Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.23. 23:04
A mai feltöltés befejeződött Jó éjszakát mindenkinek! Smile

2019.05.23. 23:03
József, a nyomtatott magazin negyedévente jelenik meg, nem havonta. Minden évben március, június, szeptember és december hónapokban.

2019.05.23. 22:09
Jó éjszakát.

2019.05.23. 21:57
Szép álmokat kívánok szeretettel! Heart

2019.05.23. 19:49
Kedves Józsi! Még nem kaptam meg a Holnap magazin áprilisi számát. Tudsz esetleg valamit róla? Köszönöm!

2019.05.23. 18:42
Kedves Józsi-Főszerkesztő
! A két könyvet megkaptam postával, köszönöm szèpen! Rita

2019.05.23. 17:09
Kellemes délutánt és szép estét mindenkinek. Smile

2019.05.23. 15:23
Kedves Józsi! Megkaptam a könyvet, köszönöm. Smile

2019.05.23. 14:12
Kellemes napot kívánok az esô ellenére! In Love

2019.05.23. 09:34
Kedves József! Köszönöm a tájékoztatást! Üdvözlettel: Kriszta

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 1
Oroszlan08
Kitti: Zsákemberek (2016. február)
Az eszmélet úgy talált rám ezen a rideg februári reggelen, mint ahogy, az ugró ejtőernyős száll, miután kinyitja a hátára övezett zuhanást fékező ballont. Még sokáig lebegtem a földet érésig, majd sokáig nem éreztem a biztos tudatot álom és ébrenlét között. Nem volt miben megkapaszkodni, csak ültem az ágyon, nyomasztó álmomtól terhelten, felidézve újra a riasztó képeket. Mitől ijedtem meg annyira, hogy bőrömön gyöngyöket vet a veríték és agyam képtelen magához térni?
Az álom emléke félelmet simított a reggelbe. Zsákszerű lények, akik az álom irreális szűrőjén nézve emberekként léteztek, köztük én is csupán egy zsák vagyok. Hogy, ki, mikor és mivel töltötte meg ezeket a zsákvászonból szőtt laza batyukat – akik velem együtt éltek – már nem volt egészen világos. A zsákok interaktív módon töltekeztek, leginkább önmagukból rámolva át a felesleget abba a zsákba, ami legközelebb állt hozzájuk. Még bennem rekedt érzéssel tapintottam zsáklényem apró szitáin kihulló nedveket, csúszós-híg folyadékelemeket, miket bőröm szövése megtartani képtelen volt. Majd a nekem legszimpatikusabbnak tűnő zsákból kő-nehéz éles, és szúrós dolgok kerültek belém, széthasítva zsáklényem rostjait, miközben egy halott zsák felé igyekeztem. Itt ért a rémült felébredés, ami tétován próbált reális konzekvenciákat gyúrni magának az álombeli élményből.

Mindhiába. Mindenesetre nem kezdődött jól ez a nap. Baljós előjelnek vettem, valamiféle figyelmeztetésnek, ami az óvatosság és a jól meggondolt cselekvés felé terelt.
Minden lépésemet kontrolláltam a hó alatt meghúzódó jégtáblák miatt és erősen figyeltem az állomáson is, majd később, Pesten a jelzőlámpáknál. Időben beértem a rendelőbe minden baj nélkül. A főnököm még bent se volt. Késik, mint minden napon. Már fel se hív miatta.
Megnyugodva és derűsen fogadtam a rám váró betegeket, türelmesen hallgattam panaszaikat, miközben kis kalapkán át töltöttem csövekbe a vákuum által leszívott vérüket.
Gyorsan elszállt a délelőtt, pillanatot sem hagyva nyitva előttem egyéb gondolatokra, mint a betegek és azok gondjai. Még a kávémat is a főnök készítette, míg én két táppénzes lap és napló vezetésével bíbelődtem. Egészen meglepett, hogy szinte két év után először sikerült olyan arányban adagolnia nesz-kávémhoz a vizet, ahogyan azt én szeretem. Elismerő pillantáson kívül másra nem jutott az időből, hiszen benyitott a következő beteg.
Végül, csak legyűrtük, és mögénk került a műszak. Elpakolászva készülődtem, lélekben már otthon járva, tervezgetve a holnapot és minden mást, ami benne lehet.
– Szeretnék beszélni magával – szólt a doktornő.
Nem volt fenyegetés a hangjában, mégis rossz érzés lepett meg. Leültem.
– Már ősz óta gondolkodom rajta és most eldöntöttem. Itt van a papír a közös megegyezésről, írja alá!
Értetlenül néztem rá.
– Tessék?
– Itt van, olvassa!
Olvastam. Szemem szaladt a száraz betűkön, semmit nem fogva fel, csak a kardinális pontot. Közös megegyezéssel a munkaviszony azonnal megszűnik.
– De miért?
Ideges lett, össze-vissza járkált a rendelőben.
Istenem! A zsákok! Ugyan, mit fog az övéből most az enyémbe nyomni? – rémlett fel az álmom.

