Bogár Gábor: Nini, szólott az Úr! (2015. november)
A kapitány örült a jó szélnek, kifeszíttette a vitorlákat, és az eddig csak hánykolódó hajó vígan suhant a tengeren. A matrózok csapra vertek egy rumoshordót, vigadoztak, ugratták egymást, és torkuk szakadtából hálaénekeket harsogtak az Úrnak. Bob kapitány nem is próbálta csendesíteni őket, maga is ivott, és kellemes tónusú abszolút hamis baritonján csatlakozott a kórushoz. Hamarosan befutottak Szelfiz kikötőjébe, hogy kirakják áruikat, és újjal töltsék meg a háromárbocos szkúnert.
- Mozgás fiúk! A dagállyal kihajózunk – serkentette a lustábbakat Bib, a másodtiszt.
Általában néhány utast is felvettek. Ehhez 7 kabin állt rendelkezésükre. Túl sok volt a jelentkező, ezért Bub, a szállásmester sorsvetéssel választotta ki vendégeiket. Egy meleg házaspárt, egy terhes anyát férjével és 12 éves kisfiukkal, három kereskedelmi ügynököt, egy szerzetest és egy vándor kéményseprőt részeltetett kegyeiben a szerencse.
A szél továbbra is kedvező volt, iszonyatos, 66 csomós sebességgel száguldottak uticéljuk felé. A kisfiú a hajó tatján játszott: élvezte, hogy matchboxa a szkúner dülöngélésének megfelelően magától ide-oda gurul a deszkákon. Az ügynökök tervezgettek, várható haszon-esélyeiket számolgatták, és rendszeresen meglátogatták a hajó korlátját, minden étkezés után, hogy gyomruk felesleges terheit a tengerbe ürítsék szájnyílásukon át. Hamiss, a kéményseprő munkaalkoholista volt, ezért engedélyt kért Bibtől, a másodtiszttől, hogy kitakaríthassa a hajó kéményét (mert a hajó egy kisebb gőzmotorral és a hozzá tartozó kéménnyel is rendelkezett); de Bib kereken megtagadta az engedélyt. Az elkedvetlenedett kéményseprő kínjában kajütablakát tisztogatta keféjével, amely ennek következtében szép kormos lett, bár kilátni többé nem lehetett rajta. A meleg házaspár egymást átkarolva sétálgatott a fedélzeten, és arról ábrándoztak, hogy milyen jó lenne lehűlni. A szerzetes törökülésben ült az orrvitorla közelében, gyönyörködött a tengerben, közben szotyizott, de élvezkedését megkeserítette, hogy kegyetlen bűntudat mardosta lelkét. Nem akart engedelmeskedni Főnökének, és azért szállt hajóra, hogy elmeneküljön küldetése elől.
Egyik pillanatról a másikra kegyetlen vihar tört ki, felkorbácsolta a tengert, és a gyakori égzengés, villámlás, dézsából ömlő eső közepette ide-oda dobálta a vitorlást. A kormány kezelhetetlenné vált, és a kormányosfülke falához csapta Böböt, a kormányost, aki össze-vissza törte magát, és eszméletlenül terült el a kormány alatt. Bib, a másodtiszt állt be a kormány mögé, de ő is csak tehetetlenül nézte, ahogyan az hol jobbra, hol balra száguldozik körbe. Böböt, a kormányost Beb, a hajóorvos vette kezelésbe, miután két matróz segítségével becipelték az orvosi szobába. A soha nem látott méretű orkán elsüllyedéssel fenyegette a szkúnert, az utasok kajütjeikbe húzódtak, a legénység fejvesztetten tántorgott az ingadozva táncoló hajón. Bob a hajóskapitány bevonatta az összes vitorlát, és megbeszélésre hívta össze a legénységet saját kabinjába. Imádkozni kezdtek.
- Menthetetlenül elsüllyedünk! Elvesztünk – bukott ki az elkeseredés Bibből.
