Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Arthur Z. Balogh: A múltját látó ember
Harminckét éven keresztül - mint mondani szokás - normális ember volt. Egy fiatalember probléma nélküli életét élte. Néhány tiszavirág életű szerelem, a szeszes italt nem szerette és kábítószerrel sem próbálkozott soha s még a szülei sem váltak el! Szeretett egyke volt, nyáron anyai nagyszülőknél nyaralt és az érettségi után postai tisztviselő lett.
Szülei példáját követte. Édesanyja könyvelést tanított egy kereskedelmi iskolában, amíg apja egy állami egészségügyi biztosító intézet vezetője volt a fővárosban. Az állami adminisztráció, nagy A-val, biztosította számukra a biztos munkát és a nyugdíjat.
Egy normális ember. 25 éves fejjel a júliusi nemzeti ünnepen, a tűzoltók bálján ismerkedett meg Laurencevel. Két évvel fiatalabb kis barna nő, a Saint Antoine kórház egyik ápolónője. Kölcsönös szimpátiájuk volt románcuk kezdete.
Laurence valóban meglepődött, mert Michel egész este nem nyúlt hozzá s mikor éjfélkor hazakísérte, nem csókolta meg.
Félénk talán - gondolta, de komolynak látszik. Mert valóban jó társalgó volt. Mindenről tudott beszélni. Filmekről, könyvekről, de egy szó sem a politikáról. Valójában szűz fiatalember volt, ami manapság ritkaság! Tudta jól, mert a barátok és kollégák mindég büszkén mesélték kalandjaikat. Néhány nős ismerősnek még szeretője is volt. Fiatal nők és férjes asszonyok.
Forró szerelmekre vágyott ő is. Erről ábrándozott, de félt a betegségektől. Egy ártatlan fiatal lányról álmodozott, ami valóban képtelenség volt! Véletlenül Laurencere talált. A lány mindent tudott, látott és ismert, nem csak azért, mert mint ápolónő egész nap meztelen beteg férfiakkal foglalkozott, de 16. éve óta szeretkezett és a kórházban több orvosnak és ápolónak nyújtott rendszeresen örömet.
Kalandjairól soha nem beszélt és Michelnek fogalma sem volt szexuális ismereteiről. Július 14-én éjfélkor nem hívta a lakásába és a nyakába sem csimpaszkodott szép vörös ajkait kínálva. Olyan tartózkodó magatartása volt, mint amiről Michel álmodott.
Másnap, a hosszú nyári este lett a cinkosuk. Kéz a kézben sétáltak a Bois de Vincennes bágyadt falevelei alatt. A tó partján bátorságát két kézre fogva megcsókolta a lányt. Laurence csak erre várt.
Michelnek egy gyönyörűség volt. Egy új világ, határtalan világ nyílt előtte meg. Laurence csókjaitól az volt a benyomása, hogy meghódította, s amikor este 11 óra felé megálltak a csukott kapu előtt, a fülébe suttogta haja parfümjét magába szíva: felmehetek?
Ez éjjel valóban férfi lett.
Életében az Én-ből Mi lett. Ettől a perctől agglegény élete páros életté változott. A lány hozzá költözött és az volt a meggyőződése, hogy kapcsolatuk örökkévaló.
Két évvel később barátságosan „elváltak”. Valójában ez nem egy igazi válás volt, mivel soha nem házasodtak össze, csak együtt éltek egy lakásban. A szakítás előtt két évig illúzióban éltek. A fiú naivul hitte, hogy valódi nagy szerelmet él, amíg leány azt gondolta, hogy a végtelenségig lehet megcsalni egy férfit, mivel semmi nyom nem marad a többi után. Ebben persze igaza volt. Michel nem tudta, hogy rendszeresen felszarvazták a munkaidő órái alatt. Laurence számára a kísértés nagy volt, pedig semmi szüksége nem volt ezekre a házasságon kívüli kapcsolatokra, mert Michelben fiatal és erőteljes férfit talált. Egyszerűen képtelen volt nemet mondani, ha valaki megkívánta. Egy szép napon egy fiatal orvos hívta meg és a kaland komollyá változott. Az orvos beleszeretett és a változat kedvéért a lány is szerette. Az orvos családra vágyott és Laurence két bőröndjével hozzá költözött.
