Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.11.18. 21:34
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.11.18. 18:16
Miklós! Lélekben hordozlak magamban minden nap és sok erőt, kitartást és erőt kívánok a gyógyuláshoz tartó úton! Rose Ha csend van, hát olvaslak...

2018.11.18. 15:22
Kedves Józsi ! Köszönöm szépen ! Smile

2018.11.18. 15:21
Kellemes délutáni pihenést kivánok szeretettel ! Heart

2018.11.18. 12:18
Szép napot mindenkinek. Smile

2018.11.18. 11:41
Szép napot kívánok! Szeretettel megosztom: Könyvbemutatóm videofelvételét oldalamon, a könyvajánló végén, csak alkotói barátkozások, ismerkedések ... Bővebben

2018.11.18. 11:05
Kitti drága! Köszönet az üdvözletért. Sajnos az utóbbi időben ismét gondjaim akadtak a szívemmel, így a terhelhetőségem is erősen lecsökkent... Bővebben

2018.11.18. 11:02
Szép napot kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2018.11.18. 08:59
Janna! In Love Rose

2018.11.18. 08:58
Miklós! Üdvözöllek szeretettel, nagyon örülök, hogy látlak! https://www.youtu.
..HJyJ9xYEFA

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: rugami
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Fedák Anita: Hétköznapi történet - Kilencedik történet (2016. február)
Egy olyan korban voltam tinédzser, amikor már vagy még tombolt a szovjet–magyar megbonthatatlan barátság. A tévé és rádió jóvoltából, amit édesapám rendszeresen hallgatott, pontosan tudtuk, hogy Kádár János és Brezsnyev elvtárs mikor és hol járt, hol ölelkezett újra össze. Járt az egyetlen magyar újság, melynek betűjét az utolsóig elolvasta. Mindeközben rokonlátogatásra csak nagyritkán mehettünk Magyarországra, szigorú feltételek és megkötések mellett. Az iskolában azt is belénk sulykolták, hogy a két baráti nép együtt építi a szebb jövőt, a mindenki számára egyenlő jogokat és lehetőségeket biztosító paradicsomi létet, a kommunizmust. A történelemkönyvek tanúsága szerint a két nemzet múltja is közös volt, s együttesen győzték le a szocializmust megbuktatni akaró erőket.
Ezt tanultuk az iskolában, de a felnőttek, szüleink, nagyszüleink elsuttogott mondataiból egészen más kép bontakozott ki. Egy tinédzsernek nehéz volt ebből az egymásnak homlokegyenest ellentmondó kettősségből az igazságot kihámozni. Mivel nem tanultam, így nem is tudtam pontosan, mit jelent valójában Trianon, s azt sem, mi volt 1956-ban. Forradalom? Ellenforradalom? Ki kivel volt és ki ellen? Miért nem lehet ezt megkérdezni a történelemtanártól, miért nem lehet ezekről hangosan beszélni róla? A válaszok nehezen születtek. A tanárok hallgatásba burkolóztak, a szülők bennünket, s magukat is védve, úgyszintén.
Aztán érettségi után Ungvárra kerültem egy tudományos könyvtár munkatárasaként. Ez a hétköznapi történet, amelyet megosztok most az olvasókkal talán napjainkban már furcsának tűnik, de abban a korban és politikai helyzetben bizony másképpen gondolkodtak róla…
17 éves sem voltam. Új volt a környezet, új emberekkel, szokásokkal és mentalitással találkoztam. A 60 könyvtáros között az egykori Szovjetunió tagállamainak nemzetisége bőven képviseltette magát. Az ukrán, tatár, csukcsa, orosz, kazah, örmény és Volga-mentéről kitelepített német lányok és asszonyok mellett mi, hatan képviseltük a magyarokat. Megjegyzem, a munkatársak mind nők voltak, az egyetlen férfi, Tóni, a villanyszerelő azonban szintén magyar volt. Öten a magyar és idegen nyelvek osztályán dolgozó nő egy külön szigetet alkotott ebben a közegben és ezt odakerülve már első nap elmondta nekem Piroska néni, az osztályvezető. Barátkozni lehet bárkivel, de minden kimondott szóra nagyon ügyelnünk kell, mert baj lehet… Hogy milyen baj, azt csak később értettem meg.
1982. A novemberi ünnepségekre készült a könyvtár, a felvonulásra. Olyan időket éltünk, amikor az üzletek kongtak az ürességtől, néhány árva halkonzerven, tej és kenyéren kívül nem sokat lehetett vásárolni. A falusi ember persze dolgozott, megtermelte a háztájiban a konyhára valót, a maradékot meg vitte a városiaknak eladni a piacra. Így menekültek meg az éhhaláltól az ungváriak is, hiszen hiába volt pénzük, nem tudtak venni a boltban érte semmit. Ezért is örültek a kollégák annyira a novemberi és a májusi ünnepeknek, mert a szakszervezet mindig „kikönyörgött” egy kis ennivalót a feljebbvalóknál a tagságnak. Hogy ez miből állt? Pontosan emlékszem. Két darab fagyasztott csirkéből, amely olyan sovány és kék színű volt, hogy mikor hazavittem falura az édesanyámnak, előbb nem ismerte fel mi is az. A mi házi tyúkjaink a kertünkben termett kukoricától nem úgy néztek ki, mint azok a szegény szakszervezetis tyúk-múmiák. Volt még a csomagban két csomag vaj, egy kiló grecska (tatárka) vagy rizs és egy üveg vodka. Ez utóbbit jegyre adták, de érdekes módon ettől a bevezetett rendszertől még több lett a részeg ember.