- Még egy ilyen kijelentés, és lefokozlak közönséges matrózzá – ripakodott rá a kapitány. – Megértetted? Nem kétségbeesni kell, azzal mit sem érünk. Hanem mindenki kérje Istent, hogy megmenekedjünk; és gondolkozzunk, mit tehetnénk ennek érdekében!
Bob behívatta az utasokat is; részben, hogy megnyugtassa őket, másrészt pedig, hogy ők is résztvehessenek a vészhelyzet megoldásában. Addig is megbízta Bubot, hogy néhány matrózzal vessenek minden fölösleges terhet a vízbe, főleg a nehezebb tárgyakat, amelyek lehúzzák az amúgy is elmerüléssel fenyegető hajót. A matrózok nagy buzgalommal láttak neki a feladatnak, és igyekezetükben véletlenül áthajították a korláton a nagydarab vándor kéményseprőt is. De szerencsére volt a közelben egy hajókötélre kötözött mentőöv, amit gyorsan utánadobtak, és a kéményseprő még idejében elkapta. A legénység némi erőlködéssel kihúzta a nagydarab, pórul járt utast. A csuromvizes vándor kéményseprőről ekkor derült ki, hogy nem is feketebőrű, hanem egyszerű fehérember.
A kapitány kabinjában összegyűlt legénység többsége az Úrhoz könyörgött, aki világosan kijelentette nekik, hogy Bujdokiás, a szerzetes miatt haragszik – őmiatta korbácsolja fel a tengert. A kereskedelmi utazók közül az egyik Krisnának hódolt, és buzgón dzsampázott. A második ateista volt, és buzgón káromkodott. A melegek készítettek gyurmából egy miniatűr tengert a szkúner másával, és különböző mormogások közben kis hegyes eszközökkel szurkálták a tengert, mivel ők a wudu vallásnak hódoltak Ennek következtében nemhogy enyhült volna a tenger haragja, hanem még ijesztő villámok is csapkodni kezdtek. A harmadik ügynök pedig egy kb. félméteres bálvány előtt térdepelve próbálta a szobrot meggyőzni ártatlanságáról, segítségéért folyamodva. A szobor gúnyos vigyorral hallgatta, majd szembeköpte. A kéményseprő, Mohamed követőjeként, ronggyá ázott ruhájában térden állva a padlón hajlongott, és csókolgatta. Egyedül a szerzetes hiányzott az utasok közül, akit senki sem látott, senki sem tudta, hogy hol van.
- Ki tudja, hol lehet Bujdokiás? – kérdezte a kapitány az egybegyűlteket. De válasz nem érkezett. Ezért megparancsolta a szállásmesternek, hogy két matrózzal haladéktalanul induljon a keresésére.
A kajütjében már keresték, de ott nem volt. Végül lent, a hajó raktárában akadtak rá, ahová a fülsértő hangok elől menekült és mélyen aludt, néhány szalmazsákot használva fekhelyül, egy viszkisüveggel rögtönzött nyoszolyája mellett. Bub és a matrózok erőteljesen rázogatták, és nógatták, hogy ébredjen fel.
Bujdokiás nehezen ébredt a sok whisky által elmélyített álmából, és nehézkesen résnyire nyitva zavaros szemeit, keresetlen szavakkal küldte a személyzetet oda, ahonnan eredetileg kijöttek.
-Hagyjatok aludni, zsivány banda! – motyogta. Mi a fészkes fenét akartok tőlem?
- Ki vagy te, és mit akarsz? Az Úristen megmutatta nekünk, hogy miattad van rajtunk a veszedelem.
- Leszarom. Menjetek a pokolba, és hagyjatok engem aludni!
- Nem addig van az! – korholta az egyik matróz. – Mondd csak el szépen, hogy mivel hoztad ránk a bajt, vagy behajítunk a tengerbe.
- Hát csak hajítsatok. Én is tudom, hogy rám haragszik a Főnök, ha bedobtok a tengerbe, nektek is meg nekem is nyugtom lesz végre. De most már szálljatok le rólam, és hagyjatok aludni! – zárta le a vitát és álmosságtól elnehezült szemhéját a szerzetes.
