Kitti: Skizofrénia
Nagyapó egykedvű, bamba arccal, és némán bámult a szobában. Világba dermedő tekinteténl látszott, nem lát semmit. Pedig nem vak. Danit se látta, aki 21 évével egyedül hagyva próbált neki inni adni, sikertelenül. A víz, csak folyt az öreg nyakába nyeletlenül.
A fiú épp szellőztetett. Apjától, aki külön élt, nem oly rég tért haza. Anyja elment, bár kis időre, a fiú időérzéke a végtelenbe szállt.
- Bűnös vagy - hallotta szüntele. - Bűnös, nagyon bűnös vagy. Vezekelned kell, te bűnös. Vezekelned kell.
Először csak felkapta a fejét. Honnan, hol szól a hang?
- Papa? - Nézett az öregre, aki változatlan tompa lélekkel meredt a fiúra. De a hang újra, és újra megszólalt.
- Isten nem enged bűnöst a közelébe. Vezekelned kell. Vetkőzz le egészen.
- Nem, nem lehet - próbálkozott gyenge erővel. - Tél van, hideg.
- Vetkőzz, ha Isten megszólított téged, te bűnös gyermek. Ruhátlanul is gyújthatsz itt tüzet. - S úgy tett. Lassan, de határozott mozdulatokkal bújt ki pulóveréből, majd lábait emelve egymás után a nadrág száraiból, s bújt ki alsónadrágjából is, hogy aztán komótosan levegye zokniját. Ott állt, nyitott ablaknál, anyaszülte mezítelenségével nagyapja előtt. S az, csak nézett. Nézett szótlanul, néha megmoccanó orrcimpáival, egyébként rezzenéstelenül. Ágya a cserépkályhával szemközt, salakkal teli vödör mellett. Picit távolabb piszkavas, majd csavarkulcsok, franciakulcs és egyéb szerszámok a lomok között.
Dani fát, majd papírt halmozott a kályha gyomrába, és száján keresztül próbálta izzítani a tüzet. Nem lobbant azonnal lángra, kis zsarátnok, apró lángszirom libbent a lángvörösen égő papírok után. Fújni kezdte, majd legyezte. Bőrén végigszaladt a fázás lúdbőrző remegése.
- Begyújtani, begyújtani, mert Isten mondta - motyogta. Merev ujjakkal húzta a gyufát ismét maga felé, majd tolta a kályha nyílásába. Elbíbelődve, belefeledkezve a tevékenység fontosságába, nagy nehezen sikerült rábírni a lángokat hangos csapkodásra, hogy reccsentek a rostok a fahasábok kínjától, pattogott a tűz, magasra csapódtak a lángok. Az ablakot becsukta, hiszen az enyhe tél első hideg napja volt, kevéske kis hóval, ami még itt-ott kerengve szállt alá az ég sötétje alól. Megvolt. A kályha begyújtva, s ő nem tudta mire vár még itt mezítelen, és összezavarodva attól, hogy ki szól. Isten. Hiszen megmondta, ő az. Ő akar tőle valami nagyot, amivel megenyhülhet haragja, amit iránta, bűnös lelkű nyamvadt Dani iránt érez. Kifejezetten őellene, Dani ellen, akit egyébként bizonyára szeret. S Dani akarta, hogy szeresse őt. Legalább Isten szeresse... Bármit megtett volna érte, annyira akarta, vágyta a szeretetét. Nem várt soká, a hang szólt megint, hallotta tisztán. Ragyogó kék szemét elborította a képzelgés fátyola, ahogy figyelt, bájos, keskeny arcán az öröm reszketett amint jött a hang szépen, bele a lelke közepébe.
- Izzó vassal kell szemeid kiszedned, hogy ne légy bűnös, Isten szeretni fog érte. Csak téged, örökkön örökké. Ha látod a bűnt is bűnös leszel. A szemed nem kell tenéked eztán, ne félj. A világ tele van bűnnel.
Dani nem félt. Keresni kezdett a szoba lomjai között, az asztalon, majd a vödör mellett. A franciakulcs épp megfelelt a célra, megmarkolva fogta, s tartotta a tűz ölelő szerelme felé. Rongyba csavarta. A vaskilincs a kályhán kattogó hanggal nyílt, a szerszám izzott, teste átforrósodva égette markát, de ő nem érzett semmit. Nem fájt. Nem fájt, ahogy jobb szemébe nyomta a forró vasat, s füstölő tenyérrel fogta, mint egy radar a hang utasításait. Sercegve izzott a szemgödre mélye, s tán a fájdalom vetette ki őt az ajtón, vagy újabb Isten szava, rohant, futott az utcára, védtelen testtel, ruhátlanul a hóba. Ott lekuporodva próbálta másik szemét kiszedni, s ahogy térdre esett, feje koppant a beton szélén.
- Bűnös vagy, tedd, amit mondtam! - Hallotta folyamatosan, s nem szabadulhatott magától, mert a hang belőle jött. Akaratát formálva kényszerítette arra, amit tennie kell.
Az utcán járók rémülten hőköltek vissza Danit látva, egy asszony rosszul lett, a másik rendőrt hívott, és mentőt. Danit lefogni igyekvő férfiak siettek, de hasztalan próbáltak segíteni. Dani harcolt. Küzdött, hogy megtegye, amit tennie kell, s hadonászva égett kezeivel, védte a forró franciakulcsot és terveit. A mentők riadtan nézték, ahogy vérző szemgödreiből rájuk emelte arcát, s küzdött vakon, rendületlenül. Rendőrök jöttek, bilincset raktak kezeire hátra, hogy moccanni se bírt már, hiszen hideg volt, fagy, s ő kimerült a nagy harcban, mire a mentős beadta az injekciót. Hordágyra tették, az ágyon hatalmas fekete műanyag, amin Dani teste hátrabilincselt kézzel feküdt hason, szemeiből folyva-csorogva vére, és szemeinek üszkös maradványai.

