Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.19. 12:33
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.19. 12:31
Az ÚJ Verselő vers cím: BŰVÖLET. Ezzel a címmel vagy tartalommal várjuk a verselő vers rovatba pályázataitokat.

2019.07.19. 10:27
Szép nyári napot, kellemes pihenést, remek alkotásokat kívánva, üdvözöllek benneteket. Éva Rose

2019.07.19. 06:42
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.18. 21:59
A feltöltés befejeződött. Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 21:59
mama a szerző profiljánál közvetlenül tudsz neki levelet írni.

2019.07.18. 20:47
Kedves H. Gábor Erzsébet! Szeretnék a "Berkenyeágon kismadár" tündéri gyermek verses kötetéből rendelni egy példányt. Mi a teendőm? Üdvözlette... Bővebben

2019.07.18. 18:35
Felhívom a kedves szerzőtársak figyelmét (főleg az újabbakét), hogy személyemben, a versek prózák alatti véleményekre legtöbb esetben bővebben reag... Bővebben

2019.07.18. 17:31
Kellemes estét az értékes alkotások között. Szeretettel. Éva

2019.07.18. 16:21
Kellemes délutáni pihenést kívánok szeretettel! Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Váncsa Krisztina: A sivatag vándorai (2015. december)
A sivatag homokját taposták, egy idegen földön. A homok besüllyed a talpuk alatt, a lábnyomaikat a hátuk mögött elfújta a szél. Idegen volt ez a föld. Ismeretlen. A nap magasan járt, dél fele lehetett. Reggel óta úton voltak, mint pusztai vándorok. Vándorok ők, de nem sivatagiak, akik ismerik e forró tájat. Idegenek itt, ahogyan a táj is idegen számukra. Egyforma, végtelen homok dűnék mindenhol, legalábbis úgy tűnt nekik. Nekik, akiknek ismeretlen a táj. Ők nem hasonlítanak az ősi sivatagi vándorokra, akik bejárták a sivatagot és akik ismertek minden homokszemet, minden dűnét. Ez ősi vándorok ismerték a sivatag minden titkát, ismerték, mert benne éltek.
Az egyik, a kezét a szeme elé emelete, eltakarva a napot, hunyorogva keresett egy menedéket, oázist. Az egyre erősödő szél jelezte, hogy vihar közeledik. Menedéket kell találniuk a tomboló homokvihar elől, mely végigsöpör a sivatagon. Sehol egy szikla vagy kő, mindenhol csak homok, ameddig a szem ellát. Az ősi sivatagjárók tudták, hogyan kell elbújni a vihar elől. Már az első jelre, melyet csak egy avatott szem észlel, menedék után néztek.
Körbe fordultak, megpróbálták megtudni merről jöttek, azonban nyomaik eltűntek a homok tengerében, mintha nem is léteztek volna és mintha ők sem lennének. Pedig tudták, léteznek, hiszen ott álltak, tudatában annak, hogy ott vannak, hogy élnek. Az egyik, a kezét figyelte, ráncos, megviselt kéz volt. Az ujjait figyelte, hogy mozognak, gondolkozott, hogyan is működnek. Hogyan működik a világ? Hogyan működik egy élőlény? Gondolatok sokáig cikáztak a fejében, ahogyan a kezét nézte. Hirtelen egy rég elfeledett mondatba ütközött, mely évszázadok homályából érkezett: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Folyamatosan ott csengett az elméjében. A mondat a semmibe érkezett, hiszen a vándorok fejében nem fordul meg egy ilyen, túl gyakran. Nem gondolkodnak a létezésen, úgy ahogyan a filozófusok. A vándorok számára az út a létezés bizonyítéka. A vándorlás a létük. Ennyi elég számukra a létről, ő mégis, most ezen töprengett.
Vándorok voltak, egy idegen földön. Számukra mindegyik föld idegen, ugyanakkor mindegyik otthon is. Mit számít az, ha már felfedezték, nekik ismeretlen, felfedezésre váró, olyan mint a kopár sivatag, ahol életet kell találni, és ahol látszólag ők az egyetlenek akik élnek. A szél egyre erősödött. A homokfelhő eltakarta a napot, sötét borult rájuk. A homok az arcukba csapott, nem volt hová menekülni, késő volt. A földön húzták össze magukat, arcukat eltakarva. Az idő megállt. A végtelenben találták magukat, ahol minden lassú volt, majd megállt. Csak a szél süvített.
A homokvihar úgy tűnt el, ahogy felbukkant, hirtelen. Csend borult rájuk. Látszólag a táj nem változott, ám aki ismerte a sivatagot, tudta, minden más lett, mégis a vándorok számára a táj, ugyanolyan maradt. A sivatag ha változik is, ugyanolyan maradt. – gondolta az egyik. Minden változásban, ott van az előző magja, így néha úgy tűnhet, semmi nem változott, amikor minden más lett. Tovább indultak napnyugta felé. A lemenő nap fényében pillantották meg a hegyek sziluettjét a messzi távolban. Az úti céljuk talán? Vagy egyáltalán?
