Bogár Gábor: Hiánycikk bolt (2016. január)
A valóságról írok. Nem is lehet másról. Minden valóságos. „És a képzelet, az álom a látomás vagy a hallucináció?” – kérdezed. Azok is. Csak egy másik dimenzióban. „Fából vaskarika” – mondod. „Akkor azt is állíthatnád, hogy minden légnemű, csak ehhez előbb el kell égetni”. De én komolyan gondolom. Hiszem, hogy a legbátrabb képzelet a legdurvább hallucináció a legvadabb álom vagy a leggyönyörűbb látomás sem tartalmaz olyan elemeket, amelyek valahol, valamikor nem történtek meg, vagy nem fognak megtörténni. A valóság végtelen. Határtalanabb, mint a képzelet vagy az említett nem természetes, nem négydimenziós valóságfajták. De nem akarlak tovább fárasztani a filozofálgatásommal, csak egy rövid történetet szeretnék neked elmesélni.
Kristóf a nyomor elég mély stádiumába jutott. Átázott kabátjában és cipőjében álldogált a 888-as busz megállójában, egy fagyos novemberi délután. Fázott. Nagyon fázott, és dühös volt önmagára az élhetetlenségéért, az otthonról hozott és a tanult, maga választotta szigorú erkölcsösségéért, ami miatt neki mindig a becsületes utat kellett járnia. Sosem választhatta a bőséges anyagi lehetőségekkel, könnyű és gyors sikerekkel kecsegtető csalásokat, lopásokat, hazugságokat; mások gátlástalan félresöprését a saját előnyei érdekében. Hitt ugyan abban, hogy mindezért Isten majd meg fogja jutalmazni, de ez most nagyon távolinak látszott, és pillanatnyilag cseppet sem vigasztalta. Végre jött a busz, és mivel Kristóf közel állt a járdaszigethez, az úttesti tócsákon átguruló hatalmas kocsikerekek végiglocsolták nadrágját. Felszállt és megkapaszkodott mindkét kezével, hogy a gyengeségtől el ne essen, mert aznap még semmit sem evett.
A buszon a tömegtől – amitől mindig is iszonyodott – egy kicsit melegebb volt a levegő, de nem mozoghatott, s így még jobban didergett. Rettegett, hogy az egymással vagy a mobiltelefonjuk túloldalán helyezkedő hallgatójukkal ordítozó kultúremberek, az olcsó vagy drága parfümtől és/vagy mosdatlanságtól bűzlő, egymást lelkifurdalás nélkül taszigáló utastársak hatására nehogy rátörjön a mizantrópia. Inkább azt mondta Jézusnak: „Uram még több szenvedést is el tudok viselni, csak ne gyűlölködjek!”
Nem tudta, hogy merre jár és nem is érdekelte. Jó negyedóra múlva megritkult az utazóközönség, és Kristóf leült. „De jó lenne egy vízhatlan cipő” – gondolta. „Ami kényelmes is, meg szép is”. „Meg egy könnyű, de mégis meleg kabát, sok zsebbel”. „Meg egy kesztyű”. „De jó lenne, ha sok pénzem lenne, és összevásárolhatnék mindenfélét, ami csak eszembe jut. Csak költeni, költeni mindenfélére. Meg enni valami húsételt”.
A buszról már minden utas leszállt. Kristóf kettesben maradt a sofőrrel. Mindig különleges tiszteletben tartotta a tömegközlekedési eszközök vezetőit, ígyhát örült az édeskettesnek. Nemsokára megint megállt a busz és a vezető is leszállt. Ezután az ajtók becsukódtak, és a busz továbbindult most már egyetlen utasával. Kristóf kifelé bámult az ablakon a szürke égboltra, a kevés fénnyel megvilágított, s így szintén szürke alapszínben játszó épületekre, a patakzó esőre. Aztán eltűntek az épületek, majd a fák is, most már az ég szürkéje töltötte be a látóteret.
Elhaladt egy zöld városjelző tábla mellett, amelyre ez volt írva fehér betűkkel: Sehol. Nemsokára a busz megállt, leállt a motor, és kinyíltak az ajtók.
Kristóf leszállt, és kíváncsisága a vacogást is elfeledtette vele. „Ó, milyen gyakran vágytam erre, hogy eltűnjek! És most itt vagyok, Seholban. Vajon Seholban semmi sincs?” Körülnézett, és vagy fél kilométerre meglátott egy hatalmas, semmilyen épületet. A tócsákat már nem volt érdemes kerülgetnie, hiszen már nem volt száraz rész a ruházatán. Fáradságos munkával körbejárta a gigantikus épületet, hogy egy ajtót keressen rajta, de nem volt. Lassan azonban átjárta a hely szellemisége, megállt az egyik fal közepe-táján, és benyitott egy nem-ajtón. Kellemes meleg fogadta, meg egy jól látható transzparens, amely az épület mibenlétét adta tudtul: Hiánycikk bolt.