Bub és a matrózok visszatértek Bob kabinjába, és beszámoltak arról, mit végeztek. A kapitány ijedten vette tudomásul a hallottakat. Már minden mozdíthatót kidobáltak a vitorlásról, de az továbbra is minden eresztékében recsegett-ropogott az egyre ádázabb viharban – amilyet még egyikük sem látott -, és továbbra is elsüllyedéssel fenyegetett.
Gondolkoztak, imádkoztak és tanakodtak, hogy mit tehetnének azért, hogy életben maradjanak. A pánikhangulattól a meleg házaspár egyik tagja annyira kétségbeesett, hogy még mielőtt bárki feltartóztathatta volna, a tengerbe vetette magát, ahol a tajtékzó hullámok azonnal elnyelték. Társa keserves sírásra fakadt, s mivel megtapasztalta, hogy vallása mennyit ér, és látva, hogy az Úrban bizakodó legénység ebben az életveszélyes helyzetben is békességes türelemmel és bizalommal imádkozik Istenéhez, megkérte a kapitányt, hogy hadd csatlakozzék az ő Istenükben reménykedőkhöz. A krízishelyzetben ráeszmélt, hogy mindeddig bűnös életet élt, amit tiszta szívéből megbánt. Szilárdan eltökélte, hogy új életet kezd. Bob örömmel fogadta csatlakozását, és most már vele együtt imádkoztak és kérték az Urat, mondja meg, mit tegyenek.
Mivel választ nem kaptak, kénytelenek voltak elhinni, amit Bujdokiás mondott erről. Kétségbeesetten tanakodtak, hogy hogyan érhetnének partot. De a vihar tovább tombolt, a vad hullámok dobálták a hajót, a fedélzetet elárasztotta a víz, sehogyse’ láttak esélyt a megmenekülésre. A kapitány parancsot adott három matróznak, hogy menjenek le a raktárba a szerzetesért, és hajítsák a tengerbe.
Ezután könyörögtek az egek Urának, hogy ne szálljon rájuk ennek az embernek a vére. Ebbe az imába már Hamiss, és a kisfiú is bekapcsolódott, mert a legénység magatartása példájuk követésére indította őket.

2.

Bujdokiás csak akkor tért magához, amikor elmerült a hideg vízben és fuldokolni kezdett. Közben már besötétedett, úgyhogy nem tudta, hogy merre, de elkezdett tempózni, hogy legalább a felszínen maradhasson. Lassan kijózanodott. Nem volt min csodálkoznia – előbb-utóbb számíthatott Főnöke büntetésére. Aztán mégis akadt csodálkoznivalója, mert ott, a tenger közepén egyszer csak szárazabb és kifejezetten meleg helyen találta magát, körülötte sok-sok apró élőlénnyel, testére tekeredő hínárokkal. Lassan rájött, hogy egy élőlény, feltehetően egy bálna belsejében tartózkodik. Az álom teljesen kiment a szeméből, ezért előhalászta zsebéből mini zseblámpáját - amelyet más fontos apró eszközökkel mindig magánál tartott – bekapcsolta, és kíváncsian nézett körül. Jól sejtette. Egy bálna nyelte el a táplálékául szolgáló planktonokkal, meg mindenféle apró élőlénnyel együtt, amelyek ebben az eresztésben behatoltak hatalmas száján. Keresett a gyomorban egy kényelmes, és nagyjából teljesen száraznak tűnő helyet, majd elővette a mindig magánál hordott vízhatlan mini zsebtóráját, és olvasgatni kezdett pici elemlámpája fényénél. Szinte betéve tudta, hiszen az Úr embere volt, de az adott helyzetre emlékezete szerint nem volt benne példa, sem a Talmudban, sem a Prófétáknál vagy a Zsoltárok könyvében. Nem is talált semmi idevágót. Ezért kénytelen-kelletlen Főnökét szólította, pedig más helyzetben haragtartó természete miatt ezt nem tette volna meg.
