Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Álom és valóság (2015. december)
(Párizs, 2015. november 13.)

Valaha béke volt ezen a Földön. Béke és nyugalom. Néhány napja még abból a békességet árasztó nyugalomból tisztán kicsengett a szabadságot oly büszkén éltető emberek önfeledt nevetése. Az örömteli Élet. Ha végigment a rue de Charonne-on, beült a La Belle Equipe kávézóba, vagy ha megéhezett, helyet foglalt a rue Bichat-on lévő Le Petit Cambodge vendéglőben, jó érzéssel töltötte el az a lüktető nyüzsgés, amely békés nyugalmat árasztott magából. Egészen november 13.-a estéjéig. A borzalmak, a szörnyűségek éjszakáján fölbolydult a világ. A békére áhítozó emberek nyugalma helyébe az őrület lépett, egyszerre kilátástalan és védtelen lett minden. A várost, az utcát, a csatamezőre emlékeztető Bataclan koncertteremben sokkos állapotban ide-oda rohanó riadt embereket vér és a halál szaga lengte körül. A híradások száznál is több halottról, több száz sebesültről szóltak.
És akkor valami véget ért. Valami nagyon fontos dolog. Távozását robbanótöltetek félelmetes durranása, fegyverropogás kísérte. Háború! – kiáltozták többen is a francia főváros utcáin. Párizs halott, Európa haldoklik! A nép hangja mind erősebbé vált a mentő- és tűzoltóautók szirénázásában. Ő meg csak állt ott, némán, megkövülten, nézte az embereket, akik, mint a felriasztott hangyaboly úgy rohangáltak az eléjük táruló bizonytalan létben. Aztán néhányan neki is rontottak. A reá zúduló szóáradatban egy darabig állta a sarat, a szeméből könnycseppek hulltak alá, úgy érezte, meg-megroggyan, de tudta, erősnek kell maradnia.
Az alelnök azon az éjjelen még kiállt pártja és az unió migrációs politikája mellett. Kijelentette, a migrációval kapcsolatos fejleményeket és a terrorizmust külön kell kezelni, nem szabad összefüggésbe hozni egymással. Párttársai akkor még tapsoltak neki. Nem látszott rajta, de ez alkalommal már a taps sem nyújtott számára vigasztalást.
Még sokáig elidőzött a pártirodán, testvérhúga telefonja is ott érte utol, sírásba fúló hangjából nehezen értette meg, hogy húga 21. éves lánya, az ő keresztlánya is a Bataclan koncertterem áldozatai között van. Fájdalmában felordított. Azt kiáltotta: Nem! Az nem lehet! Rosszullét kerülgette, orvosa nyugtatóinjekciót adott be neki. S hogy valamivel jobban érezte magát, a távoli sötétségből visszatérve elgondolkodott. Tudta, döntés előtt áll. A meghasonlás, az emberekbe vetett hit elvesztése súlyos teherként nehezedett rá. A körülötte álló barátok arcát kutatva érezte, bármilyen nehéz is a végzés, az ítéletet meg kell hoznia. Nemcsak önmagára nézve, hanem azokra a gyalázatos gyilkosokra is, akik pénzt adnak a fegyverkezésre, akik békés emberek életére törve háborút szítanak. És akkor abban a pillanatban az alelnök lemondott minden pártbeli tisztségéről.
Bejelentését hatalmas csend fogatta. Az utcára kijutva virágot, gyertyát vásárolt, majd elgyötörten, összetörve a Bataclan koncertterem elé vonszolta magát. Kétségbeesve rogyott le a virág-és gyertyahalmok előtt, sírt is, önmarcangolón keservesen könnyezett. És imádkozott.
A síri csendben az utcán, a koncertterem közelében egy férfi John Lennon Imagine című dalát játszotta zongorán.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.