Eleinte nem is látott mást, csak csupasz falakat. Mikor kissé felmelegedett, még jobban átjárta a hely szellemisége, és ekkor meglátott a tágas, csupasz tér közepén egy pultot, mögötte egy kék köpenyes eladóval, aki fel sem nézve a jövevényre elmélyülten olvasott egy könyvet. Előtte a pulton pénztárgép volt.
Kristóf odalépett hozzá, és köszöntötte. Az árus felnézett a könyvből és biccentéssel válaszolt.
- Mit árusítanak itt kérem? – érdeklődött Kristóf.
Az eladó csodálkozva nézett rá.
- Hiszen ki van írva, kedves uram. Hiánycikkeket.
Kristóf ismét körülnézett, és most már szerteágazó polcsorok labirintusát látta. Azonban minden polc üres volt. Újra az eladóhoz fordult.
- De kérem… itt minden polc üres. Talán a raktárban tartják az árut?
- Nincsen raktárunk, és nincs is szükségünk rá. Látja, kedves uram, hogy mekkora belső terünk van. Itt minden portékánk elfér.
Kristóf még egyszer szétnézett, de a polcok rengetege változatlanul üres volt. De már nem mert vitatkozni a boltossal, nem akarta, hogy teljesen hülyének nézzék.
- Kérem, én szeretnék venni egy vízhatlan, bélelt, kényelmes bakancsot.
Az árus bólintott.
- Ez valóban hiánycikk. Természetesen nekünk is nincs ilyenünk. Hány párat adhatok? És mi a mérete?
- Negyvenkettesből kérek egyet. Van más is, ami nem kapható önöknél?
- Természetesen. Minden. Teljesen fel van töltve az árukészletünk – mondta az eladó, és beütötte az első tételt a pénztárgépbe.
- Akkor még kérnék egy könnyű, de meleg kabátot, sok zsebbel kívül-belül – jött bele a vásárlásba Kristóf nagy izgalommal. - 44-es nyakmérettel. De ne legyen nagyon drága!
- Igenis, uram – válaszolta az eladó, és ismét beütötte a tételt a pénztárgépbe.
Kristófra rájött a vásárlási láz. Most nem is gondolt arra, hogy csak párezer forint lapul a zsebében, és még sokáig kell ebből élnie. Csak sorolta, sorolta, ami eszébe jutott; az árus pedig mindent készségesen beírt a készülő számlára. Végül Kristóf kifulladt, és enyhe félelemmel a hangjában megkérdezte:
- Köszönöm. Akkor ez minden. Mennyivel tartozom?
- Hogy tartozna kedves uram?! – mondta az árus némi felháborodással a hangjában.- Én becsületes kereskedő vagyok. A teljes számla kétszázhuszonötezer forint.
És az összeget a nyugtával együtt átadta Kristófnak.
- Borravalót sem adhatok? – kérdezte a hálás vevő.
- Kérem, ne sértsen meg, kedves uram! Örülök, ha szolgálatára lehettem. Jöjjön el máskor is! A viszontlátásra!
Kristóf leült egy kényelmes fotelba – ezt is csak most látta meg, hogy a bolt egy részét kényelmes szalonként rendezték be. Ránézett az eladóra, hogy vajon figyeli-e őt, de az pultostul eltűnt az előbbi helyéről.
Örvendezve távozott. Pillanatnyilag csak egyvalami hiányzott neki: hogy megoszthassa valakivel örömét. Jézus számtalanszor mondta neki, hogy „Tanuld meg velem megosztani az örömeidet!” – de Kristóf ilyenkor legtöbbször vele együtt örülő emberekre vágyott. Ezért elhatározta, hogy mielőbb elhagyja Seholt. De terve kivitelezésével gondok voltak. A 888-as már elhagyta korábbi állomáshelyét, és ott nem volt semmiféle információs tábla, amelyről meg lehetett volna tudni, hogy mikorra várható a következő járat. Ám agya már egy kissé ráállt a seholbéli gondolkodás- és látásmódra, ezért megállt körülbelül azon a helyen, ahol a buszról leszállt, odaképzelt egy oszlopot információs táblával, és valóban: adatokat látott rajta. Csak az volt furcsa, hogy miután nagy üggyel-bajjal kezdte megérteni a szeme elé kerülő ismeretlen karaktereket, piktogramokat, arra kellett következtetnie, hogy nem busz, hanem helikopter-járatokról van szó. Már majdnem továbbindult. Hiszen még a buszon is lógott, honnan lenne pénze egy helikopter-utazásra? A zsebében lapuló, újonnan szerzett kétszázhuszonötezer forintot gondolatban már régen elköltötte. Ekkor halk berregést hallott, néhány méter távolságból, és egy kis kellemes, langyos szellő érintette arcát. Ezután ajtó nyílt és csapódott, lépések hallatszottak, és érezte, hogy valaki megáll vele szemben.
