Winczheim Tibor: ÉLETKÉPEK II. (2016. február)
1. Hétfőn jegyünk volt a Játékszínbe: az Acélmagnóliákat játszották. Mivel „tömegközlekedtünk”, és nem lehetett pontosan kiszámítani, jön-e a busz időben, vagy késni fog, és ha igen, akkor, mennyit, így időben indultunk el Fótról. (Sajnos ezek a járatok csak óránként közlekednek, ezért, ha az egyik elmegy, tervezhetjük újra a bemenetelt /saját kocsi, taxi, lóvasút, vagy egyéb/).
Tél ellenére mégis pontosan jött a távolsági busz, a metrók is ötpercenként jöttek-mentek, így, aránylag korán értünk el a színházig. No, mit csináljunk a fölösben maradt negyven percünkkel? Sétáltunk egyet, s nézegettük a kirakatokat…
- Nézd Apu, mennyi üres parkolóhely van, még közvetlenül a színház előtt is! – hívta fel figyelmemet a Tündérem.
- Legközelebb jöjjünk kocsival! – vonta le a konzekvenciát a feleségek gyöngye, hozzátéve, hogy a parkolásra kiadandó ezer forint körüli összeget amúgy metrójegyre költenénk.
- Rendben lányok, igazatok van! Amúgy sem megyünk minden héten, de minden hónapban sem színházba, a fene sem fog órákig várakozni sem a kinti hidegben, sem a benti tömegben! És ebben maradtunk.
Végre be lehetett menni a nézőtérre, s mi annak rendje, s módja szerint el is foglaltuk a megfelelő sor 2-4 közötti székeit.
Persze, ha valaki be akart menni a helyére, újból- és újból felálltunk, és fenekünket, hasunkat behúzva beengedtük őket, ezzel nem is volt gond. A hivatalos kezdési idő után 10 perccel még mindig jöttek a későn jövők, s egyelőre várniuk kellett a valóságos kezdéssel. Nem is értem meg: ha egyszer tudják, mikor kezdődik a műsor, miért nem emelik fel időben a kufferjukat, s foglalnák el helyeiket a kezdés előtt 5-10 perccel? Ez a kulturálatlanság és a másokra nem tekintettel levés teteje! Pedig a jegyen elég nagy betűkkel van ráírva, hogy a későn jövők csak a szünetben foglalhatják el helyeiket! De akkor ezek miért járkálnak még mindig a legnagyobb lelki nyugalommal kezdés után negyed órával? Miért nem rekesztik ki őket, a bent lévők nyugalma érdekében? Miért nem kezdődik már végre az előadás? Azért, mert, egyeseknek – a csókosoknak – semmi sem számít! Logikusnak, és magától értetődőnek gondolják, hogy nélkülük nem kezdődhet el a műsor. Mások – a nem celeb bunkók – pedig adnak egy kis jattot az ajtónállóknak, és ezzel el van intézve minden!
Mit tudok erre mondani? Hogy a pontosság, és a korrektség lassan teljesen kivész társadalmunkból. Az időpontok csupán tájékoztató jellegűek, s az az egy tucat magáról megfeledkező renitens késő veszi a bátorságot magának, hogy megvárakoztassanak több száz, a szabályokat betartó műélvezőt!
Még előttem van az, a „régi szép idő”, mikor ilyen atrocitások elő nem fordulhattak: aki későn jött, megvárta a második felvonást, és kész! A jegyszedők pedig megvesztegethetetlenek voltak! De ebben, a pénz uralta világban elveszett a tisztesség, és a becsület, a teremburáját!
Már talán meg sem kellene említenem, hogy a negyedórás késéssel indított előadás annyival későbben is fejeződött be, így öt perccel lekéstük a buszunkat Fótra. S mivel ekkor már csak másfél óránként jártak, könnyű kiszámítani, hogy egy óra huszonöt percig ácsorogtunk a buszvégállomáson a hideg, szeles időben!
Azt hiszem, a további atrocitások elkerülése végett írnom kell az Igazgatóságnak, mert ez az állapot tűrhetetlen! Ha be lennének tartva a szabályok ilyen kellemetlenségek nem fordulhatnának elő, a teremburáját még egyszer!