- Uram, tudom, hogy Te igaz vagy, és jogosan büntetsz engem. Mégis a Te kegyelmedért és hosszútűrésedért kérlek, vezess ki engem innen, hiszen bánom, amit tettem. Csak te olyasmire kértél, amiről biztos vagyok, hogy számomra égő lesz a kimenetele. Hiszen a Te népedhez küldtél, hogy kiáltsak ellenük, de én előre tudom, hogy meg fogsz bocsátani nekik. De ígérem, felhagyok a lázadással, bujkálással, hiszen „…van-e valaki, aki elbújhat az Úr szeme elől?”.
Teljesíteni fogom kötelességemet, csak légy kegyelmes hozzám, és bocsáss meg nekem!
Aztán elálmosodott, és nyugovóra tért.
A bálna gyomra egyébként kényelmes és meleg volt, ennivaló is akadt benne bőven. Ezért némi szunyókálás után Bujdokiás elővette a szintén vízhatlan Zsidó viccek című könyvét, és nagyokat kacagva olvasgatott, miközben várta az Úr válaszát. Már szépen, igényesen berendezkedett, amikor – talán egy fertályóra elteltével - vendége érkezett: a meleg házaspár öngyilkos tagjának személyében. Bujdokiás hellyel kínálta maga mellett, és hamarosan beszélgetésbe elegyedtek. Langyi elmesélte, hogy elkeseredésében öngyilkosságot követett el, de amint beugrott a vízbe, őt is elnyelte ez az állatmonstrum. Most azért jött át egy szomszédos gyomorrészből, mert furcsa hangokra lett figyelmes. Először papírzizegést hallott. Azt hitte, hogy képzelődik, de később tisztán hallotta, hogy Bujdokiás beszél valakihez. Amikor ideért a beszédben, körülnézett, hogy meglássa, hogy a szerzetes kihez intézte szavait. De senkit sem látott, amin igen meglepődött. Majd azzal fejezte be beszámolóját, hogy Bujdokiás szavai után egy mennydörgéshez hasonló szózatot hallott, és nagyon megrémült.
- Tulajdonképpen kivel beszélgettél? – kérdezte a szerzetest, mivel hiába meresztgette a szemét, senki mást nem látott.
- Hát tulajdonképpen nem is beszélgettem – válaszolta Bujdokiás. Csak bocsánatot kértem a Főnökömtől, amiért nem akartam teljesíteni a rám bízott feladatot; és ráadásul ezzel másokat is bajba sodortam.
- Igen. Ezt értem – mondta Langyi. – De a Főnöködet nem látom sehol. Viszont miután te beszéltél hozzá, tisztán hallottam egy a tiednél jóval hangosabb, mennydörgés-szerű hangot. Akkor ő hol van?
Bujdokiás felugrott izgalmában.
- Mit hallottál pontosan? – kérdezte.
- Azt dörögte a hatalmas hang, hogy három nap múlva partra teszlek Niniben. Hogy létezik, hogy te nem hallottad?
- Hát ezt kicsit bonyolult lenne elmagyarázni. De ezek szerint bőven van időnk, úgyhogy majd elmondom neked.
- És ez igaz? Meg fogunk menekülni?
- Egész biztos lehetsz benne. És köszönöm neked a jó hírt.
Langyi és Bujdokiás egymás kezét megragadva örömtáncot lejtettek, aztán elvágódtak. Feltehetően a bálna szökkent egyet.
- Jó, akkor majd meséld el! – mondta Langyi, miután mindketten talpra kecmeregtek. – De legalább annyit árulj el már most, hogy ki volt ez, akinek mennydörgő hangját hallottam?
- Ez a Seregek Ura. Az egyetlen igaz élő Isten.
- Szeretnék én is beszélni vele!