Már nem érdekelt mit fog, vagy mit akarna mondani. Szerettem. A szeretettel átfoncsorozott szemüveg nem lát hibát, jellemtorzulást, nem lát semmit, csak amit a lencse átereszt. És most leverte orromról a szemüveget, ott állt pőrén a tekintetem előtt, dadogva blőd kifogásokat.
– Ha azt akarja, aláírom – vettem a tollat, írtam a nevem, mint valami gép. Már ott kanyargott az irat alján a tudomásulvételem, mikor megszólalt.
– Mert, ha nem írja alá, akkor rendkívüli felmondással küldöm el és felsorolok megfelelő indokokat.
Ránéztem. Tudtam, hogy nem létezik ilyen indok és azt is tudtam, hogy ha ez a mondat egy fél perccel korábban érkezik, nem írom alá. Még beszélt, de már nem hallottam mit. Felvettem a kabátom, a táskám, köszöntem és becsuktam magam mögött az ajtót.
Letaglózva a csalódástól, még fel se fogtam, hogy ettől a perctől nincs munkám. Nincs holnap, illetve a holnapokból elrántották előlem Vágó néni ráncos, kedves arcát, Tóth bácsi kisfiús mosolyát. Nem kell hajnalban becsöngetnem dohos-kelkáposzta szagú házak kapuján, hogy lakóikon segítsek gyógyszerrel, injekcióval, mosollyal vagy cirógatással. Nem lesznek recepthordások délután és sebkötözések, inzulin-adagolások, nem lesz semmi.

Nem tudom hogyan kerültem egy buszra, de kétségtelenül rajta voltam a troli helyett, amivel évek óta jártam. Álltam ott, magasan kapaszkodva a nem tudom hányas buszon, ami nem tudom hová tart. Ősz óta. Ősz óta. Soha nem szólt, nem mondott semmit, még tegnap este is kivitt műszak után kocsival az állomásra. Mi történt ősszel? Úristen. Mi volt akkor? Agyamban lázasan lapozva vissza az időben, csak a bizonyságért, a valóság vékonyka fonaláért. Csak tudnám!
Hirtelen sikoltás és nyüzsgés támadt körülöttem a buszon. Már rájöttem, hogy nem itt kéne lennem és megnyomtam a leszállásjelzőt. De nem szálltam le mégse.
Egy nő feküdt a busz padozatán, ahogy visszanéztem. Hosszú, barna hajáról legurult a piros sapka. Háromszög alakú arca rezzenéstelen nyugalomban, a csukott pilláival megijesztett.
Fölé hajolva, megemeltem a szemhéját és belém nyilallt a felismerés a mozdulatlan pupillák láttán. Meghalt.
Az nem lehet! – futott a sebes gondolat, amíg téptem szét a kabátját, s egy gomb messzire ugrott. Nem érdekelt. Talán, annyi idős lehet, mint én.
Kardigán szét, pulóver fel. Hatalmas ütést mértem a szívére, néztem a hasát, lélegzik-e.

