Simon Dávid: A Szokol (2016. március)
Valami szörcsögésre ébredtem.
Még lüktetett az agyam az alkoholtól, és fogalmam nem volt, hol vagyok.
Annyira tompa voltam, hogy csak percek múlva fogtam fel, mi ez a zaj. A rádióban ment a reggeli politikai vitaműsor.
Egy pillanatra azt hittem, a nagyapámnál aludtam, ő hallgatta mindig a Kossuthot, még a hobbiba is kivitte a kis Szokolt. Mondjuk én a csendet jobban szerettem, ha már olyan korán fel kellett kelni a nagy meleg előtt, hogy lehessen a földön dolgozni, legalább kuss legyen, de a sportközvetítésekre mindig oda szivárogtam a táskarádió mellé, és szartam a munkára.
De nagyapám már nem él, tehát máshol vagyok. Ehhez kellett azért újabb néhány perc, hogy összerakjam a fejemben.
Meg ahhoz is, hogy rájöjjek, egyáltalán nem érdekel, hol vagyok, azért annyi rutinom van, hogy bárhonnan hazatalálok részegen is.
Haza, vagyis ahol az ágyam van. Meg internet előfizetésem. Meg egy lámpám, amiben hónapokkal ezelőtt kiégett a körte. Egy komódnyi ruhám, két növényem, három tányérom satöbbi.
Ezek a díszletek vettek körül most is, vagyis nem ismerem fel a saját lakásom. Legalábbis gyanús. Vagy valakinek pont ilyen lakása van. Vagy meghaltam, de ez se valószínű, bár néha nem tudom, milyen bizonyítékai vannak annak, hogy valóban élünk.
Az a szörcsögés volt nekem akkor az egyetlen bizonyosság a létezésemről, pedig biztos, hogy nem szólt sehol semmi, csak hallucináltam. A képzeletemre ugyanis aligha lesz szükségem a túlvilágon. Már ha van túlvilág, persze.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.