Dornis Szilvia: Háromszázötvenkilenc (2016. március)
Lassan világosodik, a nap első sugarai gyenge fényt szórnak az ötszintes épületre. Az objektum barátságtalan kinézetét a nappali világosság sem teszi impozánssá. A magas kerítés tetején tüskés drótkarikák sorakoznak, a vékony huzalok furcsán tekerednek, kesze-kuszán gabalyodnak de így is elrettentő látványt nyújtanak.

Minden ablakot vastag rács csúfít: millió függőleges vonal, nyomasztó határ, a külvilág és a köztörvényes bűnözők között.

A Büntetés-végrehajtási Intézet kapuja zsilip-rendszerben működik, a beléptetés két szakaszban lehetséges. Először csak a posztoló ügyeleteshez jut az ember, aki a többszörös biztonsági előírásokat betartva, továbbengedi a belső területre a "látogatót".

Jelen esetben egy hófehér furgont. A kocsi oldalán hatalmas sötétkék betűkkel egy ruhatisztító cég neve olvasható. A volán mögött fiatal fickó, baseball-sapkája ugyanolyan kék, mint a járgányon a felirat. Ütemesen rágót gyúr a fogai között, nézni is fárasztó. Komótosan begurul a börtön udvarára. A benti kapu hatalmasat kattan ahogy a sínen végigfut s beleütközik a tartójába fém a fémen zendül.

A hangos csattanás sokáig visszhangzik a tágas udvarban. S jóllehet minden reggel ugyanabban az időpontban jön a mosodás, ez a hang megszokhatatlan. Az elítéltek többségének az ébresztőt jelenti: egy újabb hosszú nap kezdődik.

A kapu zajára összerezzen a 27 éves férfi is. Hirtelen ébred, mint mindig, ismét egy álomtalan éjszakán van túl. Semmi kedve felkelni, pedig az ágy a legjobb jóindulattal sem mondható kényelmesnek.

Agya gépiesen számol, 214-dik napja van bent. Ezen csaknem elmosolyodik, de ez nem nevetés, inkább csak egy bágyadt fintor. Életében nem borotválkozott annyit, mint az elmúlt pár hónapban. Kezét végigsimítja az állán, tenyerén érzi az egynapos borostát, még nem szúr ugyan, de őt máris zavarja. Ma is leszedi, azzal is megy az idő.

Pazarolhatja-pocsékolhatja, van belőle elég. Hisz jóformán neki már csak ideje van. Mire szabadul, közel lesz a 40-hez .Ettől feldühödik, indulatosan felugrik az ágyból. Csupasz felsőtestén megfeszülnek a szépen kidolgozott izmok. A szorgalmas edzés eredményeképp úgy néz ki, mint egy legjobb formáját hozó élsportoló. Nem is érti minek edz, minek borotválkozik, mindennap.

Vagy kinek?

Annamari nem fogja megvárni. Ebben teljesen biztos. A lány nem az a fajta, aki eltékozolja a fiatalságát, nem tartogatja a szépségét.

A szülés után ugyan kicsit gömbölyűbb lett, szinte mindenhol, de ettől csak még kívánatosabbá vált számára. Félhosszú, vörös haja és tengerkék szeme, formás keblei, vonzza a férfi-tekinteteket és neki szüksége van arra, hogy figyeljenek rá, hogy kényeztessék. Az neki kevés, hogy ő minden délután megírja pár sorban, mennyire szereti.

Úgy tervezték, hogy fél éven belül összeházasodnak és elmennek hárman egy egzotikus útra.

A férfi rettegett a repüléstől, de megígérte Annamarinak, hogy elveszi feleségül és elutaznak oda, ahova csak szeretné. Tengerpartra, paradicsomi körülményekre, élményekre vágytak.

Ő meg titkon remélte,hogy az elképzelt nászúton majd megfogan a második gyerekük,lehetőleg egy kislány.Mert szeretett volna egy tündér-szép kis hercegnőt,olyan gyönyörű-kék szemekkel,mint amilyen Annamarinak van.

Semmi más nem volt akadály, csak az az átkozott pénz. Pedig jól keresett a kaszinóban, ahol dolgozott, de valahogy sosem volt elég. Megkapta estéről-estére a nagy összegű borravalót is a fizetése mellé.

Hamar megtanult bánni azokkal a pénz-éhes libákkal, akik előszeretettel buktak a dúsgazdag, idősebb pasasokra.

Nem csinált ügyet abból, ha neki kellett kikísérnie éjszakánként egy-két könnyelmű nőcskét a legmenőbb kocsikhoz. Sokszor alig bírtak támolyogni a számolatlanul beszopogatott koktéloktól, könnyű drogoktól.

Ilyenkor mindig arra gondolt, az ő asszonya nem ilyen.

Az igaz, hogy Annamari is szereti a pénzt és elkölteni is nagyon tudja, de mióta megvan Bálintka, példás anyaként, csak a családnak él.