A hideg sivatagi éjszaka hirtelen ereszkedett le, még ha a sötétség lassan is zárta körül őket. Folytatták útjukat, a csillagok fénye alatt. A vándorok soha nem állnak meg. A vándorlás a létük, a létezésük alapja.
A sivatag az ellentétek földje. A nappali forróság, éjszakai hideg, állandó változás és egyben maradás. Ez azonban nem zavarja a vándorokat, csak az útra figyelnek. Az éjszakák és nappalok egybefolynak számukra. Egy vándor másképp érzékeli az időt. Számára az idő, mintha nem is létezne, csak valami, amely a nappalok és éjszakák változását idézi elő, továbbá, az évszakok változása. Nekik az órák semmit nem jelentenek, pusztán tárgyak. Nem ismerik ezt az időt, kívül élnek azon.
Úgy tűnt, végtelen ideje vándorolnak már a sivatagban, ennek ellenére a hegyek még mindig olyan messzinek látszottak, mint amikor először megpillantották őket. Eltévedtek volna? Az ősi sivatagi vándorok soha nem tévedtek el, mindig tudták pontosan hol vannak, tudták merre van észak, nyugat, dél és kelet. A napot használták. Ám ezek a vándorok, nem ismerték ennek titkát. Az egyik iránytűt vett elő, régi volt. Mit jelent egy vándornak a régi, aki nem ismeri az időt. Nem működött. A levegő forró volt. A nap magasan járt, dél lehetett. Visszatette az iránytűt, majd a hegyek felé fordulva folytatták útjukat. Nappalok, éjszakák váltották egymást. A hegyek lassan nagyobbak lettek, már kivehető volt a vöröses színűk, hegyes és lapos alakjuk, völgyek futottak köztük, néhol. Talán folyó is van valahol ott. Egy hűvös, édes vízű. A hegyek voltak-e a céljuk, ők sem tudták, csak mentek tovább, rendületlenül, pihenés nélkül. Egy darabka otthont kerestek, idegen földön? Talán. Ők tudják. Egy vándort csak egy másik vándor érthet meg igazán. Mi idegenek vagyunk az ők világukban.
A nap épp akkor kelt fel, abban a percben, az egyik összeesett és meghalt. Ő hátra pillantott, azt gondolta: a sivatagban mindenütt ott a halál. Tovább indult. A halottat lassan betemette a homok, mintha soha nem is létezett volna. Amikor visszanézett a távolból, már csak homokot látott. Most már egyedül, magányosan folytatta útját. Egy vándor mindig magányos, még akkor is, ha több százan vannak körülötte. Az egyetlen társuk az út, mindig hűséges, ott van a vándornak. Ő tudja ezt, ennek tudatában folytatja útját a vándor. Magányosan a sivatag idegen földjén. Néha egy-egy homokvihar keresztezi útját, viszont soha nem állíthatnák meg, nem tántoríthatják el az úttól. A vándort az úton kívül, a kihívások éltetik. Erre szomjazik, így tud tovább élni.
Monoton sivárság nyomta bélyegét a vándor hangulatára, jobban mint a halál gondolata. Ez volt számára az igazi halál, az egyhangúság. Most először érezte, hogy feladja, de amikor megpillantotta a lemenő napot a hegyek mögött, tudta, a cél már közel van, az út végén megpihenhet kicsit. A vándorok nem sokat pihennek, hiszen az úton levés nekik egyben a pihenést is jelenti. Számukra az út minden, maga az élet. Az egyik lábát a másik után téve halad, úgy tűnt, mintha soha nem fáradna el, pedig fáradt volt már az úttól, a táj egyhangúságától. Ennek ellenére ment tovább, a cél már közel. Az úton való haladás jobb mint a cél, mondják. Viszont cél nélkül nincs út, ekképpen, a vándor mindkettőnek élhet. Számára a cél az út vége, ugyanakkor egy másik kezdete. Kezdet és vég egyesül a célban, az úton azonban mindkettő elkísér.
Olybá tűnt, hogy a hegyek árnyékot vetnek a dűnére. Talán a hegyek lábához ért? Nem úgy látszott, hiszen végtelen sivatag terült el, közte és a hegyek között. Csakhogy, azok mégis árnyékot vettek a homokra. Nem értette, ellent mondotta logikának amelyet ismert. Ez a tény megállásra késztette. Elgondolkozott. Mást nem tehettet. Egy rég elfeledett dallam csendült fel a vándor elméjében. Egy gyerekkorból elfeledett dallam, egy zenedobozé. Ekkor tudta, megérkezett. Itt találkozott, fény és sötétség, ezen a helyen mutatkozik meg leginkább a sivatag ellentétes természete. Itt van a cél. Végig nézett a tájon, ismerősnek tűnt. Egy rég elfeledett emlék maradványai talán? Az elméjében derengett, valami halványan pislákoló kép.
A sivatag vörös homokjába markolt, majd a hegyek felé fordulva, ezt suttogta:
- A mi földünk volt, de mára idegen sivatag!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.