- Ennek nincs semmi akadálya. Ő minden embert szeret, elfogad és meghallgat. Csak bátran szólj hozzá! Amit csak akarsz.
- Nem bánod, ha…? - kérdezte Langyi, és abba az irányba mutatott, amerről érkezett.
- Nem, dehogy! Menj csak bátran! Áldjon meg az Úr Ábrahám, Izsák és Jákob minden áldásával!

3.

A bálna délkelet felé úszott. Útközben arra lett figyelmes, hogy egy hatalmas halom plankton, meg mindenféle más tengeri állatka lebeg a víz felszínén. Mindez egy kiterjedt olajfoltnak volt köszönhető, amely megmérgezte az állatkákat, és halálukat okozta. De a bálna náthás volt, ezért nem vette észre a veszedelmes szagot, és az egész cuccot beszippantotta. Éppen a szárazföld közelében úszkált, amikor rettenetesen csikarni kezdett a gyomra, és minden tartalmát kiokádta. Bujdokiást, és az ex-homokost (aki közben megtért Jahvéhoz, és felvette a rosszemlékű Langyi helyett a Loretta nevet) a tenger egy homokos partra sodorta, ahol ájultan hevertek.
Egy arra kószáló bennszülött fedezte fel őket; és finom pofozkodással felélesztette a két bálnatöröttet. Elsőként Bujdokiás tért magához. Kóválygó fejjel felült. Hálálkodni kezdett a bennszülöttnek. Ekkor derült ki, hogy megmentőjük tökéletesen beszéli a nyelvét, hiszen ő is héber. Udvariasan elhárította a köszönetnyilvánítást, és a még mindig ájult Lorettához hajolt, hogy őt is visszaédesgesse az életbe. Bujdokiás követte tekintetével, és ekkor döbbent rá, hogy Loretta milyen szép. „Hogyan lehetséges, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem?” – morfondírozott magában. „Na persze, hiszen gyakorlatilag nem is számított nőnek”. Egy kissé elgyönyörködött Loretta kedves, bájos arcában, átázott ruháin keresztül kidomborodó hibátlan testében, gyönyörű ébenfekete hajában. Ám tudta magáról, hogy ő rút, ezért soha nem gondolt a nősülésre. Jobbnak is látta, ha nem bámészkodik tovább, hanem összeszedi elkóborolt gondolatait. Megvárta, amíg Loretta teljesen magához tér, majd még egyszer köszönetet mondva honfitársának elbúcsúzott tőlük, és megindult a város felé. Ugyanis nem kellett sokat rágódnia azon, hogy hol lehet. Meg sem kérdezte a segítőkész bennszülöttől, hiszen tudta: „…mindent megcselekszik az Úr, amit akar…”
Lélekben most már készen állt arra, hogy a ninibelieknek tudtul adja azt, ami rábízatott. Eközben azonban Loretta is teljesen magához tért, és Bujdokiás után kiáltott.
- Hé, szép szerzetes, tán itt akarsz hagyni?!
Bujdokiás csak onnan tudta, hogy hozzá szóltak, mert senki más nem volt a közelben. Meglepetten visszafordult, és elgondolkodva tett néhány bizonytalan lépést a gyönyörű hölgy felé.
- Végülis velem jöhetsz, ha van hozzá kedved… De tudod, kedves, hogy nem szórakozni megyek.
- Igen, persze hogy tudom. Kérlek, vigyél magaddal!
Így hát Lora köszönetképpen nagy cuppanós puszit nyomva megmentőjük orcájára, feltápászkodott, és csatlakozott az Isten emberéhez.
Útban Nini külvárosa felé Lori és Bujdi között folytatódott az a beszélgetés, amely már a bálna gyomrában megkezdődött közöttük, és lassan egyre bensőségesebbé vált. Lori egyre jobban vonzódott Bujdihoz, amit a szerzetes észre is vett, de csak annak tudta be, hogy ő volt az, aki a lányt elvezette a Mindenhatóhoz. Elcsodálkozott azon, hogy a lány nemcsak szép, de igen értelmes is és hogy mennyi közös témájuk van. Loretta gondos neveltetésben részesült, hiszen szülei gazdagok voltak; és nagy gondot fordítottak arra, hogy egyetlen gyermekük művelt legyen.