Négy évvel ezelőtt ezen a szórakozóhelyen ismerkedtek meg. Szerelem volt első pillantásra. Nem volt kérdés, hamar összeköltöztek s szerelmük gyümölcse sem váratott sokáig.

Csak miattuk vállalta el a balhét. Olyan egyszerűnek tűnt. Egyszer, csak egyetlenegyszer kellett volna megcsinálni.

Nem is volt semmi gond. Minden a terv szerint alakult. A felszállás simán ment: ő csak egy megnyerő külsejű fiatalember, aki néhány note-bookot visz a céges ügyfeleknek ajándékba. A repülőutat is átvészelte, legyűrte a pánikot, semmi nem tarthatta vissza. Egész úton csak arra gondolt, milyen jó lesz majd úgy élni, mint a szivarozó öreg kujonok a kaszinóban, akiket minden nap más nők szórakoztatnak.

Persze ő nem a kurvákra költötte volna a pénzt. Képzeletben emeletes családi házat vett, úszómedencével, meg a régóta áhított terepjárót. Annamarinak egy dekoratív kis női kocsit, drága ékszereket, bármit, amit csak akar.

Hideg zuhanyként érte a reptéri őr határozottan dörrenő hangja:

-Kérem! Fáradjon velem!

- Valami probléma van ? -kérdezte csodálkozást színlelve. Közben úgy érezte menten összeseik. Már nem számított mitől, a repülőgépen átélt pániktól, vagy a mostani feszültségtől, ami teljesen eluralkodott rajta. Érezte, itt a vég. Lebukott.

-Jelzett a kutya a csomagjánál uram! Előírás! Át kell vizsgálnunk az összes táskáját és minden ruházatát !-mondta keményen az őr.

Nem ellenkezett. Már felesleges is lett volna bármilyen ellenállás. 10 perc alatt dőlt romba a gondosan megtervezett jövőjük. A kutya nem tévedett: 30 kilogramm heroin volt a poggyászban, laptopnak álcázott karton-dobozokban.

S most Annamari könnyes szemeire gondol, vádló tekintetére: ezzel fekszik, ezzel ébred, minden elátkozott napon.

Nem kellett volna! Nem szabadott volna! Már mindegy. A lányt nem avatta be, ő nem tudott semmiről.

A lehető legkevesebben tudtak az "ajándékról": vállalta a kockázatot. Egyetlen út: ha összejön, biztos jövőjük van, ha megbukik el kell vinnie a balhét, mert ha eljár a szája,kinyírják azt a két embert, akiket a világon a legjobban szeret.

-Háromszázötvenkilences! Reggeli! -a smasszer hangja visszarántja a valóságba.

Kényelmes mozdulatokkal megborotválkozik, nem siet, van ideje. Messze még a délután.

Az aprócska virtuális boríték minden reménye: pár szó Annamaritól, ez tartja életben.



Délután háromkor ő az első a klubszoba bejáratánál. Ilyenkor mindig gyorsabban ver a szíve. Csinálhatja a vége-hossza nincs gyakorlatokat, emelgetheti a súlyzókat izzadságtól csatakosan, ez a heves szívdobogás egészen más.



Drága Viktor! Utoljára írok Neked. Bálintkával Spanyolországba költözünk. Férjhez megyek Alvarezhez, gyereket várok tőle, az orvos szerint kislány lesz. Kérlek ne haragudj. Annamari





A férfi meredten nézi a monitort. Még háromszor elolvassa, de a betűk nem változnak. Drága Viktor...Viktor...Viktor ...Annamari...Annamari ...Annamari .....

Őt nem így hívják. Már nem.

Ő a háromszázötvenkilences elítélt.
5386
Szilvi77 - 2016. március 03. 11:11:35

Kedves Kitti !

Köszönöm szépen !
Igen, egyes szám első személyben bizonyára hatásosabb lenne - de mivel eleve egy elképzelt történetről van szó - így azt gondolom, elegendő így, harmadik személyben.
Szilvi

5396
Kitti - 2016. március 02. 20:26:18

Kedves Szilvi 77!

Egy olyan esetet írtál meg, ami bármely kapzsi és könnyű életre vágyó ember sajátja lehet. Erkölcsi tanulságul a vége szolgál, ami nem is oly meglepő, a történetet ismerve, olvasva, szinte már az elejében benne van. A téma nagyon jó!
Ha igazán remekbe szabnád, akkor első szám egyes személyben írnád, hiszen akkor ütne is. Hiszen ha írsz, tök mindegy fiú vagy, vagy lány, vagy növény, bármi lehetsz, de sajátnak tűnő érzésekkel beszélhetsz arról, amit más, mások nem éreznek, nem látnak, nem tudnak. Az írás legnagyobb öröme és kihívása, ha az ember bele képes bújni a főszereplő bőrébe. Ez a remek kis novella, szerintem ezt kívánná.
Szeretettel olvastalak, gratulálok.
Kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.