A szombati ügyelet csendesen kezdődött a szemklinikán. Eleinte egy-két flexelő esett be szemükben fémszilánkkal, majd ahogy telt az este, felszaporodtak a hétvégi ráérők, akik egyéb napokon nem érnek rá orvoshoz menni. Bosszankodó orvos és asszisztens, leplezett méreggel látta el a több napos, néha több hetes panaszokat. S hiába mondták, hogy az ügyelet nem erre való.
- Á, csak épp erre jártam - szólt épp a következő beteg. -Már két hete fáj a szemem, gondoltam megmutatom már.
Csapódott a kezelő ajtaja, fekvőkocsin hoztak egy fiatal fiút. Szemeiből vér csorgott, arca saját vérében fekve, kezei hátán bilincsre verve. A mínusz 4 fokban mezítelen testén csupán a mentők vékonyka takarója.
- Mi történt vele? - Fordult, az asszisztens, az ajtó felé. Majd kitessékelte a bent lévő beteget, türelmét kérve a halasztásért.
- Kiszedte a szemét. - Felelt a mentőorvos.
- Tessék?
- Jól hallottad. Kiszedte a saját szemeit. Itt a corpus delicti, rakd el! - S átnyújtotta a nővérnek, a rongyokba csavart franciakulcsot.
- Vegyétek le a bilincset! - Kérte azonnal a nővér, majd orvosért telefonált, aki épp az emeleten vizitelt, fekvő betegeinél.
Dani csendesen feküdt, megadóan tűrte, hogy kezeit felszabadítsák. A nővér felültette, a három mentős segítségével, majd lámpával a szeme felé világított. Érezte, ahogy arcából kiszalad a vér, s pár pillanatig azt hitte elájul. De erőt vett magán. A parázzsal, korommal és alvadt vérrel elfedett arcot kis tálkából lemosta, hogy láthatóvá váljon a sérülés, megtisztuljon a bőr, és a sebek. Gyönyörű fiúarc került elő a kezei közül, felduzzadt szemhéjakkal, szemgödréből áramló vékony vércsorgással.
- Miért tetted Dani? - Simogatta szőkés haját.
- Isten mondta. - Válaszolt a fiú csukott szemekkel ülve, a hordágyon mezítelenül.
- Nem fájt? - Szánta a nővér. Nem fáztál? Hiszen tiszta lila a lábad.
- Nem, nem fájt. De fáztam.
A nővér, kis műtéti kendőkbe próbálta bugyolálni, mást nem talált. Az orvos hamar jött. Kiültették Danit a réslámpához, majd vissza a hordágyra. Látnivaló, hogy operálni kell. A jobb szemét teljesen eltávolította, a balt szétzúzta magának, így nem maradhat. Szabad az út az agy felé, néhány milliméter és elérte volna azt is. Le kell zárni az utat, ki kell takarítani a sebet, és ha lehet, a másik szemet megmenteni. Legalább fényeket lásson ezután.
Az ajtó nyílt, lompos, kócos asszony kandikált be rajta. Kockás nadrágja alatt férficipő, hosszú bő kabátja hátán kis hátizsák.
- Bejöhetek? Az anyja vagyok.
- Nem. - Vágta rá azonnal az asszisztensnő. Kérem, várjon kint!
- De orvos vagyok.
- Nem érdekel. Ruhát hozott neki?
- Nem.
- Tessék, kint várni kérem! - Utasította újra. Majd az ügyeletes bőrgyógyászat, és sebészet számait kutatva telefonált. Hiszen a fiúnak ellátás kell. Sehol máshol nem láthatják el most már csak ott, ahol kijelölt ügyelet van. Hiába, a rendeletek erős, kemény dolgok, az élet ezt nem írhatja felül. Asszisztens, orvos, mentős, egyszerre telefonált, hárman négyfelé, hogy haladjanak gyorsabban a dolgok, Dani nem várhat. S aztán még befektetni is kéne valahová, ahol elmeállapotát figyelemmel kísérhetik...
Nehezen teltek a percek, kérés, ígéret, visszahívjuk, persze.... Mire a műtőt előkészítették, sikerült minden további teendő felé szabad utat nyerni. Dani csak ült, ült némán, az ágyon, majd a tolókocsiban.
- Fázom - mondta néha. Fázom.
A nővér már nem tudott mit reá teríteni. Szánakozva nézte a szép férfiarcot, megdöbbenve az események felett, és hirtelen gondolattól vezérelve kérdte:
- Milyen orvos az anyukád Dani?
- Pszichiáter. - Szólt ő, s mélyen lehorgasztotta a fejét.

Megjegyzés: 2007. 02. 11.
2951
Firm76 - 2016. február 27. 16:32:40

Kedves Kitti!

Megrázó írásodat nagy érdeklődéssel olvastam. Mivel a nővérem sokáig a MISEK munkatársa volt, ő is számos ehhez hasonló történetet hozott nekünk a sürgősségiről.
Szinte érzem az égett emberi hús szagát, és futkos a hátamon a hideg. Valóban sok hihetetlen dologra képes az emberi elme.
Írásodat remekül építetted föl (a szakmai részek pedig még többet emelnek a színvonalán), s a végén a csattanó, föltette rá a koronát.
Nagyszerű írásodhoz gratulálok!

üdv: LacaSmileRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.