Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Arthur Z. Balogh: Átváltozás
Egy pillanatnyi nem létezés mielött elvesziti öntudatàt s egy végtelen sötétségbe zuhan. Egy fekete lyukba. A nem létezés pillanatai. Emlékek nélkül.
Nincs idő sem. Magyaràzat. Semmi.
Felébredése olyan hirtelen mint az elsüppedés a puha sötétségbe.
Egy új létezés. Kezdetben mintha vilàgitő szentjànos bogarakat làtna cikkàzni az éjszakàban. Időnként mozdulatlansàgba dermedt elvillanó fények, majd ujra cikkàznak mielött végleg eltünnek.
Attól félt, hogy megvakult. Ezek az àllandó mozgàsban lévő szentjànos bogarak, mintha làtóidegei…
A hang ismerőnek tűnt, baràtsàgos, képtelenség eredetét felfedezni, nem tudta megnevezni, egy nevet ragasztani rà. A hang suttogott : « Nyugodj meg. Öszpontosits. Közöttünk vagy. Örülünk, hogy itt vagy. Nyugodj meg… »
Önmagàba mélyedt és a siker meglepő volt. Annyira vàratlan vàltozàs, hogy félelem fogta el. Eltünt a sötétség amiben szentjànos bogarak mozogtak s helyét egy őrült làtvàny foglalta el. Soha nem làtott ilyet.
Egy absztrait festményben talàlta magàt. Körülötte szines foltok és vonalak mozogtak. Fények robbantak a semmiből és villàmok cikkàztak minden irànyba. Szines szappan buborékok úsztak méltósàgteljesen, màsok céltalanul rohantak valahonnan, valahovà majd hangtalanul szétpattantak. Egyes ballont villàmok szakitottàk szét és mindenütt szines vonalak mozogtak, egyenes, vagy hyperbola, egy kibogozhatatlan összefonodàsban.
« Minden jól van, nyugodj meg » suttogta a baràti hang. « Jól haladsz. Csak még egy kis erőfeszités ! »
« Mégegyszer egy kis erőfeszités » suttogott a hang. A fül. Nem hallott semmit. Ujra összpontositott és érezte a hanghullàmokat maga körül, hogy àtvàltoznak s borzalmas zaj lett belőlük. Nyikorgàs. A szines vonalak és pontok fütyültek a chromatikus skàla minden lépcsőjén és a szappanbuborékok azt mondtàk plop, plop, plop…
« Még egy kis erőfeszités a làtàshoz… » Üvölteni kellett és szemeit akarta védeni a fényàradattól, a pokoli fénytől, de nem volt szeme és kezei sem, hogy a semmit eltakarjàk. Üvöltött, hangjàt nem halva a moraj és fütyülés borzalmas concertjàban ami felvàltotta a szines vonalak disszonens csikorgàsàt.
« Nyugalom ! Nagyon gyors vagy. Nyugalom ! » A baràti hang mindenütt vele volt, benne és körülötte.
« Majd vége is van màr. A valódi mindenség…Lassan. Nyugalom. Csak egyetlen egy van még. Vigyàzz a meglepetésre. Összpontosits még egyszer. Nyugodtan. Szeretünk téged… » mondta a hang. « Azutàn teljesen szabad leszel, szórakozhatsz. Nyugalom. »
És újra làtott. Az ismeretlen buborékok, vonalak és szines pontok utàn, a mindent elàrasztó szinek, a zörejek, csikorgàsok és zajok utàn, a végtelen mélységü fullasztó sötét utàn, a villanó szentjànos bogarak és az ismeretlenül ismert baràti hang utàn, ujra làtta megszokott környezetét.
A meglepődés.
Egy szoba. Egy kórhàzi szoba közepén az àgy. Az àgy körül fehérbe öltözött àrnyak. Làtàsa még nem tisztult ki, mintha viz alól nézne. Egyre izgatottabb lett. Làtàsa javult és minden kitisztult.
Megismerte a kórhàzi szobàt. Benne élt néhàny napja. Friss emlék volt. A szoba. Az àgy. A képernyő egy bútoron. Éjszaka a gép zaja kellemetlen volt, tik-takja szeletekre vàgta az éj csendjét. Most csak egyenletes fütyülést hallott és a zöldes képernyőn egyenes vonal remegett.
Az àgyat nézte. Valami lapos forma lapult a habfehér lepedők alatt. Feje a pàrnàkba süppedt mintha végtelen súlya lenne. A majd làthatatlan test a takaró alatt és meztelen karjai, félelmetesen vékonyak voltak.
Egy fehérbe öltözött férfi kivette a csövet karjàból, már nem volt szüksége rà.
Az arc. Mintha ismerte volna. Mint egy kés hegye, vékony. Olyan sàpadt. Atlàtszó bőre a csontokon feszült, s a ràncok a homlokàn kisimultak. Csukott szemei a szemgödör mélyén, a hegyes orr, a csukott ajkak, olyan kicsi volt az arca és betegesen fehér. Halott fehér szine volt.
Egy àpolónő kikapcsolta a képernyőt és tólni kezdte a guruló asztalkàt.
Ki volt az àgyban ? Pedig ismerős volt, biztos volt benne. Újra nézte az arcot. Borostàs àllàn a szakàll fehéredett.
Kicsoda ?....Oh ! Úgy érezte, hogy szemei kimerednek. Ő volt az ! Ez a valami a habfehér kórhàzi àgyban ő volt. Felismerhetetlen.