De hogy visszatérjek történetem fonalához, én valamiért nem igen voltam olyan lelkes a novemberi felvonulást megelőző estén ezektől a csomagoktól. A Nagy Októberi Szocilista Forradalmat méltató transzparensek és a Lenin-arckép már ott volt kitéve az előtérbe, hogy másnap mi, gyenge nők, azokat cipelve vonuljunk fel Ungvár utcáin. Ellenszegülni nem lehetett. Szóval nagyon nem volt kedvem az egészhez, ráadásul esti ügyeletbe voltam beosztva.
Néhány órával a zárás előtt megjelent az egyik legtöbbet könyvtárba járó olvasónk bizonyos K. bácsi. Elkérte tőlem Lenin összes műveinek egyik kötetét, amely gyönyörű bordó kötésben az olvasóterem polcait díszítette. Esztétikai látványnak sem volt utolsó, így visszagondolva. A könyvek között az egyik polcon egy kis bronzból készült Lenin-fej volt. Titokban, mikor Tóni éppen nem volt kéznél, azt használtuk kalapács helyett szögverőnek. A sok ütögetéstől a buksija már megkopott, de ezt senki sem sérelmezte, hiszen némán kuksolt a helyén. Az öreg K. bácsi beült valahová hátulra és egészen zárásig maradt. Már nem érkeztem vissza tenni a Lenin kötetet a helyére, csak elvettem tőle és már indultam lámpákat oltani és zárni.
Másnap korábban érkeztem, hiszen a felvonuláson nekem is cipelnem kellett egy dög-nehéz transzparenst. Felugrottam az olvasóterembe, hogy a tegnap otthagyott könyveket még gyorsan elrakjam. Éppen a létra felső fokára léptem, hogy felrakjam a kötetet, mikor az kinyílt és belepillantottam. Majdnem leszédültem. A könyv minden lapján, a szövegben az „o” betűket valaki tűvel kilukasztotta. Néhány lapot ki is téptek belőle. A sírás környékezett. Alig pár hónapja dolgoztam, és már hatalmas hibát követtem el, hiszen nem figyeltem, mikor az olvasó visszaadta a könyvet, megrongálva. Teljesen kétségbeestem. Pont egy Lenin művet? Ami a legszentebb volt az egész országban, nemhogy a könyvtárban.
Tóni bácsi, a villanyszerelő már arra jött be, hogy potyogtak a könnyeim. Az idős férfinak nem mertem elmondani mi történt, de aztán még is muszáj volt valakivel megosztanom a bánatom. Nem szólt, csak elvette a könyvet és belenézett. Az arcán láttam, hogy átérezte, mekkora baj lehet ebből. Elkérte a pincében található titkos szekrény kulcsát és eltávozott. Mikor visszajött csak annyit mondott, jó helyen lesz az hátul elrejtve a Révay-lexikonok mögött. Ebbe a titkos szekrénybe rejtette el az osztályvezetőnk, Piroska néni azokat a magyar könyveket, amelyeket letiltott az akkori rezsim vagy égetésre szánt a könyvtár vezetősége, de ő titokban megmentette és eldugta az utókornak. Később a halála után kiderült: még vagy félszáz régi kiadású igen értékes magyar könyv menekült meg neki köszönhetően, köztük az 1800-as években kiadott Máramaros története.
Tóni még annyit kért, hogy ne szóljak róla senkinek, ő majd az osztályvezetővel ezt megbeszéli. Igen ám, de a kötet helye üresen árulkodott arról, hogy valamikor ott volt egy könyv. De a drága Tóni bácsi ezt is megoldotta. A kis Lenin-szobor alá keresett egy kisebb dobozt, rárakta, majd betolta az üres résbe, mintha az direkt úgy lett volna oda kitalálva. A több száz Lenines kiadvány között nem is lehetett annyira észrevenni, hogy hiányzik egy.
A november 7-i jeges, fagyos, hószállingózással teli zord felvonulásra persze el kellett mennem, de azon a délelőttön a Lenin arcképes transzparenst félelemmel cipelve a teher eredetijének a tízszereseként nehezedett a vállamra. Még akkor is, ha Tóni megmentett egy ki tudja milyen következményekkel járó számomra akkor óriásinak tűnő nagy bajtól.
2135
mami - 2016. február 14. 18:36:31

Kedves Tollforgató!

Most megmosolyogtam a történeted, de nagyon átéreztem azt a tragikus érzést amit érezhettél akkor... .

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.