2. A szomszédunkban lakó rokonaink – még Karácsonyi ajándékként -, megleptek bennünket az Operett színházba szóló 3 jeggyel, ami szintén e héten, de pénteken volt esedékes. A Jakobi Viktor Sybill-jét adták, amit egyszerűen nem lehet kihagyni! Hogy miért? Először is, mert egy nagyon híres, és szép operett! Aki tartani akarja kulturális igényét, legalább egyszer életében meg kell néznie! Másodszor pedig zenéje csodálatos, dallamai, fülbemászóak. Aztán, nem elfelejtendő, hogy át lett írva, ki lett egészítve tánckarral, s egyéb mellékszereplőkkel úgy, hogy gyakran több, mint negyven szereplő volt egyszerre a színpadon. És végül az sem elhanyagolható kritérium, hogy a jegyek ingyen voltak, így, botorság lett volna kihagyni!
Az előadás este hétkor kezdődött, s mint azt a hét elején eldöntöttük, most autóval közelítettük meg kulturális élvezetünk helyszínét. És, mivel mi utáljuk a késést, már fél hét után öt perccel a színház előtt voltunk. A két nő ki is szállt a kocsiból, kezembe nyomták a jegyemet, s én elmentem parkolót keresni. A Nyugati pályaudvar melletti felüljáró alatt találtam is bőven helyet, s kezdtem bele dobálni az aprót az automatába. Valami gond lehetett ezzel a szerkezettel, mert kétszáz forintnyi apró bedobása után gondolt egyet, és visszaadta az egészet. Ezt eljátszottam háromszor, majd amikor jött egy újabb „áldozat”, végig néztem a sikertelen kínlódását. Miután abban egy emberként megállapodtunk, hogy ne kísértsük a Jóistent, a parkoló-őröket pedig még kevésbé, fájdalmas szívvel hagytuk ott az üresen heverő parkolóhelyeket.
Aztán elkezdődött számomra a parkolóhely vadászat…
Már azt hittem, lassan újra Fóton leszek, mikor végre sikerült letennem a kocsit. Aztán, futás a színházhoz. (Na, őszinte leszek: futásról szó sem lehetett a fájós lábaim miatt, viszont „jól kiléptem”, ami egy erőltetett menettel is felért.), s aránylag hamar a célomnál voltam. Az „aránylag hamar” kifejezés azonban nem takarta az „időben való megérkezés” fogalmát, mivel hat perccel az előadás kezdete után értem be. „Természetesen” a ruhatáros nénik egy kupacban cseverésztek, észre sem véve a kultúrára kiéhezett honfitársat, s csacsogtak tovább. Miután magamhoz vettem a pénztárcámat, a mobilomat, és a kulcscsomómat, elhelyezték kabátkámat, és sipkámat a megfelelő helyére, ezzel is két percet rátéve a késésemre.
Közben kialudtak a fények, csak a vészvilágítások égtek, s a teremben felhangzottak az első taktusok, és Sybille Petrovhoz szóló éneke. A jegyszedő néni savanyú arccal tárta szét kezeit, jelezvén, hogy az első felvonás végéig tartandó másfél órát kényelmesen eltölthetem egy barokk-utánzatú fotelben.
- Na, nemá! – mérgesedtem fel. – Több, mint négyezer forint a jegyem, nehogy már ezért a pénzért csak a felét láthassam!
- Uram! A jegyére vastagon rá van írva, hogy…
- Tudom, mi áll a jegyemen, tudok olvasni, miért akar kioktatni? Egyszerűen disznóság, hogy nem képesek tíz percet várni a valamiért későbben érkezők miatt! Bele döglöttek volna, ha vártak volna még pár percet? S ha ez akkora csúszást okozna, nem lehetne a szünetet öt-hat perccel lerövidíteni? Mindent lehetne, csak akarni kellene! De biztosan nem tudják, mit jelent az a kifejezés: minden téren kiszolgálni a publikumot!
Ücsörögni, és várni a szép időre? Jó kétezer forintért csücsükéljek? Na, neee!
Mivel ezt nem igazán akartam átélni, egy csekélyke pénzmagot csúsztattam kezébe, mely azonnal megtette hatását, és szabad út nyílt számomra a nézőtérre.
A gyenge fényben azért még egészen jól el tudtam olvasni, hogy hetedik sor tizenhatos szék. Azt hiszem, a nézők megjegyzését nem kell leírnom, míg a helyemre vonszoltam fáradt testemet. És mindezt a megaláztatást, ezt a borzalmat elkerülhettem volna, ha vártak volna legalább tíz nyamvadt percet! De semmi türelem, semmi belátás!
Azt hiszem, ha hazamegyek, első dolgom lesz egy reklamáló levelet írnom a színház vezetőségének! A teremburáját megint!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.