« Ő én vagyok. gondolta. De ki vagyok én ? »
« Ez vagy te, » suttogta a baràti hang, s mintha a szoba képére nyomtattàk volna, egy kis szikràt làtottt, remegő szentjànos bogàr fényét a végtelenség bàrsonyos sötétjében.
« És làthatok ? »
« Làthatsz. »
« Szemek nélkül ? »
« Szemek nélkül. »
Tudta, hogy nincs màr teste s mégis úgy érezte, hogy làbai, karjai, szemei valóban léteztek. Erről a valósàgról akart meggyöződni a széken űlő asszony arcàhoz nyulva. Ujjai tétovàzva közeledtek s a bőréhez ért minden ellenàllàs nélkül és àthatoltak a làthatatlan pórusokon. Érezte, hogy hozzàért, de az asszony tovàbb sirdogàlt gombócra gyűrt zsebkendőjét szorongatva. Szipogott időnként és nem figyelt rà.
Az asszony. Visszaemlékezett. A felesége volt. Ennek a kórhàzi àgyban mozdulatlanul fekvő valaminek a neje, akit az àpolók lassan kitóltak, hogy szabaddà tegyék a szobàt.
A füléhez hajolt s most ő suttogott.
« Itt vagyok ! »
Fàjdalmàba elmerülve semmit nem hallott.
Kitóltàk elötte az àgyat. Az àpolóhoz nyúlt. A hajàval akart jàtszani de ujjai keresztül hatoltak mindenen. Keze àtment a falon s egész testével követte és útközben megàllt, hogy làtàsàt az új valósàghoz idomitsa és làssa az atomokat forogni fàradhatatlanul, az emberek szàmàra egy làtszólagos szilàrdsàgot létesitve.
Arra gondolt : ember. Màr nem volt azt többé. Úgy érezte, hogy jàr, a valósàgban àtrepült a falakon, minden létező akadàlyon és kint talàlta magàt a szabad levegőn.
Újra a feleségét nézte, ezt az összeomlott törékeny dolgot. És semmit nem érzett. Semmi érzelem. Mindentől megszabadult. Szabad. Végtelennek tűnő emlékek között turkàlt és asszonyok, férfiak, és gyermekek arcàt làtta különböző szàzadokból. Nehezen kivehető formàk a tér és az idő elképesztő tàvolsàgàból. Élete egyes szakaszànak dràga lényei voltak.
Tekintetét a szentjànos bogarak felé forditotta. Most làtta ezeknek a kis remegő fényeknek az arcàt. Vàltozó, baràti arcok, Régi baràtok, szülők, rég eltünt szerelmek.
Követte a nőt. Az àgyat toló àpolót követte. Ismét megpróbàlt a fülébe suttogni. Magyaràzni, hogy minden rendbe van, hogy fürödni akar a nap hydrogénjàba és nézni, hogyan vàltozik az anyag. Hallgatni a csillagok morajàt és hogy mit beszélnek ? Átrepülni a Tejútat, egyidőben ott lenni mindenütt és bujócskàzni a kis szentjànos bogarakkal és elcserélni emlékeiket.
Erről beszélt s a nő semmit nem hallott. Testébe lépett s làtta a szivét pumpàlni vérét. t Az agyàba hatolt, agytekervényeibe, nézte az apró villàmokat a synapszok között. Beszélni akart, magyaràzni, hogy érti az anyagot. Hogy làtja az anyag téglàit, hogy képes volt az élektronok közé csúszni. Hogy lehetséges meglovagolni egy photont és elhagyni mert túl lassu, hogy a vilàgegyetem egyik oldalàról a màsikra menjen, mert ő mindenütt ott volt, egyidőben. Ezt nem lehetett megmagyaràzni. Hogyan magyaràzza meg, hogy képtelen az élőkkel beszélni ?
Nem, ez nem érdemes. Lehetetlen a kapcsolat. Megvàltozott. Màs lett. Atvàltozott. Embertelen lett. Sajnàlta, hogy nem vigasztalhatja, hogy nem kell sirni, a bànat nem segit. Nem érdemes. Ha tudhatnà, ha megértené, hogy milyen szabadsàg vàr rà ! Hogy újra talàlkoznak, ez biztos. Minden baràtsàgos lesz. Egy hang, egy szikra. Megtalàlja majd régi baràtait, szüleit, szerelmeit, gyemekeit a végtelen időkből.
Csak egy rossz pillanatot kell àtvészelni az àtvàltozàs elött. Amig ezek a különböző anyagok küzdenek az életért, a fàjdalom…a félelem az ismeretlentől, a félelem a nem létezéstől, a sötétségtől, a fekete lyuk amin a születő pillangó àtmegy maga mögött hagyva a dimenziók hatàrait.
Elhagyta a feleségét. Elment, mert nem tudott az élőkkel beszélni. Hagyta, hogy folytassàk tàntorgó útjukat amig az út végére érnek.
Az üres szoba közepén àllt s a falakon keresztül nézte a tàvolodó menetet. Làtta aszonyàt követni a testet, őt az épületek között. Egyre kisebb lett. A legközelebbi talàlkozàsig emlékként akarta megtartani ezt a képet.

Behunyt szemmel àtadta magàt. Egy tàvoli csillag fény óceànjàban hallgatta a csillagok suttogàsàt. Egy kis lélek àbràndozott, mielött elaludt.
277
farkas viola - 2015. november 30. 03:04:49

Kedves Arthur!
Érdeklődéssel olvastam írásod, átváltozásod történetét, ha Rólad szól?
Jó lenne tudni, hogy ezt átélted, vagy ...? Kiegészítetted?
Szeretettel gratulálok: Viola In LoveSurprisedIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.