- Szia Kristóf! – üdvözölte a láthatatlan ember. – Énok vagyok.
- Hello! – válaszolt Kristóf. – Én pedig… - „Kristóf” - akarta mondani, de ekkor eszmélt rá, hogy Énok tudja a nevét.
Kezet ráztak. Majd rövid ideig csend állott be, amíg Kristóf rájött, hogy neki kell megszólalnia. Énok türelmesen hallgatott.
- Hát…hogy is mondjam…szeretnék elutazni innen. De nincs túl sok pénzem.
- O.K. Szállj be! – mutatott Énok a gyönyörű fehér helikopterre, amelyet most már Kristóf is látott.
- Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled, de – mint mondtam…
- Természetesen a vendégem vagy! – szakította félbe Énok.
Kristóf már kezdett hozzászokni a csodákhoz. Ezért csak azon vívódott, megmondja-e, hova akar eljutni? Rájött azonban, hogy fogalma sincs róla. Csak annyit tudott, hogy emberek közé, hogy megoszthassa velük örömét. Tehát hallgatott, és örült, hogy máris találkozott egy kedves emberrel, akinek ráadásul már kezdte látni legalább a körvonalait.
- Nem fázol? – kérdezte Énok, utastársára pillantva.
- Nem – válaszolta Kristóf, és ezen maga is nagyon csodálkozott. – Itt jó meleg van.
- Igen. Kellemes. De azért felvehetnél valami ruhát.
- Sajnos nincs váltóruhám – mondta Kristóf. – Csak ez, ami rajtam van.
- Khm. Izé. Hogy is mondjam, kedves barátom.,, Nem akarlak megbántani, de nincs rajtad semmilyen ruha. Anyaszült meztelen vagy. De ott hátul – mutatott maga mögé Énok – talán találsz megfelelőt.
Kristóf végignézett magán hitetlenkedve és szégyenkezve. Aztán szó nélkül hátramászott az ülések mögé. Egy kis székre ki volt készítve egy alsónadrág, egy zokni, egy fehér tóga-szerű ruha (hasonló ahhoz, amit a görögök hordtak régen, és amilyet Kristóf mindig is szeretett volna egyszer kipróbálni), meg egy hófehér bakancs – bár ez még a ruhákkal azonos színe ellenére sem nagyon illett a többihez. Felöltözködött, és észrevette, hogy a ruhákból valami nagyon kellemes bizsergés árad. Visszamászott Énok mellé.
- Köszönöm szépen.
- Ne nekem köszönd! – figyelmeztette szelíden Énok.
Kristóf azonnal megértette. – Köszönöm, Uram – mondta.
Kissé megnyugodott, és – némi bűntudattal – eszébe jutott, hogy itt egy kedves ember, akivel megoszthatja örömét.
- Képzeld el! Seholban, ahol felvettél, van egy hatalmas, semmilyen bolt, ahol kaptam kétszázhuszonötezer forintot!
- Hát ennek nagyon örülök – mondta Énok. – Bár meg kell mondanom, hogy ezzel nálunk semmit sem fogsz tudni kezdeni.
- Hogyhogy? – rémült meg Kristóf. – Nem ismeritek el a forint vásárlóértékét?
- De, de, ne aggódj. Csak éppen mi nem használunk pénzt.
- Hát akkor hogyan vásároltok?
- Sehogy. Mindenünk megvan.
- Mindenkinek?
- Mindenkinek.
- Az meg hogy lehet? A legszegényebbeknek is?
- Nálunk nincsenek szegények.
- Csak gazdagok… – ámuldozott Kristóf
- Nem. Gazdagok sincsenek.
- Most már végképp nem értem – adta fel megfejtési kísérleteit Kristóf.
- Ne törődj vele! Én sem értem. Egyszerűen Adonáj ilyennek teremtette a mennyországot.
Kristóf kinyitotta szemeit. Most döbbent rá, hogy mindezt csak álmodta, de egy pár percig még nagy boldogságot érzett a gyönyörű álom hatására. Gyorsan újra lehunyta szemeit, hogy semmi se akadályozza abban, hogy visszaemlékezzen az álmában átéltekre. Aztán – még mindig csukott szemmel – kinyújtotta jobb kezét, hogy kitapogassa az éjjeliszekrényen tartott cigarettáját, mert felébredéskor mindig ez volt az első mozdulata. De hiába tapogatózott. Az éjjeli szekrény helyén valami más volt. Így, az ujjaival érzékelve egy emberi térdnek tűnt. Kristóf nagyon meglepődött, és most már kénytelen volt kinyitni a szemét.
- Jó reggelt! – üdvözölte Énok, akinek a térdét tapogatta. – Jól aludtál?

