtál innom?
A leány pillantása a herceg kezére siklott, amelyben még mindig ott volt a kupa, ahogyan az ő hóna alatt is ott volt még a korsó. Fölegyenesedett a térdein, s belenézett abba a nyílt tekintetbe, amelynek kékjében elveszett egykor, s amely most meg sem ismerte őt. Büszke lelke immár megtört az átok ereje alatt, amely, ím, győzedelmeskedett.
Remegő kezei erőnek erejével megemelték a korsót, melynek aljában locsogott még egy kevés izhsur.
− Bocsáss meg, uram – rebegte halkan. – Adok én neked inni, hogyisne adnék. Kérlek, nyújtsd a kupádat.
A herceg elnézte őt. Oly különös ez a hajadon. Mennyi fájdalom lakozik benne. S bár a fájdalom e vidéken egyetlen lélek számára sem ismeretlen, e leányban mégis ott sajog valami, amiben Shagall magára ismert. Valami, ami rokon az ő lelkének néma szavaival.
Bizonnyal szörnyű napokat látott ez a leány a háború hosszú zivatarában. Igen, meglehet, hogy találkoztak ők ketten a múltban. Hisz Shagall minden szegletében, minden talpalatnyi kis szent helyén harcolt e földért, s e föld minden gyermekéért. Őérte is. De talán csak gyermek volt még ez a leány akkor, s úgy termete, ábrázata mára bizonnyal megváltozott, azért nem emlékszik rá.
Tekintete a hajadon szép kezére tévedt. S abban a pillanatban mintha érezte volna a selymes boldogságot, amit a finom ujjak ajándékozni képesek. Nem is a bőre bizsergett meg, sokkal inkább a lelke. S mert tekintete a szép kezeken nyugodott, melyek előredöntötték a korsót, nem láthatta a szomorú angyali orcáról aláhulló könnycseppeket, amelyek észrevétlen, hangtalan merültek el a kupájában örvénylő izhsurban. Csipp-csepp-csöpp. Egy, kettő, majd egy harmadik. Senki sem látta. A hajadon megtört lelkének csillogó gyöngyszemei láthatatlanul váltak eggyé a herceg hűsítő italával.
A jeles férfiú megrázta kissé üstökét, hogy elkergesse magától a szokatlan bizsergést, azután ajkához emelte a kupát. S ivott. Kiitta mind az éltető hűs italt, melyben ott úszott valahol az a három pici könnycsepp. Végül jólesőn sóhajtott: – Köszönöm.
Bátorítón rámosolygott a különös szolgálóleányra, s megpróbált fölállni. De nem sikerült! Ereje egyszeriben elhagyta, teste sötét súlyként nehezedett lényére. Nem volt képes megtartani. Elhanyatlott.
A hajadon sikoltva kapott utána, a korsó is elhullott a kezéből, de nem érhette el őt. S a harcos, ki soha nem talált legyőzőre, ki száz csatát megvívott, s örökkön leküzdött halált, veszedelmet, félelmet és ellent, tehetetlenül rogyott a földre.
Kezeit görcsösen tapasztotta gyomrára, amely épp az imént fogadta magába a kupányi italt, s amely most valami feneketlen fájdalom katlanává vált. A herceg arca eltorzult az egyenlőtlen küzdelemben, s veresége gyászos hírét üvöltötte a hang, amely felszakadt a torkáról.
Hűséges harcosai rémülten ugrottak hozzá, s delejezve bámulták földön vonagló hercegüket. De egyikük tekintetében sem remegett oly jeges félelem, mint az árva hajadonéban. Mégsem férhetett a férfiúhoz. Oroszlánjai köréje kuporodtak, megragadták őt, szólongatták, mindhiába. Úgy látszott, Shagall, Hasha-Durrah hercege haláltusáját vívja.
De mi történhetett?! Mi okozhatta ezt a szörnyűséget?! S akik oly hevesen kutatták a választ e kimondatlan kérdésekre, mind egyként fordultak a leány felé, ki hátrahőkölt tekintetüktől.
− Méregkeverő! – rivallt rá egy ősz vitéz.
− Boszorkány! – sziszegte egy ifjabb.
Egymás után egyenesedtek föl, s fordultak szembe vele. Nem volt menekvés. Minden irányban elzárták az utat a vádló tekintetek, s a fenyegetően közeledő testek.
De a leány mit sem törődött a kiúttal. Minden ízében remegett, de nem önnön életéért. Eszelős tekintete a férfit kutatta, miközben zokogva a falnak hátrált. A férfit, aki a hitet, a reményt, a szerelmet, az életet jelentette számára. Kinek ő a lába nyomát is áhítattal csókolta meg. Kitől csak egy torz lélek förtelmes átka szakíthatta el őt. S aki most ott fetrengett harcosai lábánál a porban, szörnyű kínok közepette, amelyet három pici könnycsepp idézett elő.
A leány maga tudta a legkevésbé, mi történhetett. S ha akadt is volna bárki, aki elárulja neki a titkot, hogyan hihette volna el azt? Hogyan is hihette volna, hogy épp az ő könnyei okozták mindezt. Hiszen miképpen árthatott volna az ő legkisebb porcikája is annak a férfiúnak, aki egyetlen értelme volt az ő árva életének, s legdrágább kincse kifosztott szívének? Még akkor is Shagall arcát kutatta az eléje sereglő ábrázatok sűrűjén át, amikor a kivont tőrök egyike már az ő zakatoló szívét kereste.
Talán ő volt az egyetlen, akihez eljutott a bosszúszomjas moraj fölé emelkedő kétségbeesett parancsszó. Az utolsó szó, mit hallott e világon, s mi a küszködő férfiú torkáról szakadt föl rekedten. A férfiúéról, kinek tekintetében már ott kéklett az emlékezés tisztasága, s a féltés rémülete.
Shagallnak minden maradék ereje kevés volt ahhoz, hogy talpra álljon. Fektében nyújtotta kezét a nő felé tehetetlen kétségbeeséssel, s úgy üvöltött fájdalmában, mint egy sebzett vadállat.
− Ne!!! Tarah!!!
6542
ritatothne - 2020. március 13. 12:28:39