Mikor elhagyta Michelt, Laurence nagy jelenettől félt, de minden csendben folyt le. Michel szótlanul, tátott szájjal hallgatta magyarázkodását és csak indulása pillanatában dermedt fel bénultságából.
‒ Megengeded, hogy utoljára megcsókoljalak?
Megengedte.
Szenvedélyes csók volt. Ajka az ajkán, nyelve lázasan kereste nyelvét, de csak fogait találta. A lány eltűnt az életéből.
Élete ismét megváltozott. A Mi-ből újra Én lett, de most már magányát tiszavirág életű kalandok tették kellemessé. Semmi szentimentális érzelme nem volt ezekkel a nőkkel.

Szeptemberben, egy szombat délután veszítette el normális ember állapotát. Unatkozva nem tudott mit csinálni önmagával, mikor a párizsi járdát még őszi napsütés melegítette és a nők arcbőrükön hordták a nyaralás színes emlékeit. A boulevard Beaumarchais tömegében sétált, halálra unva magát. Szokása ellenére időtöltésből megállt a kirakatok előtt azt a látszatott keltve, hogy érdekli a látvány. Az egyik boltban hangszerek voltak: gitár, hegedű, klarinét és más, számára ismeretlen nevű elektronikus hangszerek. Zenei téren teljesen analfabéta volt. Nem volt füle és hamisan énekelt.
Nem tudni, miért lépett be az üvegajtón. Bent még több hegedű, dobok, gitárok, trombiták, metronom, egy harmónium és két fekete nyitott zongora, mintha egy zongoristát várna. Miközben tétovázva közeledett az egyik zongora felé, tekintete átsiklott a hangszereken. A zongora fekete-fehér billentyűi mágnesként vonzották. Életében soha nem volt alkalma egy zongorához nyúlni. Mutatóujjával egy billentyűt érintett. « Pam-pam. » Mély hangot hallot. Valahonnan az üzlet mélyéből egy kiszolgáló arcára fagyott mosolyal tette fel az örökös kérdést: « Érdekli, uram? Előnyös hitelfeltételeink vannak. »
Semmit nem hallot. Valami furcsa felfordulás volt a fejében. Egy ellenállhatatlan kényszer hatása alatt ujjai a billentyűkhöz értek és Liszt « Szerelmi álma » árasztotta el az üzletet. Ujjai pillangóként szökdécseltek a zongorán. Csukott szemmel játszott. Törzse a ritmust követve hajladozott előre-hátra. A darab végére érve nem vette észre a megdöbbent arcokat, hanem mint egy megszállott, folytatta Chopin « Fantasie Impromptujával ». Mágikus hangokban fürdött közönsége, a néhány vevő és az eladó. Felejthetetlen pillanatot éltek át, egy zseniális kompozitőr és előadóművész találkozását.
Szemei lelkes arcokra nyíltak, mikor leütötte az utolsó hangot. Nem értette, hogy miért tapsolnak. A megnémult zongorát nézte, majd a vevőket és nem tudta, hogy miért volt az üzletben. Sietve szinte elmenekült.
‒ Uram, uram!
Az eladó utána szaladt, de ő tétovázás nélkül kilépett az üvegajtón, hogy a platánok árnyékában találja magát.
A Bastille felé ment és leroskadt egy szabad asztal mellet az egyik térre néző kávéház teraszán. Jól tudta, hogy számára teljesen ismeretlen klasszikus zenedarabot játszott. Ő zongorázott, ebben biztos volt. És valószínűleg jól játszott, ha hinni lehetett hallgatói tapsának.
Fejében minden összekavarodott. A második kávé után egy whiskyt rendelt, de gondolatai mégsem rendeződtek. Nem talált választ a kérdésre: hogyan játszott a zongorán?
Fizetés után alvajáróként ment át a téren a gépkocsik között, és megállt az Arzenál előtt. A daru egy kis sétahajót emelt, de a hajó helyén felülnyomtatásban a zongora fekete-fehér billentyűit látta.
x
Nagyon rossz volt az éjszakája, mert semmi magyarázatot nem talált. Érthetetlen volt minden. Irreális és nyugtalanító. Néhány napra volt szüksége elfelejteni és eltemetni az emlékek lomtárában, és újra hétköznapi életét élni. Két hét múlva álmodni kezdet.