A nagy város egyre sűrűbben lakott részeihez értek, és Bujdokiás elérkezettnek látta az időt, hogy kinyilvánítsa a ninibelieknek az Úr akaratát.
- Romlott és gonosz népség – kiáltotta, megállva egy külvárosi piactér közepén. – Gonoszságotok bűze felhatolt a Seregek Urához, aki hamarosan el fog pusztítani valamennyiőtöket, ezzel a bűnös várossal együtt.
Más mondanivalója nem is volt, de ezt még néhányszor elismételte, amikor a helybeliek köré gyűltek.
A ninibeliek szájról szájra adták egymásnak a próféciát, utcáról utcára futkosva; és igen megrettentek, mivel istenfélő népek voltak. Megszaggatták ruháikat, és port szórtak a fejükre.
Niniben megállt az élet. A boltosok bezártak, hazamentek, és családjaikkal együtt zsákruhát öltöttek magukra. Mélységes bűnbánatba merültek, és kegyelemért imádkoztak a Felségeshez. A belvárosba, sőt a palotába is eljutott a hír, és maga a király is zsákba öltözött és leült a kifejezetten számára készített, finomított, levendulaillatú porba.
Loretta végig egy szót sem szólt. Odaadóan kísérte és hallgatta Bujdokiást, és figyelte, ahogy a kedves népség bűnbánatba, gyászba és imádságba merül.

4.

Bujdi kézen fogta Lorát – amin maga is megilletődött -, és visszafelé kormányozta a szép, homokos tengerpartra, ahol sátrat készített maguknak, hogy elrejtőzhessenek a gyilkosan tűző nap elől.
Mivel mindketten kimerültek voltak, nemsokára álomba szenderültek. Bujdokiás azt álmodta, hogy egy tükör előtt áll, torz ábrázatát nézegetve, amely a szeme láttára kisimul, és bár megmaradnak markáns, férfias vonásai – mégis széppé válik. Lora pedig Bujdiról álmodott, akibe egyre jobban beleszeretett. Azt álmodta, hogy Bujdi végre legyőzi gátlásait, és szerelmet vall neki. Hiszen még álmában sem gondolta, hogy barátja csak azért nem udvarol neki, mert meg van győződve önnön rútságáról.
Másnap délelőttig aludtak, majd nagy nyújtózkodások után, kipihenten, frissen léptek ki a sátorból. Kisvártatva egy ninibeli nő érkezett hozzájuk szaladva, és elújságolta, hogy mi történt a városban.
Bujdokiás – nem törődve azzal, hogy két hölgy is van a közelében – begurult, és durván káromkodni kezdett.
- Jogosan haragszol-e, Bujdokiás? – kérdezte tőle az Úr.
- Én tudtam előre, hogy ez lesz. Ezért is nem akartam idejönni. Ismerlek, és tudom, hogy hosszútűrő és nagy kegyelmű Isten vagy, és meg fogsz bocsátani népednek. De te ideküldtél, csak azért, hogy leégess. Most rajtam röhöghet az egész Nini.
Az Úr mosolygott magában, de nem szólt semmit. Bujdi lassan lecsillapodott, és elnézést kért a hölgyektől durva beszédéért. Elnézték neki, sőt Lori alig bírta visszafojtani nevetését – de nem akarta megbántani szerelmét. A ninibeli hölgy elbúcsúzott tőlük, és visszament a városba.