Kedves Laca!

Örülök, hogy Violának írtál a művedről, mert így számomra is érthető lett, ezért nem is kérdezek semmit. Érdeklődéssel olvastam, biztos izgalmasak a további részek is.

Szeretettel: RitaIn Love

5383
inyezsevokIldi - 2016. február 15. 23:35:20

Kedves Laca!
Először is, szívből gratulálok a verspályázati helyezésedhez!!Rose
Megtisztelsz, és boldoggá teszel azzal, ha nekem küldöd el, az első ajándékpéldányt, a készülő történetedből!!!Smile
Előre is köszönöm! Kedves tőled, és nagy örömmel várom!!!
Szerencsésnek érzem magamat, és hálás nagyok a netnek, hogy írásainkon keresztül kapcsolatba kerülhettünk, és nyomon követhetem az alkotásaidat, s kedvemre olvashatlak.Smile
Szeretettel és tisztelettel: IldikóSmile

2951
Firm76 - 2016. február 15. 02:44:56

Kedves Ildikó!

Nagy örömömre szolgál, hogy itt is rám találtál. (Na, nem mintha el akarnék bújniSmile.
Nagyon jó érzésekkel töltött el, amit írtál, köszönöm értékelő szavaid.
Az egész mű még nincs kész, lassan a végéhez közeledem. Először arra gondoltam, kisebb részletekben beküldöm a folytatásos történetek rovatba, de ahhoz már eddig is túl hosszú (250 oldal). Ide azért küldtem be egy kis - szándékoltan drámai - részletet, hogy leszűrjem a visszajelzésekből, milyen fogadtatásra számíthat.
Örülök, hogy neked tetszik. Igyekeztem archaikus, kissé misztikusan mesélő nyelvezetet találni hozzá, s fenntartani azt. S amint írod, valóban benne van a lelkem.
Reményeim szerint a nyárra elkészülök vele, s akkor napvilágot lát majd itt a HM-nél.
Megígérem - s ezt nagy örömmel teszem - te leszel az első, akinek postázok belőle egy ajándékpéldányt.

szeretettel: LacaSmileRose

5383
inyezsevokIldi - 2016. február 14. 21:33:35

Drága Laca! Kedves Barátom! Írótársam!
Nem győzlek becézni!!!
Míg olvastam ezt a történetet, mert annyira megtöltötted a szavakat érzésekkel, csordultig lett a szívem, s honvággyal teli. Vágyni kezdtem e helyre, ahol egy nép, egy közösség, nagy lobogó tűzének, lélekszikrája lehet egy földi halandó. Nem tudom, olvastam-e valaha is érzékletesebb, lélekkel telibb írást?
Hadd olvassam el a teljes történetet! Hol találom?
Szeretettel: IldikóRoseRoseRose

2951
Firm76 - 2015. október 29. 18:20:40

Kedves Viola!

Készséggel szolgálok neked magyarázattal.
Amit olvastál, az egy rövid részlet egy regényből, amit én írtam. Műfaját tekintve fantasy, kaland, és romantikus szerelmi történet. S ez a részlet tulajdonképpen a mű bevezetése. A folytatásból derül majd ki, hogyan is jutottak idáig a hősök, mi vezetett mindehhez, s megoldás is lesz természetesen.
Szóval, csak fantáziám terméke, de az én szívemnek kedves.

örülök, hogy időt szántál rá, és kedves vagy, hogy érdeklődésedet fejezted ki.
Mindig szívesen látlak.

Üdvözlettel: LacaSmileRose

277
farkas viola - 2015. október 28. 17:26:43

Kedves László!
Izgalmas, titokzatos írásod nagy érdeklődéssel olvastam, ugyanakkor nem tudom, hogy mit olvastam? Talán valami új kor kezdetét? Próféciát a jövőből? Vagy csak fantáziád egyik termékét?
Örülnék a magyarázatodnak.
Szeretettel: Viola In Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.