Hangversenyt adott. Frakkban ült a nyitott zongora előtt. Mikor a koncert végetért, a sötétbe burkolt teremből tapsvihar áradt. Lámpák és fényszórók sugara forralta a levegőt, és érezte hátára tapadni a verejtéktől nedves ingét. A zongora felé fordult és kezeit nézte. A hosszú és vékony ujjak nem hasonlítottak nagy körmű, rövid és vastag ujjaira. Ez nem az ő keze volt!
Az első akkordra ébredt fel hirtelen és valóban melege volt. Az utolsó hangfoszlány még füleiben csengett, és nyitott szeme szobája sötétjébe meredve hallgatta az időt őrölő ébresztő tikk-takkját.
Az éjjeli kislámpa fényénél nézte az órát. Háromnegyed négy. Felkelt felfrissíteni arcát, majd egy pohár vizet ivott és visszafeküdve hosszú ideig várta a nyugtalan álmok önkívületét.

x
Két nappal később ismét hangversenyről álmodott. Ugyanaz a terem vagy egy másik, erről fogalma sem volt. Az egyetlen különbség, hogy a zongora előtt egy öregúr nagy gesztusokkal hadonászott, miközben zongorája a zenekarral küzdött és ujjai a billentyűk fölött repdestek. Egy óceán elvadult hullámaiként árasztották el a hangok. Újra nagyon meleg volt és csukott szemekkel érezte a lámpák hőjét arcán.
A terem, a zenekar, a zongora eltűntek mint varázsütésre és egy asztal előtt, széken ült. Az asztalon arcához közel két lámpa fénye és hősugara árasztotta el. Egy férfihang ismételte, mint egy hibás hanglemez: bevallod?
Bevallani? Mit? Csuklóit bilincsek karkötőként szorították, már ujjait sem érezte.
‒ A kezem, dadogta - és felébredt hirtelen.
E reggel óta csuklói fájtak, de a bilincseknek nyoma nem volt. Az erősödő fájdalom ellenére rendesen dolgozott az irodában.
Hogy álmait elfelejtse és megnyugvást találjon, meghívta pillanatnyi barátnőjét, hogy együtt töltsék az estét és az éjszakát. Kezdetben minden jól ment. Egy kellemes este és éjfél felé fáradtan, egymás karjában aludtak el.
‒Michel, Michel, ébredj már fel! -kiáltott a lány a vállát rázogatva.
Az éjjeliszekrény lámpája fényében a fölé hajló lány haja csiklandozta orrát.
‒ Mi van, motyogta.
‒ Érthetetlen szavakat kiabálsz!
Újra verejtékben fürdött. Eltűnt a rémálom nyomtalanul, semmire sem emlékezett, mégis biztos volt abban, hogy ismét az ismeretlen zongoristáról álmodott. Mivel senkinek nem magyarázhatta ismétlődő álmait, megértette, hogy a jövőben egyedül kell tölteni éjszakáit.
x
Vallását szülei választották, de régóta semmiben sem hitt. Nem tudott hinni az évezredekkel azelőtt élő primitív emberek naiv igéreteiben és büntetéseiben. Számára minden vallás kivétel nélkül az ősi idők politikai mozgalma volt és a hitek vezetői a földi hatalomra törekedtek.
A tudományok és a tudósok csodálata ellenére hallani sem akart a filozófusokról, de nem tagadta ismeretlen és pillanatnyilag megmagyarázhatatlan misztériumok létezését. A spiritizmus nem érdekelte és irtózott a jövőt magyarázni próbáló jósoktól. De biztos volt abban, hogy álmainak valami jelentése volt. Valami láthatatlan kapcsolata volt egy ismeretlennel. Egy zongoristával.
Néhány hét múlva, mikor az ősz lehellete kezdte borítani a fákat és a sárgult levelek halott szitakötőként hulltak a járdára, ismét a zenebolt előtt állt. Nézte a neon lámpák fényében fürdő hangszereket és a nyitva várakozó zongorákat. Belépett tétovázva.
Az eladó nem ismerte fel. Elment előtte, mintha láthatatlan lenne.
A billentyűk vonzották és megállt a zongora előtt. Félelem töltötte el. Mi lesz, ha a csoda nem ismétlődik meg?