Lora és Bujdi úsztak egy nagyot a tengerben, jól bereggeliztek a környező gyümölcsfák terméséből, majd kifeküdtek a partra napozni. A nap egyre ádázabbul tűzött, de az Úr egy tököt nevelt föléjük, hogy leveleivel megóvja őket a leégéstől. Bujdokiás és Loretta ezt nagy örömmel konstatálták, majd a nagy hőségtől elszunnyadtak. Isten azonban gyilkos keleti szelet támasztott, amely egy férget sodort a tök gyökerébe, és a Bujdokiás fölötti levél elszáradt. A szerzetes enyhe napszúrással, émelyegve tért magához. Arca alaposan leégett.
- Már megint mit tettél velem, Uram?! – kiáltott haragosan Istenéhez.
- Jogosan haragszol-e a tököd miatt, Bujdokiás? – kérdezte szelíd szeretettel az Úr.
- Jogosan! Haragszom mindhalálig! – fenyegetőzött a lobbanékony emberke.
- Te sajnálod a tököt, amelyet nem te ültettél, nem te gondoztál, nevelgettél, hát én hogy ne sajnálnám városom százhúszezer lakóját, akiket én teremtettem, és akik megbánva bűneiket visszatértek hozzám?
Bujdokiás kénytelen volt belátni, hogy a Mindenhatónak ismét igaza van. Ezért lehiggadt, bocsánatot kért a Felségestől; és felébresztette Lorát, mert már hiányzott neki a társasága. Lora boldogan mosolygott Bujdira, mert látta, hogy hiányzott neki. Leültek egymás mellé, a tengerbe lógatva lábaikat, és Bujdokiás szelíden átkarolta Lorát.
Így üldögéltek a most már csak kellemes meleget árasztó nap alatt, amikor észrevették, hogy egy nagy hajó közeledik feléjük. Integetni és kiáltozni kezdtek, mindaddig, amíg a vitorlás legénysége meg nem látta-hallotta őket, és a kormányos a homokos part felé irányította a szkúnert, majd a kapitány parancsára lehorgonyoztak, közel a parthoz, egy olyan helyen, ahol még elég mély volt ehhez a víz.
Bujdi és Lora bevetették magukat a tengerbe, és beúsztak a hajóhoz, a matrózok pedig felsegítették őket a háromárbocosra.
És ekkor tört ki a nagy hejehujázás meg hallelújázás, hiszen ez a hajó nem volt más, mint amelyről Lora a mélységbe vetette magát, Bujdokiást pedig a legénység tagjai hajították a tengerbe. Bob, Bub, Bib, Böb, Beb, valamint az összes matróz alig hitt a szemének, amikor meglátta a két halottnak hitt embert. Bujdokiás és Loretta mindenről beszámoltak nekik, ami velük történt, és örömük egyre fokozódott, amikor a küldetés sikeréről, és az Úr végtelen kegyelméről esett szó. Bob is jó hírrel tudott szolgálni: valamennyi volt utastársuk megtért a Seregek Urához, még Hammis, a munkaalkoholista kéményseprő is, akinek az volt az első fogadalma, hogy többé nem fog káromkodni. Bujdokiás megjegyezte, hogy most nem tudnak fizetni az útért, de Bob, a kapitány ezen úgy megsértődött, hogy majdnem lekevert neki egyet.
- Hát hogy képzeled, hogy ilyen kedves ismerősöktől pénzt fogadnék el. Természetesen a vendégeink vagytok. Csak többé ne hergeld fel az Urat, mert akkor újra bedobunk a tengerbe, de most már úgy, hogy egy malomkövet kötünk a nyakadba! Ezen mindannyian jót nevettek, aztán az egyik matróz felszedte a horgonyt, és a szkúner folytatta útját.
4670
Bogar Gabor - 2015. november 03. 20:29:16

Köszönöm szépen.

5286
a_andrea - 2015. november 03. 16:57:24

Érdekes, sajátságos stílus az abszurd. Nem mindenki tud elsőre beleszeretni, hiszen groteszk, logikátlan, akasztófa humorú. Nekem sem volt szerelem első olvasásra, de minél több ilyen jellegű írással találkozom, annál jobban élvezem.
Nekem ez a novella is nagyon tetszett! Gratulálok Gábor!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.