Simon Dávid: Az arc (2016. január)
Addigra már tudnom kellett volna, hogy részeg.
Nem mentem át az utca másik oldalára.
Üvöltött velem, hogy szeretlek, bazdmeg, belőlem meg kiszaladt az élet.
Megkínáltam cigarettával, csendben álltunk még néhány percig, vagy beszélgettünk egymástól nagyon távol, már nem emlékszem.
Évekkel később láttam csak szeplős arcát újra a nyitott koporsóban.
Meg akartam jegyezni ezt az arcot, de nem tudtam, a telefonom meg mégse vehettem elő egy temetésen, hogy lefotózzam.
Rágyújtottam, odajött az anyja, viaszos tekintettel állt előttem az esőben. Valahogy részvétet akartam nyilvánítani, de nem szólaltam meg. Aztán így álltunk még egy darabig, pont, mint a lányával a szakításunkkor.
Hazamentem, próbáltam felidézni újra. Nem ment.
Arra gondoltam, hogy szeretkezés közben néztem őt a legtöbbet. Próbáltam visszaemlékezni.
Maszturbáltam. Azt reméltem, majd úgy. Hát, nem.
Végül úgy döntöttem, elmegyek moziba.
Valami francia szerelmes film volt. Leültem a hátsó sorba, aztán az ötödik percben ott volt az az arc, a szeplők, a vállára omló haja, az egész törékeny lénye a filmvásznon.
Képzelődtem nyilván, mert nem lett belőle soha színésznő, ahogy tervezte.
Örültem, hogy ott láttam utoljára, ahol mindig szeretett volna lenni.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.