« Képtelenség! » A gondolat, a szó visszhangzott benne és tudatos ellenállása ellenére ujjai a billentyűkhöz értek.
Ott volt a szék is, leült és játszott. Fogalma sem volt, mit. Egy szomorú melódia volt. Csukott szemmel, ujjai nem keresték a billentyűket, tétovázás nélkül játszott. A vevők és a személyzet köréje gyűlt és hallgatták áhitattal.
Éppen úgy, mint az első alkalommal, elmenekült szótlanul, kikerült mindenkit. Beszédre képtelen volt, mert nem ő volt, aki zongorázott.
Néhány nappal később zongoraórákra iratkozott fel egy zeneiskolában. A tanár szolfézsról beszélt, majd ujjgyakorlatokra került sor és vastag ügyetlen ujjai erősen ütötték a zongorát. Az alapvető könnyedség hiányzott a kezeiből. Őszinte és becsületes volt a tanár.
« Idős a zenéhez, uram, későn kezdett hozzá. Hiányzik kezeiből a rugalmasság. Fiatalon kell kezdeni egy hangszert. Próbálja talán a gitárt. Ez a divat és sokkal olcsóbb zeneszerszám. »
A zenetanár ítélete meggyőzte, hogy nem ő játszott valójában. De ha nem ő, akkor ki? Álmain kívül nem volt más kiinduló pont. Valahol külföldön, a rendőrség letartóztatott egy zongoraművészt. Nem volt más bázis, csak arra elég, hogy ne itt és más nyugati országban keresse a választ.
Távol-kelet sem volt érdekes, mert nem érezte, hogy ázsiai volt a zongorista.
Az oroszoknál és kelet-európában folytatta kutatásait. Néhány nyugodt vagy álmatlan éjszaka semmi emléket nem ébresztett fel és annak ellenére, hogy ismét nyugodtan aludt, elégedetlen volt, mert nem ismerte jobban az ismeretlen művészt.
Csak három nyugodt éje volt. A negyediken újra álmodott. Egy munkatáborban volt és súlyos köveket cipelt. Majd minden éjjel egyik helyről a másikra cipelte a köveket céltalanul. Kezei megdagadtak és sebesek voltak.
x
Elviselhetetlen helyzetben volt. Reggel fáradtabb volt, mint este. Ujjai és karjai fájtak. Röntgen leleteivel ment háziorvosához, de remegő kezei kitűnő állapotban voltak az állandó fájdalom ellenére.
‒ Rossszul alszom, doktor úr! Állandóan álmodom és fizikailag kimerült vagyok.
Altatót írt fel orvosa, hogy nyugodtan aludjon. Kis ideig sikerrel is járt a kezelés, de egy szép napon az álmok újra megtalálták az orvosság ellenére.
Folytatni kellett kutatásait. Az interneten talált egy kommunista országban született és régen meghalt zongoraművészt. Annakidején kényszermunkára ítélték egy nemlétező bűnért, de az 56-os forradalom alatt sikerült elhagynia az országot és Franciaországban letelepedni, ahol hosszú kórházi ápolás után felépült és elismerték, mint világhírű virtuózt.
Michel órákon keresztül izgatottan hallgatta játszani és időnként ujjait nézte és nehezen hitte el, hogy ő is úgy zongorázott, mint ez a rég elhalt ember.
Látni akarta a kompaktlemezeken felvett filmeket. Egyáltalán nem hasonlított a zongoristára. Ő volt a reinkarnációja? Ha nem, akkor miért álmodott az életéről? Miért zongorázott csodálatosan minden zenei ismeret nélkül?
Mióta megtalálta a művészt, újra nyugodtan, altató nélkül aludta át éjszakáit és a fájdalom is nyomtalanul eltűnt. Valamit átélt, mint soha senki más és a fantasztikus magyarázat egy magyarázhatatlan valóságot takart.
x
Már nem álmodott többé és egyre erősebben vágyott zongorázni. Irodazárás után sokszor megállt a bolt előtt, ahol kétszer játszott már. Az üzlet nyitva volt, de Michel tétovázott a kivilágított kirakat előtt. A hangszereket nézte és a vágy ellen küzdött, hogy a zongora elé üljön, mert félt. Félt a magyarázkodástól, az elkerülhetetlen kérdésektől. Ellenállt, folytatva céltalan sétáját.