4670
Bogar Gabor - 2016. február 21. 11:29:03

Köszönöm szépen, kedves Babi.

5445
babi - 2016. február 21. 07:00:05

Remek írás, köszönöm! Smile

4670
Bogar Gabor - 2016. február 17. 08:17:02

Kedves Anita!
Köszönöm a figyelmedet.

4302
Fedak Anita - 2016. február 16. 20:36:08

Érdekes témát vetettél fel. Fájót.
Üdvözlettel: Anita

4670
Bogar Gabor - 2016. február 16. 19:26:23

Kedves Marcsi!
Köszönöm a figyelmedet.

3757
jegmadar - 2016. február 16. 10:07:59

Szerintem nem "gyönyörű" az álom. Inkább fájó - nekem.

4670
Bogar Gabor - 2016. február 16. 08:09:43

Kedves Kitti!
Köszönöm a figyelmedet.
üdv: bg

5396
Kitti - 2016. február 15. 20:28:39

Nem tudom, de ha jól értelmezem, akkor az erkölcsös nevelés és becsület a végső szegénységbe, majd a halálba sodor, még mielőtt elérné az ember a kritikus kort hozzá...
Mondjuk, reális kép az országban uralkodó állapotokról.Sad

4670
Bogar Gabor - 2016. január 06. 16:50:28

Köszönöm a figyelmedet, kedves Andrea.

5286
a_andrea - 2016. január 06. 09:15:22

Smile Nagyon tetszett! Frappáns, elmés, sajátos stílusú!
A világ ahol nem létezik pénz az én álomvilágom is, ahova rendszeresen menekülök, ha már teljesen ledönt a valóság logikátlansága, az általunk teremtett élhetetlen világ terhe.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.