Ősz óta. Ősz óta. Ősz óta. Lüktetett bennem az indulat.
– Valaki hívjon mentőt! Talán szívroham – szóltam teljesen idegennek tűnő hangon, mielőtt a nő vékony kendőjét az arca elé húztam, az orrára.
Befúvás, ahogy tanultam, ahogy a sebészeten számtalanszor csináltam már. Nem hagyhatom elmenni. Nem hagyhatom.
Fejét hátrahajtottam. Mintha hangot adott volna. Nyilván, csak én hallom. Most ér hozzám az utasok pánikja is, többen az ülésre akarják emelni. Nem engedem.
Nincs pulzus, nincs pupilla-reflex, nincs semmi. Akár az én holnapom…
De neki, kell, hogy holnapja legyen! Már nem befújok az orrán át, hanem a mellkasát nyomom. Ütemesen, erősen. Izzadok a kabátomban, táskám a sáros-latyakos busz alján hever. Fáradok, de csupa nyugdíjas van körülöttem, most látom, ahogy felpillantok és kitapintom a carotist. A nő fibrillál. Elnyomható, kis gyenge pulzálást érzek. Folytatnom kell, ha beledöglök is!
A hasán látom, hogy újra van légzés, de ő maga nagyon távolra került már, egyedül nem fogom bírni… Csak jönne a mentő! Távolról hallom végre a szirénát, jönnek. A busz áll, fogalmam sincs, hol vagyok, és mióta tornázom már a nő mellkasán. Megnézem újra a pupilláját. Ahogy emelem a szemhéját, látom, hogy barna szeme van, írisze él és pupillája szűkül, ahogy a fény rávetül. A mentősök rohannak, emelik, viszik.

Pólóm a hátamra tapadva csurom víz, fölötte pulóverek is vannak és kabát. Szinte rosszul vagyok a hőségtől. Kint mínusz van. Karomra terített kabátommal hűsölve lihegek kint az utcán, törölgetem a táskám papír zsebkendővel, miközben a mentősök dolgoznak.
Defibrillátor. Kiütik. Kiütik újra. Sikerül végre, infundálják, emelik, tolják a kocsiba. Kissé megnyugszom. A mentőorvos néz rám. Szerencsétlen látvány lehetek. Úgy is érzem magam. Aztán odajön hozzám, kezét nyújtja és elköszön.
Nem tudom, hol vagyok, és ettől pánik vesz erőt rajtam. A sziréna egyre halkuló visítása vibrál az agyamban, amikor elindulok visszafelé gyalog, hátha ismerős útszakaszra bukkanok, ahonnan már megtalálom a pályaudvart és hazatalálhatok. Nagy sokára fedezem fel az Andrássy utat, miközben izgatottságom enyhül, mint száradó pólóm tapadása is a hátamon.
Gondolataimban ismét az elmúlt őszt kutatva egyszer csak rájövök. A szélhámos. Igen. Az lehet, semmi más racionális ok nincs. A kapzsiság hatalmas ereje, ahogy benyalt szöveg után kifizetett nyolcvanhét ezer forintot előttem valakinek. Még papírt se kért róla, pedig szóltam neki. Mégis elengedte a pénzt, ragaszkodva a hithez, hogy pár óra múltán LCD tévéje lesz, és tűzhelye, számítógép és mindez csupán negyed áron. Kínos volt a felismerés, ahogy a szélhámos kilépett, azonnal tudtam. Ezt az én számlámra fogja írni. Aztán mondta is. Karácsonykor ne számítsak jutalomra, elvitte a „vállalkozó”.