Séta közben ismeretlen helyekre, városokra emlékezett. Villanások. Arcokat látott a múltból, ami nem az ő múltja volt. Sétálva nem nézte a járdát a sárgult faleveleket taposva, egy másik élet emlékeire emlékezve.
Mint vízbefulladó ember, szakította ki magát az emlékek áradásából megtalálva ömagát, a kontrolt teste fölött.
Miért emlékezett egy elmúlt életre? És miért Ő? Kettős életet élt. A sajátját, a normális életet és egy másik emberét, ami hirtelen az övé lett. Nehezen tudta elviselni ezt a kettősséget. Erről senkinek nem beszélhetett, ez volt a borzalmas, hiszen bolondnak tűnne fel.
Egy heti szabadságot kért és egy könyvtárban kereste a magyarázatot a reinkarnációról, a paranormális eseményekről, de nem talált kielégítő választ. Egy másik életben kereste saját nyomait. Ellenállás nélkül hagyta, hogy az emlékek elárasszák. Látta a koncerttermet, ahol többször féllépett egy szimfónikus zenekarral. Hangok vibráltak a fejében és egy pillanatra lecsukott szemei mögött látta a zongorát és a karmestert. Félelmetes volt.
Léptei egy vasútállomásra vezették. Vonatra ült, egy város és egy ház felé ment, ahol régen élt. Tudta jól, hogy senki nem élt ebben a házban. Özvegye is régen a másvilágba költözött, gyermekei más földrészekre. A házból múzeum lett.
Belépődíjat fizetett és otthon volt. Megismerte a szobákat, miközben más emlékek buggyantak fel a múltból. Egyedüli látogató volt, így sokáig nézdelődhetett, mégsem maradt egyedül soha. Az őr kísérte, mint az árnyék. A zongora. Zongorája látványára a kísértés mindennél erősebb volt. A néma billentyűkhöz akart érni, őket simogatni.
‒Hozzányúlni tilos, uram !
Hallotta az őr rideg hangját, de képtelen volt ellentállni a vágynak és egy szerelmes simogató ujjaival a billentyűkhöz ért, és a mágikus hangok ismét háza falai közt lebegtek.
x

‒ A kómából mikor ébredt fel?
A képernyőről az ápolónőre nézett az orvos, majd az ágyon fekvő mozdulatlan férfira. Nyitott szemei mozogtak, megpróbálva az egész szobát látni. Torkában a csővel nem tudott beszélni és erőfeszítése patetikus volt. Az orvos az ápolónővel néhány csövet lekapcsolt, amivel életben tartották ájulása alatt.
‒Nyugodjon meg, kérem. A nehezén már túlesett, hajolt föléje az ápolónő az altató injekcióval.
x
‒ Megmondaná, hogy miért vagyok itt, doktor úr, és mi történt velem?
‒ Semmire nem emlékszik? - kérdezte az orvos.
‒ Semmire, válaszolt, majd hozzátette: valójában sok mindenre, de nem tudom, miért vagyok kórházban ? Miért voltam kómában ?
‒ Majdnem egy hónapja már, volt az orvos válasza. Egy szombat délután átment a boulevard Beaumarchén és elütötte egy gépkocsi. A mentők hozták ide.
‒ Boulevard Beaumarché, szombaton?
‒ Igen, szombat délután.
‒ Sok mindenre emlékezem, aminek semmi köze nincs a balesethez.
‒ Éppen azt szeretném kérdezni, hogy milyen emlékei vannak az önkívületi állapotról? Megfigyeléseink szerint az agya úgy dolgozott, mint aki álmodik. Teljesen különböző volt a normális önkívületi állapottól.
‒ Én voltam, és egyidőben valaki más. Lassan, tétován válaszolt.
« Egy előző élet. Nem tudom másként magyarázni, amit átéltem. Semmiben nem hiszek, különösen nem egy másvilágban, ég vagy pokol és más szóbeszéd. Az ujjászületésben sem, annak ellenére, hogy más voltam, megtartva önmagamat. Képes voltam valamire, ami számomra képtelenség, zongorázni! Világhírű koncertista voltam. Elhallgatott egy pillanatra, majd megmondta nevét.
