Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Kakaskodók (2016. február)
Ott álltak egymással szemben. Két férfi. Kakaskodók. Ugyanúgy, mint tíz esztendővel ezelőtt. Megkopott farmernadrágban, zakóban az egyik, jól szabott öltönyben, nyakkendőben a másik. Még a helyiség is ugyanaz, mint régen. Igaz, akkor még kocsmának nevezték a vendéglátó egységet, mára eszpresszó lett belőle. Ám a dolgok lényege mit sem változott az óta. Talán éppen ez dühítette föl olyannyira a farmernadrágost, amikor megpillantotta régi ellenfelét. Szeme előtt emlékek kavarogtak, élesen kirajzolódó képek a múltból, történések, amelyeket soha nem tud elfelejteni. És akkor ütésre emelte a karját. Ugyanúgy, mint egy évtizeddel ezelőtt.
Ha jól emlékszik, még két hét sem telt el, hogy szakítottak Veronikával. Pontosabban: a lány adta ki az útját. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, András csak attól a pillanattól kezdte igazán érezni szerelme hiányát. Hogy mennyire szerette azt a lányt! Mindent, de mindent megtett volna érte, hogy visszaszerezze. Hódítani akart. Hogy újfent maga mellett tudja, érezze örökre. Ez a gondolat vezérelte ott a kocsmában is, amikor ütésre emelte a karját. A verekedés ténye senkit nem ért váratlanul, hiszen abbéli szándékát, hogy a Vera új fiúját összeveri, úton-útfélen hangoztatta. A kocsmában jó alkalom nyílt erre. Ütött. Kemény ökle másodszor is, harmadszor is ott csattant ellenfele arcán. István tehetetlenül tűrte a verést. Nem ütött vissza.
Akkor sem, most sem.
Tíz évvel ezelőtt András barátai mentették meg a helyzetet. Közéjük álltak, hogy nagyobb baj ne legyen a bunyóból. Ma már nincsenek barátai. Magára maradt, mint az egyedül árválkodó kóró a kiszáradt rónaságban.
Ezúttal az ismerős rendőr érkezett jó időben. András, ahogy megpillantotta a presszó ajtajában, lendületét visszafogva megállt az ütésben, fölemelt karját maga elé engedte a combjára. Lassan-lassan a nyugalmát is visszanyerte. A rend őre nem kérdezett semmit, valaha jó barátok voltak, mindent értett az eseményekből. Kérdőn nézett Andrásra.
– Nekem soha nem sikerült semmi – szólt elkeseredetten a farmernadrágos, majd lerogyott egy közeli székre. Aztán Istvánra kezdett el mutogatni. – Bezzeg neki… Neki minden bejött, amit csak eltervezett. Veronika is. Összeházasodtak. Gyerekük született. Úgy tudom, jól is élnek. Én pedig… Még mindig szeretem azt a lányt. Szeretem!
Kiabált. Öklével az asztalt verdeste és kiabált. Fejét lehajtotta, talán még sírt is. Igen, sírt. De azt már nem láthatta senki sem.
3313
paltetel - 2016. február 02. 14:03:15

Kedves Pál!

Tetszik írásod. Tanulságos, sokat mondó. A fizikai erő nem erősebb a lelki erőnél, nem mindig annak van igaza, aki hangoskodik, a szeretet a lélekből fakad.
Gratulálok rövid, tömör írásodhoz.
Üdvözlettel,
Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.