A szélhámos lenne az ok, aki ekkora összeget kiénekelt belőle fél óra alatt előttem?
Hirtelen agyamba villannak a mondatok, azok, amiket azelőtt szórt elém, mielőtt kiléptem az ajtaján.
– Én komolyan örülök, hogy ír. Legalább most írhat! Itt úgysem olyan lelkes, mint a kiadóban.
Istenem! Ősszel volt az is, amikor elkértem magam tőle dedikálás miatt. Elengedett.
Írhatok. Valóban. Ha tudnék! A hetek villámsebességgel rohannak mögém, észre se veszem, hogy már túléltem egy hónapot munka nélkül. Jelez a mobiltelefonom, a volt munkatársnőm keres. Ugyan, mit akarhat?
– Képzeld, a volt főnököd itt hagyta az egész parxist. Elment egy jól fizető állásba, és most az összes betege itt van orvos nélkül. Legalább te lennél!... – hadarja. De nem vagyok, viszont kezdem érteni a helyzetet. Legalább, kutakodnom nem kell tovább a miértekért.
Kedvem szegetten rányitok végre a gépre hat hét után. Az Iwiw-re tévedve levelet találok. Nahát!
„Harminc éve kereslek, végre rád találtam! Találkoznunk kell! Írj!” Olvasom. A feladó, gyerekkori barátnőm, azonnal válaszolok. Címet, telefonszámot írok. Örülök.
Elküldöm a választ, mielőtt rányitok az oldalára. Kép is van, kinagyíttatom.
Barna, hosszú hajú nő mosolyog a képen, háromszög alakú arcából barna szemek néznek rám.
Zsuzsi! Hirtelen lever a víz. Ő az a nő a buszról. Ő a zsákemberek napján feltámasztott nő.
5396
Kitti - 2016. február 17. 23:10:52

Köszönöm kedves Kata az olvasást és a figyelmedet! Örülök, hogy tetszett. Igen, a zsákember kifejezés, nekem is a halált hozza az eszembe és kissé félelmetes. De hát épp ezt akartam... Smile
Üdvözöllek
Kit

5240
Fekete cica - 2016. február 17. 20:48:01

Kedves Kitti!

Nagyon jó, érdekes, és ötletes gondolatok köré fontad a Zsákemberek történetedet! Egy picit olyan rémisztően hatottak ezek a képek elsőre, bennem mindig a halott embert juttatják eszembe. De ennek ellenére jó volt a történet fonala, érdekessé tetted őket, és a befejezés, a csattanója különösen tetszett!
Gratulálok! Smile
Üdv: Kata

5396
Kitti - 2016. február 16. 18:03:46

Zavarba ejtő dícséretedet köszönöm szépen! Örülök, hogy zsákjaim is közelebb kerültek hozzád. Smile
A tegnapi napot úgy tekintem, mint a legbensőségesebb családban lévő "kanálcsörgést", ami azért mindenhol csörömpölhet kicsit, ha az érdekek hirtelenül ütköznek össze. ,) Egyébként is "veretes" kanalak csörömpöltek...Bizonyára érzik azért, hogy velük esznek a legtöbben. Smile
Örülök, hogy nálad nyert ez a kis novella, akkor már, nem volt hiába való megírni. Még egyszer köszönöm a megtisztelő figyelmed és szavaidat!Smile
Kit

2951
Firm76 - 2016. február 16. 16:41:37

Kedves Kitti!

Minden mondaton érződik, hogy kiváló tehetségű, gyakorlott író tollából származik. Az álom és valóság találkozása szépen domborodik ki a történetben, ügyesen vezetted a fonalat, s közben üdítő volt találkozni stílusoddal, fantáziáddal, tapasztalataiddal.
A zsákok mint jelképek számomra újszerűek voltak, s kissé még ijesztőek is. A végére azonban ezzel is sikerült megbarátkozni. A történet lezárása pedig fölemelő, és gyönyörű. Nagyon tetszik az egész.
Máskor kapásból azt írnám: "De megérte volna ezt pályázatra beküldeni!" De a tegnapi zajok után ezt inkább most csak idézzükSmile. Nálam nyertes darab.
Gratulálok!

üdvözlettel: LacaSmileRose

5396
Kitti - 2016. február 14. 22:33:25

Szia Ági! Köszönöm szépen, hogy olvastál és megtiszteltél a figyelmeddel! Az egészségügy téma szerepel nálam, bár nem ennek a folytatásaként. Több ágát is volt "szerencsém" megismerni. Nem mindegyik történetnek van pozitív kicsengése.
Nagyon örültem neked.Rose
Szeretettel:
Kit

5407
tamasagi - 2016. február 14. 21:12:06

Kedves KITTI! Nagyon tetszett,a kis történeted,olvasmányos,és kár hogy vége lett!,jó lenne ha folytatásosra terveznéd,az egészségügy sztem tele van ilyen,és hasonló történetekkel. szeretettel üdvözöllek ÁgnesIn LoveRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.