‒ Régen meghalt már. Miközben beszélt, az orvos bekapcsolta a magnetofont.
‒ Jól tudom. Mégis én voltam ő. Felébredés előtt nála voltam, házában, amiből múzeum lett s én a zongorához nyúltam. Azt hiszem, hogy az őr közbelépett, vagy akart talán, nem tudom. Ébredésem az álmot félbeszakította.
« Biztosan nem hiszi el doktor úr, de ez az igazság. A valóság, amit éltem. Nincs bennem semmi bizonytalanság. Mindenre úgy emlékszem, mint életem minden más eseményére, mint az első munka vagy a válás. Nem mint egy álomra.
Kínos csend férkőzött közéjük, amit a beteg tört meg újra.
‒Ne higyje kérem, hogy bolond vagyok!
‒ Nem, nem hiszem - az orvos elgondolkozva válaszolt. És álmában zongorázott ?
‒ Igen. Csodálatos volt, fantasztikus, mágikus...
‒ Mert a valóságban nem játszik?
‒ Így van. Zenei téren teljesen nulla vagyok. Nincs hallásom...
‒ Szeretné mégegyszer megpróbálni?
‒ Nem. Tudom jól, hogy képtelen vagyok rá.
‒ Pedig érdekes lenne, hátha maradt valami a valóság és az álom között - magyarázta az orvos.
‒ Látom, hogy nem érti doktor úr, és hangja remegett a türelmetlenségtől. Az álmok csak képzeleti események ismeretlenekkel vagy ismerősökkel. Az álmokban nincs logika! Én valóban egy híres és eltűnt személy bőrében voltam. Ha kívánja, leírom az általa ismert helyeket, ahol soha nem jártam. Ez nem egy délibáb volt. Amíg önkívületben voltam, kettős életem volt. Az övé és az enyém. Mikor Ő voltam, zongoráztam mint egy virtuóz, pedig a valóságban képtelen vagyok rá.
x
Lassan lábadozva elhagyta a kórházat. Titkát az orvosi titoktartás őrizte. Néhány napig még betegszabadságon volt, hogy hozzászokjon a rohanó élethez. A boulevardon sétált szokása szerint, és a zeneboltnál megállt.
A baleset előtt nézte a hangszereket? Valóban itt volt? Erről a délutánról semmi emléke nem maradt. Mit csinált, hová ment, semmi. Csak az üzletben találhatott rá választ. Látta a különböző hangszereket, a két zongorát és az unatkozó eladót. Torkát köszörülve megállt az egyik zongora előtt.
‒ Mivel szolgálhatok?
‒ Szeretném megkérdezni, kereste zavartan a szavakat. Valaki játszott a közelmúltban az egyik zongorán?
‒ Senki nem játszott uram, volt az eladó válasza. Senkit nem érdekel manapság a zongora. Nemrégen egy kitűnő gitáros játszott egy számot, de soha senki nem nyúlt a zongorához.
Elgondolkozva folytatta sétáját, majd hazament és hosszan nézte arcát a fürdőszoba tükrében. Kereste, látni akarta, ami az arca mögött volt. Nem volt egy másik ember, egy arc a múltból, másik életből? És a következő személy, aki utána jön? Hogyan? Hol? Vagy a jövő homályában van még a meg nem született jövőben? Sajnálta, hogy a másik eltűnt. Újra élni kívánta a múltat, ezeket a csodálatos perceket a zongorával. Zavaros tekintete előtt homályba vesző arcok körvonala tükröződött vissza. Elvesztek a végtelenbe, letakarva arcát.
x
5417
Lulemy - 2016. február 10. 09:43:18

Kedves Arthur!
Élvezettel olvastam! Nagyon tetszett! Smile Gratulálok! Smile

277
farkas viola - 2016. február 09. 16:22:08

Kedves Arthur Z. Balogh!
Nagy érdeklődéssel olvastam írásod, amely nem hogy lekötött, de valósággal felvillanyozott.
Azért, mert tudom, hogy ilyen van, létezik, sőt, sok minden hasonló.
Szívesen olvasnék máskor is ilyen történetet, bár tudom, hogy a "normális"
emberek őrültnek neveznék, talán még bolondokházába is csukják.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel gratulálok: Viola In Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.